A Recefice utcai általános iskola tanári kara az évzáró napján pizzát rendelt a közeli Lidó étteremből. Mellesleg jegyezzük meg, hogy a kar tagjai közül senki sem járt a Lidón, és még megközelítőleg sem azonosították a közvetlen pizzasütödét az olasz, akarjuk mondani a velencei mondén fürdőhellyel. Nem is baj, mert a tanári kart abban a pillanatban csupán az általános megkönnyebbülés környékezte meg. Még nem merték hinni, hogy vége van a tanévnek. Túl egyszerű lett volna, hiszen a minisztériumi felügyeleti látogatások, az inspekciók, a nyolcadikosok vizsgái, az osztályozó konferencia és a végtelenített jegyalku mindenkinek kivett az idegszálai közül legalább egy bokornyit.
A pizzát Sándorka hozta ki. A biciklis pizzafutár, aki természetesen az iskola egykori, korántsem jeles növendéke volt. Senki nem emlékezett rá, úgy értjük, a tanári kar hosszú emlékezettel megáldott tagságának soraiból, csupán Klacsmányiné, az altiszt felesége ismerte fel, hiszen valamikor mindennapos vendége volt az altiszti menedékben, ahol Klacsmányiné, Sándorka anyjának ba-
rátnője, bekötözte a fiú sebeit, vagy adott neki öt centit a maga készítette cukormáz-dió finomságból, amit az egyszerűség kedvéért törökméznek nevezett irodalmi emlékei alapján.
Kinek az irodalmi emlékei? Hogy jön ez most ide? Kérdezte felháborodva Zimonyi tanár úr, aki irodalmat is előadhatott volna képesítése alapján, de soha nem kapott osztályt, neki tornával és karénekkel kellett beérnie örökösen. (Mesélik, így is vonult nyugdíjba, dúlva és fúlva, soha többé nem nézett az iskola felé. Ezt szó szerint kell érteni, még a fejét sem fordította az oktatás fellegvára felé, ha áthaladt a Recefice, azelőtt Kismező utcán, útban a bőr- és nemigyógyászat felé. Ugyanis makacs bőrbajára – amit a tornaszerektől szerzett be, saját bevallása szerint – keresett megszállottan gyógyítót és gyógyírt.)
Sándorka letette a pizzát a tanári asztalára, először nézett szét alaposabban „a kancellárián”, ahogy az ő rövid tanulóidejében nevezték a termet, ahol rengeteg dolog dőlt el, kivéve a foci-világbajnokságot – ez érdekelte ugyanis Sándorkánkat egyes-egyedül a világegyetem sorsából, szóval érdeklődése egészséges volt és egyirányú –, már csak azért is kíváncsi volt rá, hiszen korábban az iskolában töltött haszontalan idő alatt számtalanszor állott a kancellár urak és hölgyek szobája előtt, mert kérelmezett valamit, vagy büntetésből állították oda, hogy szem előtt legyen. Nos, ez azért elég faramuci dolog, mert senki sem vette szemügyre, hozzá se szóltak, a tanárok csak besasszéztak naplóval a hónuk alatt az agyszobába, s ott agyaltak a továbbiakban. Kivéve Zimonyi tanár urat, aki mindig megkérdezte, oda sem figyelve a válaszra: Mi van, fiacskám, már megint kiállítottak? Szégyelld magad! Még akkor is szégyellnie kellett volna magát, amikor leküldték, hogy hozzon fel a tanáriból egy ottfelejtett tanári táskát, könyvet, de belépnie tilos volt, meg kellett kérnie az egyetlen felnőttet, aki éppen az agymenő kancellárok közül órátlan volt, hogy keresse meg Libucz tanárnő pápaszemét, Pápai néni hátizsákra emlékeztető retiküljét.
A tanári kar érezte, hogy a futárnak borravalót illik adni. Ámbátor erre a korszellem igennel, a törvényhozó nemmel válaszolt volna. A receficések a zsebükben, táskájukban, a pénztárcák mélyén kotorásztak, abban reménykedtek, arra számítottak titokban, hogy majd a diri, a főkancellár ad borravalót, ők pedig majd csak valahogy elsunnyogják az ügyet. De a diri ugyanazon gondolat foglya volt, végül Zimonyi tanár úr emelt ki a tárcájából egy tízest. Pápai néni nézett fel elsőnek, addig ugyanis mindenki lesütötte a szemét, lefoglalta őket a keresés mikéntje és gondja, intett a szemével – rendkívül kifejező tekintete volt, nemhiába ő tanította a szabadkézi rajzot és vízfestés művészetét –, túl sok lesz, Zimonyikám, mondhatta. Sándorka elértette, és mindjárt mondta: Tudok visszaadni, Talicska bácsi.
