*Fotó: Mayer Jácint
Épített örökségünk
Nagyenyed Gyulafehérvártól bő harminc kilométerre északra, a Maros jobb partján fekszik. Neve a magyar Egyed személynévből származik, templomának Szent Egyed a védőszentje. A szász alapítású várost először 1239-ben említi oklevél. Helyén egykor római castrum állott. Vártemplomát 1333 és 1335 között építették polgárai. Az Árpád-kori várat a 14. és 15. században bővítették, nyolc torony őrizte. 1437-ben a parasztsereg elfoglalta, de rövidesen feladta. 1600 szeptember 17-én Mihály vajda, majd Basta is felégette. 1658-ban a tatárok rabolták ki, 1662-ben ide helyezték át Gyulafehérvárról a főiskolát és kollégiumot. Nagyhírű református kollégiumát 1622-ben Bethlen Gábor alapította – ma Bethlen Gábor Kollégium –, ahol kiváló tanárok tanítottak, sok neves ember került ki falai közül. Innen indult Kőrösi Csoma Sándor ázsiai útjára. A Bethlen Gábor Kollégium legendás nevelőmunkája elismeréseképpen 2003-ban Magyar Örökség díjat kapott.
Ahol már a kelták idejében is település állt
Marosújvártól délnyugatra, a Maros folyó jobb partján található az egykori Alsó‐Fehér vármegye egyik legjelentősebb városa és iskolaközpontja. Helyén a régészeti ásatások tanúsága szerint már a kelták idejében is település állt.
A rómaiak alatt Brucla néven volt ismeretes, amikor a település felett emelkedő Őrhegyen castrumot emeltek, ezzel is megerősítve a Maros völgyét.
A Dácián keresztül vezető egyik főútvonal, a Via Strata itt vonult el a város alatt Potaissába (Torda), Napocába (Kolozsvár), és Porolissumba (Mojgrád).
A honfoglalás után királyi birtok volt, amely ekkor már falakkal is meg volt erősítve. A 12. században szászok telepedtek falai közé, új lendületet adva a város fejlődésének.
A templom egyik oszlopán lévő felirat tanúsága
A település neve okleveleinkben Enyd, Enydinum, Endinum, Enidinum, de Enitro alakban is előfordul. Amint azt már említettük, első okleveles említése 1239‐ben történik, amikor a templom már áll. Ősi káptalani birtok volt.
Vártemplomát az enyedi polgárok 1333–1335 között építették, amint ezt a templom egyik oszlopán látható felirat tanúsítja.
A város közepén álló Árpád‐kori kis várat a 14‐15. században bővítették és építették át. Nyolc bástyát emeltek, amelyeket a helybeli céh fegyveresei őriztek. A vár egyik aránylag épen maradt tornyán ma is látható az egyik céh címere.
Az eredetileg gótikus templom a 15. századból származik
A megközelítően négyzet alaprajzú vár falain belül található a 19. században barokk stílusban átépített vártemplom.
Az eredetileg gótikus templom a 15. századból származik. Két oldalán ma négy‐négy barokk pillér áll. A vár nyugati homlokzata előtt hatvanöt méter magas, négyzetes, lőrésekkel ellátott torony emelkedik. A falakat sánc és vizesárok vette körül, amelyek mára elpusztultak.
A piac, ahol emberhúst is mértek
Kiss Gábor, az Erdélyi várak, várkastélyok című könyvében ír arról, hogy a vár első ostromára 1437‐ben került sor, amikor a fellázadt parasztok Budai Nagy Antal vezetésével elfoglalták, de rövid idő múlván a nemesség heves támadása után feladták.
1551‐ben falai között töltött egy éjszakát Izabella királyné, és április huszonnegyedikén itt jelentette ki a három részre szakadt nemzet nevében Balassa Menyhért, Kendi Antal és Kemény János az erdélyi káptalannak, hogy Martinuzzi és a királynő közötti viszálykodás megszűnése következtében a királyné az enyedi várat minden további fizetés nélkül visszaadja a káptalannak.
Mihály vajda a Miriszlónál történt csatavesztése előtti napon 1600 szeptember 17-én felégette, de a vár legválságosabb napjait a Basta‐korszakban élte át, amikor egy korabeli krónikás feljegyzése szerint
„1603‐ban a piacon az őrölt fakéregből készült cipó mellett emberhúst is mértek”.
A városra súlyos csapás zúdul
Sokat törődött a várossal II. Rákóczi György, aki 1658‐ban háromszáz polgárának nemesi címet adott, Enyedet pedig minden addigi kiváltságában megerősítette.
Súlyos csapás zúdult a városra, amikor a nagyvezér parancsára a Bodza‐szoroson betört tatár sereg pusztította és rabolta.
