Csontváry 163

(Folytatás július 2-i lapszámunkból)

 

A festészet után

Csontváry festői pályája látszólag hirtelen, minden különösebb ok nélkül ért véget. 1909 végén elkészült a Tengerparti sétalovaglás, s ez az életmű utolsó festménye. Németh Lajos Csontváry-monográfiájában idézi a művészt: „1880. okt. 14. és 1910. jan. 10. Korszakot alkotó napok az isteni összeköttetést igazoló határok. Az első dátum a szellemi, a második a hatalmi korszakot jelenti”. – Mindezek alapján úgy tűnik, hogy ő maga 1910 januárjában érezhette úgy, hogy az addigi művészi pályájának vége. Egy 1910. július 29-i, Koronghi Lippich Eleknek, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti osztályvezetőjének címzett levelében pedig így ír: „Izgalmas napokat éltünk; s különösen a ki kötelességével szemben, szívének egész melegével, anyai betegágynál virrasztva küzdelemben állott – önnönmagával; – s azzal a megfoghatatlan s megdönthetetlen valósággal, az élet mulandóságával is egyaránt…” – A Salzburgban kelt levél sorai arra engednek következtetni, hogy Csontváry a megelőző időszakban anyját ápolta, s feltehető, hogy valamikor 1910-ben édesanyja meg is halt. Bár írásaiban nem sokat közölt róla, mégis úgy tűnik, hogy a halála is közrejátszott abban, hogy festői ténykedését abbahagyta vagy legalábbis felfüggesztette. Ugyanakkor az 1910-es években is dolgozott. Hatalmas szénvázlatokat készített a magyarok bejöveteléről, vonuló katonákról, és bonyolult szimbolikus kompozíciókat is rajzolt. Egy fénykép alapján megrajzolta Ferenc József asztalnál dolgozó figuráját, s ismerve a szénrajz kontúrrajzos változatát is, bizonyos, hogy a kompozíciót vászonra kívánta átvinni és olajjal is megfesteni. A híres fotót Artur Floeck udvari fotós készítette még 1913-ban, így bizonyos, hogy az uralkodó a képen nem a világháborús hadba lépésünkkel kapcsolatos kiáltványát írja alá. Az is biztos ugyanakkor, hogy ezzel a fotóval illusztrálták – plakátokon és képeslapokon egyaránt – a Népeimhez, pontosabban az „An meine Völker” című kiáltványt, s vált így a fotó minden nem háborús tartalma ellenére a Monarchia hadba lépésének egyik emblematikus képévé. 

Csontváry festői ténykedésének objektív akadályai is voltak. Ismeretes a düsseldorfi Dr. Schoenefeld & Co. 1917. augusztus 29- én kelt szűkszavú gépiratos levele „Herrn Tivadar von Mostka” festőművésznek címezve: „Wir erhielten Ihre Karte und teilen Ihnen mit, dass wir kein Malleinen mehr liefern können” – „Lapját megkaptuk, s közöljük, hogy már nem tudunk festővásznat szállítani”. Tehát Csontváry még 1917-ben is rendelt vásznat Németországból, ám vagy a háború, vagy más okok miatt a cég megszüntette a budapesti festővel való kapcsolatát.

Csontváry ekkoriban már többnyire csak írt. Röpiratokat, terjedelmes eszmefuttatásokat és sokszor zavaros, önmagát ismétlő feljegyzéseket. A háború az ő gondolkodását is befolyásolta. Hazafi volt, hitt a háborús győzelemben, hitt a királyban. 1917-ben hatvanezer korona értékben hadikölcsönt jegyzett. Gerlóczy Gedeon feljegyzése szerint ezt is a hagyatékban találták meg. Az elértéktelendett papírokra a közjegyző csak legyintett. A háború éveiben Csontváry a saját festészetét is egyre inkább jelentős haditettként fogta föl. A Pozitívum című késői írásában 1907-es párizsi kiállításáról így ír: „…mikor már megvolt a szükséges hadseregem, Párisnak tartva 1907- ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket…” A Ki festhet csataképet című írásában pedig érdekes párhuzamot von a fegyverek és a képek között: „A háborúban a 30 és feles, a 42-esek irtózatos rombolása lepte meg a világot – ez ugyanaz, mint a festészetben a 30 és 40 négyzetméteres plein air vásznak hatása”. 

