Szeretet, hol vagy?
Nézem a tévét, hallgatom a rádiót, olvasom az újságot, s elborzadok: mennyi szörnyűség történik a világon! Véres háborúk, milliószámra menekültek, éghajlatváltozásból eredő rettenetes csapások, földrengések, tűzhányókitörések, emberek között elszabadult féktelen, vad indulatok, drogozás, gyilkosságok.
Joggal tehetem fel a kérdést: szeretet, hol vagy? Hol van ez a csodálatos, hatalmas érzés, melynek az volna a feladata, hogy összetartsa, boldoggá tegye a családot, a világot?
A szeretet – életöröm, a gyűlölködés – szenvedés, pusztulás. A szeretet megléte ott tündököl az ember arcán, szavaiban, egész tevékenységében. Az ilyen ember kedves, barátságos, szívesen és önzetlenül segít a bajba jutottakon. A szeretet különösen fontos az időseknek, hiszen kevés kivétellel ki vannak szolgáltatva a kornak: betegségek, megélhetési gondok, sajátos családi-rokonsági helyzet. Nagy szerencse, ha még el tudja – el bírja – végezni a bevásárlást, kifizetéseket, hivatalos ügyeket. Saját egyéni bajain kívül nyomasztóan hatnak rá a jelenlegi világ élet-halál problémái is: Mi lesz velünk? Mi lesz a gyermekeinkkel és unokáinkkal? Milyen jövő vár az emberiségre, s benne a magyarságra? A szüntelen stresszhatások ha állandósulnak, felőrlik az idegzetet, ezt nem szabad megengednünk: ellen kell állnunk! Muszáj! Mert az idő haladtával fokozódnak a nehézségek. Menés közben tapasztaljuk, hogy irtózatosan megnőtt a lépcső, torkunkban szakad meg a légcső, sziszegünk, szuszogunk, csiszegünk és csoszogunk. Táncot csak álmunkban lejtünk, rakétagyorsan felejtünk, kezünkből mindent elejtünk. Ó de azért ne rivalld, hogy: le velünk! Istentől van az oltalomlevelünk. Mert nem vagyunk ütött-kopott süvegek, hanem vagyunk gyermekeket felnevelő, tenger bút, bajt átvészelő, hazát, népet erősítő, fehér hajú nyugdíjas öregek.
A téli hideg, borús, esős, havas, ködös, lics-locsos napokba be kell vinnünk a fényt, a kedvességet, a melegséget, a tréfát. Azt mondják: az öregség második gyermekkor. Vegyük át a gyermek gyönyörű, elragadó naivságát, színes, határtalan és merész képzeletvilágát, és fejünk fölött tündökölni fog a nap.
Szürke nap, szürke kedv. Hát mókázom teneked, tündérhonba megyünk át, varázslok egy mesefát! Égig nő a facsoda, májusi fényben a szoba, és a titkos sarkain kivirít a kankalin, falon nyílnak rózsafák, érzed aranyillatát?
Hozok neked varázsvizet, har-matfrisset, mosakodj meg! Itt az erdő tűzmadara, lenyűgöző hűvös dala. Kedved váljon virítósra, meghívlak egy pirítósra!
Mind a ketten nevetünk – csuda jó lett a kedvünk!
Kajcsa Jenő