A krónikás szerint
„…kimondhatatlan csapás zúdult Erdélyország városaira, Gyulafehérvárban kő kövön nem maradt, Kolozsvár, Marosvásárhely lakosait a törökök rabszíjra fűzve hajtották el. A Barcaságtól Váradig az egyetlen Enyed tudott csak ellenállni, falai közé fogadván távoli vidékek menekült lakosságát.”
A város csak nagy összegű sarc kifizetésével tudta magát megváltani.
„…kinek szép híre neve, mindenkor fenn lészen Erdélyben…”
Szintén a fent említett szerző, Kiss Gábor művéből tudjuk meg, hogy a tatárok pusztítása után Enyed lett a vármegye központja, ahová Apafi fejedelem 1662-ben kelt rendeletével áthelyezték a Bethlen Gábor által Gyulafehérváron alapított, de leégett főiskolát, az academicum collegiumot. Az iskola első gondnoka 1665‐től maga Bethlen János kancellár lett.
Az ő és fia, Miklós nevéhez fűződik a kollégium rendszabályzatának elkészítése és életbe léptetése 1671‐ben.
Szatmáry Károly írja róla:
„… ha semmi más érdemes nem volna is, csupán gondnoki munkássága, megérdemli, hogy az utókor nemzete a műveltségtörténetében nevét a legnagyobb hálával említse…”.
A kollégium tanulója, majd tanára volt a neves Pápai Páriz Ferenc is, akiről Bod Péter mondja:
„…volt ez jó Deák, Görög, Német, Frantzia, híres poéta, jó Filozófus, Historikus, Theologis; az Orvoslás Mesterségében merő Eskulapius, igen hasznos ember, kinek szép híre neve, mindenkor fenn lészen Erdélyen…”.
Itt tanított Opitz Márton költő, Bisterfeld és Alstest hírneves tudósok, Apáczai Csere János, aki itt oktatott először a latin helyett magyar nyelven, Csernátony Pál, Áprily Lajos költő és mások.
Diákjai közül nevezetesebbek voltak: Salamon Ferenc történetíró, Barabás Miklós festőművész, Kőrösi Csoma Sándor, a világhírű nyelvész és Ázsia‐kutató, Bolyai Farkas matematikus és még sokan mások.
Az esemény, melyet Jókai Mór örökít
II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején, 1704‐ben Tiege császári ezredes csapatai foglalták el, rabolták ki és gyújtották fel a várost.
Ekkor égett le a Bethlen Kollégium is.
A hagyomány szerint a labancok ellen a lakossággal együtt a Kollégium harminc diákja botokkal felfegyverkezve vette fel a harcot, melynek során a dIákokból mindössze ketten maradtak életben.
A két bátor fiú fegyverét, a két fűzfabotot az országút szélén letűzte, mindkettő megfogant, és a fák még a múlt század elején is láthatók voltak.
Ezt az eseményt örökíti meg Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélésében.
A tömegsír, ahol hétszáz enyedi polgár alussza örök álmát
A Kollégiumot Pápai Páriz Ferenc közreműködésével az angol protestánsok adományából, 11 ezer fontsterlingből állították helyre.
Az elesett diákok emlékére pedig a kollégium mögötti Kápolna‐dombon emlékművet állítottak.
A várost 1849. január 8-án a román felkelők Axente Sever vezetésével rohanták meg és gyújtották fel.
A lakosság nem hitte, hogy az addig békés románok bántanák őket. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. Közel ezer védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem.
Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a mínusz huszonnégy fokos, dermesztő hidegben.
A vártemplomban talán kitarthattak volna, de nem számítottak a veszélyre. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás, rablás.
A kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították, jóllehet a kamarilla később parancsot adott visszaszolgáltatásukra.
A halottak egy részét a vársáncba (a mai óvoda udvara), másik felét az addig mészoltónak használt, a vársánc melletti gödörbe temették, ahol az emléktábla áll. Római számok jelzik a pogrom puszta dátumát. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem ma is álló szobrok, és szülőhelyük nevébe illesztett, felvett nevük hirdeti „dicső tetteiket”.
A támadásnak mintegy hétszáz ember esett áldozatul. A lázadás leverése után több évtizedes munkával újra felépült Enyed és a kollégium.
A kegyelet kis emléktáblája látható a vár főbejáratától jobbra, a Bethlen Gábor Kollégium oldalszárnyával szembeni falban, 1849. január 8-i dátummal. E tábla tövében van eltemetve a hétszáz enyedi polgár, tömegsírban.
Befejezésül
A nagyenyedi vár tehát az egyike a legrégebbi erdélyi kőváraknak. Körülbelül 3500 négyzetméter területen fekszik. Ezen belül található a Bethlen‐kastély, ami fejedelmi kastély funkcióját töltötte be az erdélyi fejedelemség korában.
A várfal északi részén áll és történelmi múzeumként működik ma a Bethlen‐kastély, mely a Bethlen Gábor Kollégium tulajdona volt.
