Megint feltámadt a honvédő buzgalom a mostanában a kormányfő tanácsadójaként tevékenykedő egykori energiaügyi miniszterben. A már tárcavezető korában is rendszeresen kényszerzubbonyért kiáltó nyilatkozatokat eleresztő politikus a napokban annak kapcsán szorgalmazott titkosszolgálati meg egyéb véleményezést, hogy magyar cég vásárolná fel az egyik hazai tejfeldolgozót, ami kellően sötét agyakban meglehetőst veszélyes dolog. Csatlakozott hozzá a hőbörgésben egy szoci honatya is, aki a hazai termelők sorsa miatt aggódik.
A két szájalónak meg a mikrofont alátartó médiának szúrja a szemét a magyar kormány és annak a gazdaságpolitikája, a dolog ebből indul. És a színtiszta politikai cirkusz zajában nagyon lényeges kérdésekre egy szónyi figyelem sem jut.
Például a téma kapcsán szóba került, hogy szép hazánk jelentős mennyiségű tejet importál, a behozatal tavaly közel 40%-kal volt magasabb, mint egy évvel korábban. Az importtej jelentős része magyar áru. Egy felületes térképszemlélésből, pár gyors statisztikai adatból rögtön világos, hogy ennek az országnak közel háromszor akkora mezőgazdasági területe van, mint nyugati szomszédjának. Mégis onnan (is) kell tejet importálnia. És nemcsak tejből szorul behozatalra.
A 19-20. századok fordulóján, de még a két világháború közötti időkben is ezt az országot Európa hombárjaként emlegették, mert a kontinens egyik jelentős gabona- és élelmiszer-exportőre volt. Ehhez képest a legutóbbi módszerváltás után bő három évtized alatt sikerült oda jutnia, hogy ha holnap valami véletlen folytán lezárnák a határokat, és abból kellene mindenkinek megélnie, amit megtermel, akkor nálunk, ha nem is pusztítana tömeges éhhalál, de az aranykorszakból – mentálisan abban ragadtak meg az ilyen nyilatkozók – a középkorúaknak és annál idősebbeknek még ismerős élelmiszerjegyeket ismét be kellene vezetni, hogy mindenkinek jusson valami harapnivaló. Azok a politikusok, akik nem nyakkendőtartónak hordják a fejüket, ilyesmiken aggódnának inkább.
Azt még érdemes hozzátenni, hogy a céget, amelyiknek az eladósorba kerülése kiváltotta ezt a félelmet, az aggódók irányította kormányok örökölték meg a múlt rendszertől, a rentábilis részeit kiárusították a politikai bajtársaknak privatizáció jeligéje alatt, a maradékot pedig eladták roncsáron egy holland vállalatnak, amelyik mostanig működtette. És kamionnal importálta az alapanyagot a termékeihez, mert úgy jobban kijött a számítása, minőség és költségek terén.
Ha az utóbbi évtizedek döntéshozói nem a maguk és politikai klienseik érvényesülését szemmel tartva kormányozták volna ezt az országot, hanem azzal az adófizetők iránti felelősséggel, amit egyébként négyévente meg szoktak ígérni, a hollandok kamionjainak manapság nem tejjel kéne errefelé gurulnia, hanem késztermékkel kifelé. A hombár lakóiból nem tántorgott volna ki ötmillió nyugatra pénzt keresni, mert meg tudnának élni itthon, és nem lenne kérdés, hogy lenne-e mit a tejbe aprítaniuk, ha úgy hozza az élet.
