Nyáresti orgonaélmény

Uborkaszezonos nyári estéken másképpen szól a zene, nagyobb a csend, s ezért élesebb a hang, az orgonamuzsika, ami dallamával betakarja az alkony felé tartó várost, mint egy játszadozó bárányfelhő. A pár éve meghonosodott nyáresti orgonahangverseny-sorozat így tölti be Marosvásárhely szellemi, lelki, kulturális életét. Nem a rendkívüli esemény zenei értékeiről igyekszem írni, ahhoz nagyon is avatatlan lennék, de az átélt élmény arra ösztönöz, hogy mintegy krónikásként, papíron is rögzítsük az elmúlt, és mégis múlhatatlan történést, ami előttünk és bennünk játszódott le. 

Minket, Erdély szívében élőket, azért egy kicsit elkényeztetett az egyetemes kultúra, a magyar művelődés, az erdélyi szellemi élet gazdag jelenléte. Azt hiszem, az egy főre jutó kiállítás-megnyitók statisztikájában ez a város akár egész Európában előkelő helyen tanyázik, de a zenei élet színessége és igényessége szintjén sem kell szégyenkeznünk. 

A múlt század hetvenes éveiben magyar vendéghallgatóként irigykedve néztem a nagyszebeni orgonaesték tömeges felvonulóit. Ünnepi ruhába öltözött büszke erdélyi szászok – és nem csak ők – vonultak végig alkonytájban az egyik legszebb erdélyi város főterén a hatalmas evangélikus templom felé, mert ott ünnepi esemény volt egy hétköznapi orgonakoncert. A hangverseny végén Dressler tanár úr kihajolt az orgona karzatáról, német magabiztossággal fölkínálta a lehetőséget: „Mondjanak egy szót, és én improvizálok rá egy orgonadarabot”. A szent templomi csendben megszólalt egy női hang: Bach. Dressler tanár úr mosolyogva indult a hangszerek királynője felé, s félhangosan, hogy mi, a lentiek is hallhassuk, megjegyezte: „Ez a négy betű külön-külön és együtt is már önmagában zene!” Mai napig nem tudom eldönteni, véletlen volt-e akkor a templompadban ülő szász nő ötlete – B-a-c-h – vagy előre eltervezett játék, de annak a nagyszebeni orgonaestnek egyedi élményét azóta is hordozom magammal, mint turista a legféltettebb svájci bicskáját. 

Ekkora és ehhez hasonló élmény volt számomra/számunkra a vártemplomi nyáresti orgonakoncert, amikor Terényi Ede (Marosvásárhelyen született kolozsvári zeneszerző) Madarak című zeneműve megszólalt két orgonán. Molnár Tünde orgonaművésznő élt az egyetlen erdélyi lehetőséggel, és egykori tanítványainak közreműködésével eljátszotta a neki dedikált zeneművet. Feszült hallgatás közben villant fel bennem a felismerés: ezt a két orgonára írt zeneművet csak nagyon kevés helyen tudják eljátszani – egész Európában. Mégiscsak kulturális nagyváros vagyunk, ahol nyáresti orgonahangverseny-sorozat zajlik, ahol tanár és tanítványai együtt zenélnek, ahol egy templomban egyszerre szólal meg két koncertorgona. 

Amikor e sorokat írom, magamban elpirulok, s mosolyogva állapítom meg: büszke vagyok és dicsekszem. Így igaz! Ha mindez egy alig több mint százezer lakosú német vagy francia (kis)városban történne meg, másnap az újságok színes fényképekkel gazdagított, teljes oldalas beszámolót közölnének e rendkívüli kulturális, zenei eseményről. Akkor miért ne írnánk meg mindezt mi is? 

Köszönjük Molnár Tünde orgonaművésznek ezt a marosvásárhelyi, erdélyi, európai élményt, és köszönjük az egykori tanítványaiból játszótárssá vált Berezcki Tollas Lászlónak, Strausz Imre Istvánnak a felejthetetlen nyári estét!