A kollégium Nagyenyedre költözésekor ebben az épületben folyt a tanítás. A földszinti termeket egykor istállónak használták, de a fejedelmi időkben konyha lehetett, mert még 1860 körül is egy négyszögű üreg nyílt az emeletre, amit valószínűleg az ételek felhúzására használtak. Békeidőben a kastély földszintjét kollégiumi tornateremnek alakították át.
Demján László műemlékvédő építész kiegészítése
Az erdélyi szenvedések városa
„…merre is van Nagyenyed? Isten tudja! Valahol a két fűzfa mellett, ahol a Maros is bódorog…” – írja Sütő András A nagyenyedi fügevirág című önéletrajzi írásában. Merre is van? A Torockó hegységből eredő Enyed patak utolsó lapályán húzódik meg, a Marosba való ömlésének jobboldali teraszán. Nagyenyed az erdélyi szenvedések városa, a feltámadások, megújulás főnixmadara.
Nemcsak a fejedelmi szintű, hanem a közéleti kultúra jeles városa is volt. Mára szürkébb fényben, de tündököl felejthetetlen és dicső történelmi múltján. Milyen érdekes, hogy a kuruc-labancvilág megható, erre vonatkozó történeteinek egyikét éppen Jókai Mór elevenítette meg, tette híressé. Erdély fővárosának, Gyulafehérvárnak 1658-as teljes pusztulása után a harcos Nagyenyed ezen időszakot követően érhette el fénykorát, fejlődését, és válhatott Alsó-Fehér vármegye székhelyévé.
A nyugodt békevilág nem tarthatott nagyon sokáig.
1849. esztendő Boldogasszony hava 8-a: vasárnapról hétfőre virradó éjjelén történt, amikor az Axente Sever vezette önhatalmú banda rátámadt a városra.
A lassan terjedő híreket bő kétheti csúszással, január 25-én a Kolozsváron kiadott Honvéd napilap a következőképpen adta közre:
„…Enyed meg van semmisítve, ki van a városok sorából törölve… A város alig egy pár házat kivéve, le vagyon égetve a szó teljes értelmében… mi rablók előtt bármely csekély beccsel bírt, mit használni e vad csorda sehogy se tudott, halomra hordván meggyújtotta. Jelenleg halál, csend uralkodik Enyednek utczáin, s egyedül az ártatlanul lemészárolt magyarságon elhízott ebek ugatása szakítja félbe a borzasztó hallgatást, ha olykor valamelyik szerencsétlen az éhen halás kínjai közepette, végső elkeseredésében elég bátorságot érez magában az erdőből haza térni…”.
Közben 16-án Tordáról több mint hetven szekérből álló konvojt és mentőcsapatot indítottak a bujkáló menekültek és sebesültek felkutatására. Alsó-Fehér vármegye és Aranyosszék, a legnyugatibb székely szék határvidékén fekvő Miriszló és Felvinc, a helyi Sóvámház közelében a tordai ideiglenes tábori korházba tartó szekérsort megtámadták a hírhedt bandavezér martalócai. Kemény lovas-, tűz- és szablyapárbaj alakult ki.
A felborult szekerek és a vétlen menekültek sokasága miatti torlódásban éppen a közel százötven éves két fűzfából kinőtt fűzfaliget takarása mentette meg a sebesülteket, az életükért harcoló magyar honvédeket. Estére végre futásra bírták a támadókat. A bécsi nemzetiségi politika tüzelte és vakította lázadó vezért kitüntette utókora, a széphangzású Szeben megyei szülőfaluját, Asszonyfalvát átkeresztelték Axente Severre, országszerte utcák, terek és szobrok dicsőítik. Eredeti neve a rác származású Bács János (Raţiu-Baciu Ioan).
Jókai írásában felelevenített nagyenyedi deákélet korhű részleteit élte át párszáz éves csúszással Sütő András is. Ugyanúgy egy szekérre felpakolt szalmazsák, jobb esetben dunyha és utazó faláda, nagykarimájú vesszőkosár, jobbaknak vállán átvetett csizma vagy bakancs képe kísérte a múlt félénk tudósjelölt kisiskolásainak megérkezését a híres Alma Mater udvarára. Azok is nagy idők voltak akkoron, meséli tovább Sütő, hiszen már jött szembe velük a háború, de megnyugtatta őket a tudat, hogy Isten meg mögöttük. Ennyire változatlan lenne az erdélyi élet, vagy talán mégsem, hiszen a régi mondás is gyökeresen, csírájában megváltozott, mára nem a vallásba vetett hit uralkodik, mindinkább a nyelv uralta terület számít. Cuius regio, eius religio helyett mára csak a cuius regio, eius lingua uralkodik pöffeszkedve.
* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért és a segítségért külön köszönet Keresztes Géza műépítész-műemlékvédő szakmérnöknek, dr. Kálmán Attila tanár történésznek; a mai képeket Mayer Jácint fotóművész a saját gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.
