Ötven éve olvashattuk A Hétben
Marosvásárhelyen egymást érik a filharmónia kiváló hangversenyei. Mindegyre kiváló előadók szólaltatnak meg különleges zeneműveket, kivételes művészegyéniségek bűvölik el tehetségükkel a koncertlátogatókat. Pár hónappal ezelőtt arról adhattunk hírt, hogy a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia egy új Steinway & Sons koncertzongorával büszkélkedhet. Az Új Hét a napokban egy olyan írást tett közzé, amely az elődjében fél évszázaddal ezelőtt látott napvilágot. A cikk szerzője az öt éve elhunyt népszerű újságíró, fotográfus, Erdélyi Lajos volt. Kultúrtörténeti szempontból is érdekes az írása.
Az öreg zongora végnapjai
Erdélyi Lajos
Délelőtt, a próbán, laikus létemre, annyit vettem észre, hogy az öreg Petrof hallatlanul hamis.
A filharmónia vezetői félve várták az estét. Mi lesz, ha végleg bedöglik a lehurbolt zongora?! – És valóban, a szünetben, nyílt színen, gyorstalpaló munkával újra kellett hangolni, hogy egyáltalában folytatni lehessen a hangversenyt. Akkor mondotta valaki, mintegy vigasztalólag, nincs itt semmi hiba, ez a Petrof végtisztessége, a napokban új versenyzongorát kap a marosvásárhelyi Kultúrpalota. – Talán mondanom is fölösleges – ezek után csak nagy nehezen kapcsolódtam be a muzsika áramkörébe. Búcsúztam a hangszertől.
Az első, az igazi és nagy zongora – az a Bösendorfer volt. Azon kísérték a sártengerben úszó kisvárosban fellépő Pablo Cassalst. Játszott rajta Bartók, Enescu és Dohnányi (aki élete egyik csodálatos hangszereként ünnepelte).
Hangjai mellett nőtt fel a zenekedvelő polgárváros. A második versenyzongora – ez volt, a Petrof. Tőle búcsúzom most, s valahol a tudatküszöb alatt mintha a Vén cigányt hallanám, Somlay tolmácsolásában… Titánok kéznyomát nem őrzi; az én vásárhelyi nemzedékemnek nem adatott meg a Bartókhoz és Enescuhoz fogható nagyságok vendégjátéka. De a Petrofhoz fűz az új közönség felnövekedésének élménye. Ekkor szokott be a hangversenyterembe a gyári munkásság, a középiskolás fiatalság. Petrof jelentette számukra azt, hogy már nem vagyunk a világtól elszakadott kisváros, ahová egyszer és esetlegesen tévedt be egy Cassals vagy Dohnányi. Kár, hogy nem kapott külön vendégkönyvet; világjáró művészek névjegyzékét őrizné, s a város kultúrtörténetének értékes relikviája lenne. Bruno Gelber, Fischer Annie, Fr. J. Thiollier, Ránki Dezső, Christoph Eschenbach lennének listavezetői… Megtanultunk igényesnek (talán túlzottan is annak) lenni; telt házhoz már-már olyan művésznek kell Marosvásárhelyre látogatni, aki héttel-hónappal korábban az Albert Hallban hangversenyezett.
Igaz, alkalmatlan, rontott teremben szolgálta le éveit a Petrof. Bernády egykoron csillogó hangversenytermében negyedszázados ideiglenességgel a színház vendégeskedett. Letakart zongora hátán fogyasztotta uzsonnáját a műszak, kávéztak a művész urak…
Ha kellett, beklimpíroztak egy kis mélabút Csehovhoz, vagy forradalmi romantikát Barangához. Petrofon kísérték a dalárdákat, sokan könnyűzenéltek rajta, szolgálta az agitációs brigádokat is.
Most nyugdíjazzák. Talán korán? Talán egy fiatalító kúra visszahozná hangjának vesztett fényét, tisztaságát? Ki tudja. Bizonyára áthelyezik a kisterembe, talán a középiskola zongoristasüvölvényei öröklik.
Búcsúestjét méltón rendezték, mintha csak külön pénzalapot utaltak volna ki erre a célra. Úgy mondják, ebben a teremben ilyen Csajkovszkijt még nem hallottak.
A Bösendorfer – korszak volt, mint ahogyan korszakot jelölt a Petrof is. A helyükbe lépő Blüthner bizonyára szebb időket él meg, már csak azért is, mert a Kultúrpalota nagyterme az új színház felépülte után végre visszanyerte eredeti hivatását. Ám azok számára, akik immáron hangversenyeik második részét hallgatják, sőt már a ráadásoknál tartanak – az első két versenyzongora magát a zenét, a fiatalságot jelképezi.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 16. számában, 1975. április 18-án.