 

Az utóélet kezdete

1919 nyarán a végletesen legyengült szervezetű festő a budapesti János-kórházban meghalt. Temetését érzékletes szavakkal, szinte a koporsóra hulló rögök monoton zaját idéző rövid mondatokban jegyezte le Gerlóczy Gedeon. „Ó-budai temető ravatalozója 1919. június 28. du. 4 óra. Nyomasztó hőség, sötét felhők gomolyognak, távoli zivatar visszhangja morajlik. A szertartás véget ért, a koporsót hozzák. A gyászkocsit családtagok, egykét odavetődő egyszerű ember kíséri. Koszorú nincs, kevés virág, barátok, művészek hiányoznak. A kiásott sírhoz érnek. Lerakodnak. A koporsó oldalán felirat: Kosztka Tivadar élt 66 évet. A pap megkezdi a végszertartást. A sötét fellegek szétválnak. Kisüt a nap és egy fénynyalábja csak a sírt és a körülállókat világítja meg. A koporsót leeresztik. A zuhanó göröngyök dobogása hallatszik. A nap fénykévéje halványodik – csak a fejfán ragyog utolsó sugara. A szokatlan fénytüneményre a temetőből többen odasietnek. Újra beborul, szélvész kerekedik, villámlik, a zivatar közeledik. A gyászolók sietve szélednek. Idegenek a fejfát nézik. Ki volt ez az ember? Ki ismerte? Úgy mondják, festőművész volt, szegény ember lehetett, nyugodjék békében. Szétszélednek – az eső nagy cseppekben megered, besötétedik.” 

Augusztus 20-a körül megtörtént a hagyaték első áttekintése. A Kosztka család tagjain kívül ott volt Gyenes Lajos festőművész is, szintén Kosztka-rokon. Gyenes volt az, aki megállapította, hogy a képeket csak mint jó minőségű vásznat lehet értékesíteni, festményként értéktelenek. Az árverésre 1919 októberében került sor. A kopott, szegényes műteremben, ahol még fűtés sem volt, a képeken kívül alig volt érték. A bútorokat, edényeket, használati tárgyakat 61 koronáért értékesítették. A festményekre Gerlóczy Gedeon licitált egy fuvarossal, aki a vászonképeket ponyvaként szerette volna megszerezni. A 34 kisebb képért Gerlóczy 2200, az öt nagyméretű festményért 7300 koronát fizetett ki. A rajzokért Gyenes Lajossal licitált, s végül 100 koronát adott értük. Csontváry művészi hagyatéka tehát 9600 koronáért – nagyjából egy közepes méretű Koszta József- vagy Iványi Grünwald Béla-kép áráért – került a boldog építész, Gerlóczy Gedeon tulajdonába. 

 

163

Csontváry szerint csak az lehet zseni, „aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben”. Bárhogy is értelmezzük a festészetét, az bizonyos, hogy ő a legeredetibb magyar festő. Különös élettörténete, látomásos elhivatása a festői pályára, életművének csodával határos megmaradása később mind a személye körüli mítoszteremtésnek szolgáltak alapul. Pedig nagyon is a századforduló gyermeke volt. Életművében sajátos módon egyesült a romantika univerzális individualizmusa a modernizmus kollektív eszményeket kereső útjaival, de művészete iskoláktól, stílusoktól független maradt. Csontváry egyedi és páratlan, mint egy prímszám. Mint történetesen a 163-as szám is.

Bellák Gábor