Vitorlással át a Földközi-tengeren

Első szakasz

Az indulás végül mégsem úgy alakult, mint ahogy terveztük. Első alkalommal nem engedtek felszállni a Spanyolországba tartó gépre, így visszatértünk Vásárhelyre, de nem adtuk fel. Kiderült, hogy a spanyolok június 21-től feloldják az összes, vírus miatt bevezetett korlátozást, és találtunk is egy pesti járatot, amely épp aznap indult Palma de Mallorcára. Megbeszéltük Kobrával a teendőket, így ő elindult Ibizáról, mi pedig Marosvásárhelyről, és végül június 21-én késő délután találkoztunk. Épp egy mallorcai indiai étteremből tartottunk egy nyilvános strand felé, amikor megláttuk a Hargitát lehorgonyozva az öbölben, pár száz méternyire az említett strandtól. Rövidnadrágot és úszócipőt kaptunk magunkra, majd a méternyi magas strandmólóról bepakoltuk a cuccainkat és magunkat a motorcsónakba, amellyel Kobra indult a hajóról. Nem gyenge ellenhullámzásban tettük meg az utat, de végül mi is és elektronikai felszerelésünk is (laptop, fényképezőgépek, kamerák) sértetlenül átvészeltük a dingizést. 

Az első söröket és a konyakot immár a Hargita fedélzetén bontottuk ki, az est többi része jóval éjfél utánig tartó beszélgetésbe torkollott, ami után úgy aludtunk, mint a bunda a mallorcai öbölben kellemesen ringatózó hajón.

Reggel korán volt az ébredés. Tibi és Huba a motorcsónakkal nagybevásárlásra indult, Kobra és jómagam egy helyi marinában kötöttünk ki üzemanyag-vásárlás végett. Mikor minden készen állt, és bepakoltuk a Hubáék által a többhetes útra vásárolt cuccokat, kiszámoltuk a hozzávetőleges időtartamot, az út hosszúságát és hasonlókat, horgonyt bontottunk, és a Hargita ismét kihajózott. Nem először, hiszen a Harmony 47 márkájú és típusú túravitorlás immár kétszer szelte át az Atlanti-óceánt, a rajta lobogó székely zászlót rongyosra tépdeste a szél. Hosszú útjának utolsó szakaszához ért, ezen szakasz megtételében segédkezünk mi, marosvásárhelyi legénység. Kimotoroztunk az öbölből, majd ahogy feltámadt a szél, felhúztuk a vitorlákat. Egyre erősödő oldalszélben hagytuk el az öblöt, megfeszült az orr- és a fővitorla, végül 13,8 csomós erősségű szélben, szép oldaldőlésben, 6,5 csomós sebességgel szelte a körülbelül másfél méteres hullámokat a Hargita. A háromóránkénti váltásokban éppen én kerültem sorra az őrségben – nagy élmény volt a 95 fokos iránytartás mellett az oldalról csapó, de épp meg nem törő hullámoknak kormányozni, majd azok hátán lecsusszantani a 14,5 méteres hajót. Az egyre erősödő szélben végül csökkentettük a vitorlafelületet, így immár kellemesebb, 5,5 csomó körüli sebességgel haladtunk tovább a Palma de Mallorca-i öbölben. Délnek tartottunk, majd a sarki sziklán fekvő világítótoronytól délkeletnek, utána keletnek vettük az irányt, Szardínia legdélebbi pontját célozva meg. Estére járt, amikor hazai szalonnából, vöröshagymából és spanyol bab- és húsgombóckonzervből, illetve különböző zöldségekből összeütöttünk egy fantasztikus vacsorát, majd az elillanó szél miatt még felhúzott vitorláknál újra beindítottuk a motort. 

A következő váltásomra hajnali 3 órától került sor, így este 10 körül takarodót fújtam. A tenger igencsak hullámzott, nehezen aludtam el, és hajnali 2 körül furcsa, erős hangra ébredtem, mintha valami tengeri óriás húzná éppen rozsdás ráspolyát a Hargita oldalán. – Zátonyra futottunk! – villant be a félkómás fejembe, és úgy felültem, hogy instant lefejeltem a fölöttem lévő ágyat. Kitámolyogtam a szalonba, majd megnyugodtam – szó sincsen zátonyról, csupán Kobra húzta le a fönnmaradt vitorlákat. Szélcsendbe kerültünk, de legalább a beígért ellenszél nem érkezett meg, így hajnali 3-kor motorozva, kényelmesen, az automata pilótát bekapcsolva állhattam őrségbe. Mivel az autopilot miatt kormányozni nem kellett, csak annyi dolgom volt, hogy figyeljem a műszereket, leginkább az AIS-t, azaz a pozíciólokátort és 10 percenként a környezetet, hogy nehogy hajóval ütközzünk. Végül egész éjjel nem láttam egyet sem, és különleges, szinte leírhatatlan érzés kerített a hatalmába: a végtelen nyugalom, a teljesség, a harmónia, a természettel együtt élés, ugyanakkor a teljes elszigeteltség, kiszolgáltatottság és jelentéktelenség különös elegye, amint éjjel, vaksötétben, később leszálló hajnali ködben feküdtem a cockpit melletti padon, és tízpercenként fölmásztam a láthatatlan, de erős hullámokon ide-oda billenő hajó különböző részeire körbekémlelni a láthatárt. Csak a hullámok fehér pereme villant egyet-egyet a sötétben, de csakhamar kék derengésbe váltott az ég alja, majd narancssárga és rózsaszín fények festették színesre a horizontot, és ameddig lerohantam a fényképezőgépemért, előbukkant a tengerből a nap. Egyenes irányban hajóztunk bele a napfelkeltébe, az éjjel minket körülvevő végtelen feketeség csodálatos színorgiába váltott, a kelő nap vakító fényét, a kék és narancs égboltot a sötét-, majd égszínkék tenger és a Hargita fehér és vörös színei tették teljes, felejthetetlen egésszé. Egy gigányit biztosan elfényképeztem a gép memóriájából, de megérte!

Lassan a srácok is felébredtek, a helyemet átvette Huba az őrségben, így lefeküdtem, és délig aludtam. Aznap, azaz június 23-án, szélcsend miatt motorozva haladtunk tovább, kelet felé, Mallorca és Szardínia között, a Földközi-tenger közepén. Délután lehúztuk a hajót árnyékoló ponyvákat, és egy közel merészkedő, kíváncsi és hatalmas tengeri teknős, azaz Caretta caretta szemrevételezése után csobbantunk egyet a mélykék, szelíden hullámzó, kellemesen frissítő vízben. Persze a mélységmérőn megnéztük, hogy épp hol járunk, hogy egy esetleges, igazi, víkendes állati miatt ne törjön be a fejünk, de ez a veszély nemigen fenyegetett: lábunk alatt mint-egy 2800 méternyire húzódott a tenger feneke.