Múlt(ak) a szigeten

Érdekes darabot és különleges előadást választott legutóbbi bemutatójaként a mikházi Széllyes Sándor Csűrszínház. Az előző mondatban esetlegesen felmerülő ellentét nem véletlen: olyan produkciót láthattak július végén a nézők, amelyet egyszer már – igaz, teljesen más formában – bemutatott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata is. A több mint tíz évvel ezelőtt játszott Rejtélyes viszonyok című előadás nagy sikernek örvendett Marosvásárhelyt, aztán lekerült a repertoárról. A mikházi Csűrszínház Egyesület és a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület most újra elővette a darabot: leporolta, átírta, átrendezte és újra színpadra vitte – természetesen Mikházán. Az idei előadás Nagy István fordításában került színre, Szélyes Ferenc rendezésében.

A július végi premier és az azt követő produkció (eddig mindössze kétszer adták elő) ismét visszhangos sikernek örvendett, és nem véletlenül. Olyan szöveget választottak az alkotók, amelyből süt írójának emberismerete és humánuma, amely az emberi lélektan mélységeibe, a férfilét titkos és titokzatos, tudat mögötti és érzelmek alatti rejtekeibe vezet, miközben a felszínen egyaránt váltakozik düh, harag, megértés, baráti kéznyújtás, féltékenység, döbbenet, betyárbecsület és megbékélés. Két, első látásra teljesen ellentétes jellemű és életfelfogású ember története, akik időközben rájönnek arra, hogy mégis hasonlítanak – mindkettejük története mögött egy rejtélyes nő áll, ugyanaz a nő, aki egyszerre volt számukra átok és áldás.

A művet Eric-Emmanuel Schmitt franciabelga dráma- és prózaíró, dramaturg és filmrendező írta, a darab bemutatását követően világsikerré vált. A mű cselekménye szerint Abel Znorko (Nagy István) Nobel-díjas író visszavonultan él egy Norvégiához közeli szigeten, birtokára tíz éve senkit sem enged be a takarítónőjén és az alkalmi örömlányokon kívül. Most mégis kivételt tett: elfogadta egy kisváros jellegtelen lapja riporterének kérését, és beleegyezett abba, hogy interjút adjon. Eric Larsen, a riporter (Szélyes Ferenc) hosszú és viszontagságos utat követően érkezik meg a szigetre és Znorko birtokára, és nem telik el sok idő addig, ameddig vendéglátója gőgös magatartásával, lekicsinylő modorával és megalázó fennhéjázásával szembesül. Mégsem tágít. A kezdeti, akadozó párbeszédet a szokásos, közhelyes kérdések követik, Larsen kérdései igencsak indiszkrétek és egy titokzatos személyhez kapcsolódnak – egy nőhöz, akinek Znorko a leghíresebb regényét ajánlotta. És amikor pár puskalövés után kiderül, hogy Larsen be sem kapcsolta a hangrögzítőjét, elérkezünk a produkció és a dramaturgia hosszan tartó, dühkitörésekben, kölcsönös vádaskodásokban, nagyszerű fordulópontokban gazdag csúcspontjához, amelynek lecsengésekor döbbenet ül a nézői arcokon.

Nehéz arról írni, hogy ez miért történik így – ha megemlítenénk, ha elemezni kezdenénk, akkor el kellene árulnunk egy zseniálisan megírt és nagyszerűen eljátszott történet megannyi eseményét, szálát és fordulóját, ezzel pedig érdektelenné tennénk az éppen csak bemutatott és a későbbiekben sokat játszandó előadást. Mert a Rejtélyes viszonyok olyan, mint egy igazi, lebilincselő lélektani krimi, a stíl pejoratív értelmezése nélkül. Két ember veszekedésbe, majd békétlen megbékélésbe fúló vitája során cseppenti az író azon apró jeleket, amelyekkel összerakjuk mi, nézők, a két állítólagos idegen régmúltba nyúló történetét – természetesen tévesen. Mert a zárójelenet fordulatokban gazdag szüzséje egy hasonló, mégis teljesen más múltat vetít elénk, olyant, amilyen az előadás maga: nyerset, szókimondót, lélekbe markolót és keserédes humorba fulladót, olyat, amely a minden-mindegy-már apátiáját a fel-felbukkanó remény apró sugaraival tűzdeli át.

Szélyes Andrea díszletei egy stílusos, kissé eklektikus, antik és stílbútorral egyaránt berendezett vidéki kúria otthonos szalonját vetítik elénk, amely nagyszerűen harmonizál a Csűrszínház rusztikus nézőterével, és ezzel, a távolság és szintkülönbség ellenére is, mintegy megszünteti a távolságot néző és előadó között. A mű kortárs író szerzeménye, akár napjainkban is játszódhat, a szereplők is mai, laza öltözetben léteznek a színpadon, ez pedig a direkt, szókimondó, majdhogynem nyers játékukkal harmonizál. Nagy István és Szélyes Ferenc igen hitelesen viszik a színpadra karaktereiket. Abel Znorko egy valódi, beképzelt, gyakran undorító pojáca, álszent és álszerény, nagyképű és gyakran agresszív ember, akiről lassan, apránként kiderül, hogy az általa felépített kép csak álca: egy elveszett és elvesztett örök szerelem, az ebből származó depresszió és frusztrációk özöne, a szeretett harmadikhoz írott levelek sokasága, valamint sok egyéb is már sejtetik: a híres író egy boldogtalan, összetört lelkű nihilista, aki végül kitárja önmagát frissen megismert „barátjának”. Mert Eric Larsen Znorko lelki társa – igaz, e feltételezést mindketten elutasítják. Larsen sem az, aminek és akinek mondja magát, diszkréciója igen gyorsan az intim lelki szférákban való türelmetlen vájkálásba csap át, de kiderül – mindez nem véletlen. A Szélyes Ferenc által megformált, kezdetben esetlennek, szerénynek, balféknek gondolt karakter valójában nagyszerű stratéga, igazi manipulátor, intelligenciája az íróéval egyenrangú – de őt sem egoista szándék hajtja, hanem ugyanaz a szenvedély, ugyanaz az érzés és ugyanaz a múlt.

A pergő, lebilincselő fordulatokban gazdag történetet a díszlet otthonossága, a jelmezek hétköznapisága, a dramaturgia gazdagsága és az előadásmód egyszerűsége, utóbbinak letisztultsága, üvegsimaságú csendjei és karcos dühkitörései teszik emlékezetessé, modorosságnak, avíttságnak, túljátszásnak itt nyoma sincsen. Eric-Emmanuel Schmitt méltán világhírnévre szert tett drámája méltó alkotókra és előadókra lelt a csűrszínházi színpadon.

Eric-Emmanuel Schmitt: Rejtélyes viszonyok. Mikházi Csűrszínházi Egyesület és Artecotur Egyesület. Szereplők: Nagy István és Szélyes Ferenc. Díszlet- és jelmeztervező: Szélyes Andrea. Fordította: Nagy István. Rendezte: Szélyes Ferenc.