Itt árulta el magát. Általános ködoszlás. A társaság felkapta fejét, hiszen a „Talicska bácsi” az egymás közötti kommunikáció egyik kulcsfogalma volt, amit csak a beavatottak ismertek, akik itt tanítottak, vagy idejártak huzamosabb ideig. Zimonyi tanár úr mindig mindent talicskával akart mérni, betolni: a jegyeket, jó időt, kivételezést, kóruspróbát vagy személyes élményeit.
Jobban megnézték a pizzafutárt. Ahogy mondani szokás, alaposan megszemlélték, kivesézték, felmérték. Mindenki hirtelen emlékezővé vált. A dirigazgató emlékezett, hogy egyszer harmadikban megpofozta, majd utána Sándorka apja is feljött az iskolába, akinek hosszasan kellett magyarázni, hogy az a pof nevelő célzattal megeresztett legyintés, igazából csupán szellőfuvallat volt. Elhiheti neki. És a gyereknek csak hasznára válhat. Amiről az idősebb Sándorka úr nem volt teljesen meggyőződve, de aztán futni hagyta a dirit, amint otthon a konyhában feleségének beszámolt aznap délben dolgavégezetlen dolgáról.
Zimonyi tanár úr rezignáltan jegyezte meg: Én már az első pillanatban felismertem. Ugye, fiam? Te vagy, Kopacz Sándor?
Koszta, tanár úr, Koszta. Kopac csak voltam, amikor le tetszett nyíratni hetedikben. Ezen az egész receficés társaság nevetett.
A többiek arra próbáltak visszaemlékezni, hányadikban kellett minden óráról kiküldeni, vagy fél lábra állítani egy sarokban – akkoriban ez még nem számított halálos bűnnek a pedagógiai iparágban –, kivéve Pápai nénit, aki élesen emlékezett arra, hogy Sándorka egyszer lóval érkezett reggel az iskolaudvarba, fogadásból, amit aztán Pápai néni lerajzolt, és a képet még a megyei képzőművészeti tárlat zsűrijének is beküldte. Értesítést kapott, hogy munkája figyelemre méltó, de sajnos férőhely hiánya miatt az idén már nem állítható ki. Fenét, gondolta Pápai néni, persze, kellett a hely valamelyik protekciós taknyosnak. Többet nem is küldött semmit a megyeieknek, és a lovas kép azóta is ott lóg a hálószobájában, mit férfi már nem látogatott legalább két évtizede.
Tedd csak el, fiam, mondta nagylelkűen az igazgató, aki maga is előhúzott egy tízest. Végtére mégiscsak ennek az egész bagázsnak ő a főnöke. És a fiú tenyerébe gyömöszölte a tízest. Sándorka sarkon fordult, és alászolgája kiáltással hat lépcsőt átszökve máris a kerékpárja nyergébe pattant. Hogy csinálta, titok és ámulat keveréke övezte mutatványát.
A fiú távozása után a hangulat egyszeriben feloldódott. Mintha kisütött volna a nap. Mindenki speciális emlékeit akarta megosztani szomszédjával, a hangzavarban senki sem nyúlt a gombás pizzához, amely ott hevert hat négyszögű dobozban. Egyszerűen megfeledkeztek róla. Fontosabb volt a sokévi zaklatásokról és tanügyi sikerekről, áthelyezésekről, rémes órabeosztásokról és hülye kollégákról vagy régi diákcsínyekről beszámolni. Hátha valaki nem ismeri. Igaz, évek óta együtt evezett a tantestület, már minden lehetséges receptet és fogyókúrás javallatot kicseréltek egymás között és ellenére. De akkor is… Zimonyi tanár úr titokban belekortyolt kulacsába. Mindig viselt a szíve felett kevés energiaitalt. És nótázni kezdett. Jó hangja volt, az iskolai ünnepélyeken rendszerint ő volt a bemondó ember. És nagy viccmester, amit nem mindenki csípett. Kedvence a kipi–kopogós nóták volt, még a hüvelykujjával is hozzádörzsölte, dürückölte a ritmust az asztalon, a szekrény oldalán, amit senki a tantestületben nem tudott utánozni. A nótázásba mások is bekapcsolódtak, csak Pilisné állt fel és surrant ki, nem ismerte ezeket a nótákat. Nem is szerette. Hiába, külföldi volt az ura. Senki nem köszönt.
Harmadnap értesültek a helyi lapból (akkor még nem volt kitalálva a facebook, és senki sem nézte, nézhette a telefonját, nem onnan jött a megrázó hír), hogy tömeges gombamérgezés történt, tele vannak a kórházak olyan egyénekkel, akik a Lidóból rendeltek, vagy ott fogyasztottak az előző nap gombás pizzát.
