Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mottó: „Volt emberek
Ha nincsenek is,
Vannak még csodák.
Nem téve semmit,
Nem akarva semmit,
Hatnak tovább.”
Kosztolányi Dezső
Vannak muzsikusok, néhány olyan rendkívüli egyéniség, aki több utat is képes bejárni. Kitűnően ismeri a legapróbb részleteket, ugyanakkor képes átfogni és látni a világot teljes szépségében. A jelenségek lényegét és a közöttük lévő összefüggéseket maradéktalan, tiszta örömmel ismeri fel, abból tartalmasat és maradandót épít. Az ilyen ember nyitott szellemű, sokoldalú, minden iránt fogékony és érdeklődő, nem ismer kapkodást, és távol állnak tőle az elcsépelt szólamok, zenei közhelyek. Nála a szabadság és a belső rend egyaránt fontos.
Nála a költő szabadizzása és a kimunkált tudatosság eredményezte harmónia fenséges magasságban egyesíti az érzelmeket, az ösztönösséget és a szellemet. Ez a művész, ha tanít, ha katedrán van, tanítványaival a felfedezés csodáját is megismertetheti.
Magam is voltam tanítványa, bizonyára megbocsátaná a megszólítást, hogy ma is Sári néninek nevezem.
Erkel Ferenc dédunokája 1911. június 23-án született Marosvásárhelyen. 1920-ban, nyolcévesen, a Palota hangversenytermében Beethoven-szonátaestet adott. Tizenhét évesen a Budapesti Zeneakadémián Stefániai Imre növendéke, Molnár Antal, Weiner Leó, Molnár Géza, Kókai Rezső tanítványa. Tőle, mint Erkel-leszármazottól, mindig többet követeltek. Ő pedig hatványozottan teljesítve szerzett nevet magának.
Az 1940-es években hazatérő zongoraművész a Művészeti Iskola, majd líceum létrehozásában, Zeno Vancea támogatásával, elévülhetetlen érdemeket szerzett. Kamaramuzsikusként pedig úgy volt képes régi és újabb korok zenei anyagát életre kelteni, hogy előadóművészetéből a hallgató a felfedezés örömének és izgalmának felejthetetlen élményével gazdagodott. A marosvásárhelyi rádió által készített korabeli felvételek megérdemelnének egy digitális lemezt.
Soha egyetlen párt vagy irányzat sem tekinthette magáénak. Fölöttük állt és ez tiszteletet ébresztett. Díjakat, elismerést a tudás szolgálatáért, művészetéért kapott. A művészeti líceumi zeneoktatás ma is a tőle és a hozzá hasonló tanároktól származó örökség hozadéka.
Akik tanítványai lehettek, egész életükön keresztül hordozzák magukban óráinak emlékét, tanulságát, ösztönző, felvillanyozó hatását. Aktív tanári tevékenységének évei alatt – ez több mint negyven évet ölel át – kiváló zongoristák, neves muzsikusok kerültek ki a keze alól, akik a világ hangversenytermeiben és konzervatóriumaiban szólistaként vagy tanárként emlegetik és kamatoztatják a tőle kapott „tálentumokat”.
Marosvásárhelyen tisztelték és számon tartották a művészt, a zenetanárok maguk előadóművészek, zeneszerzők vagy karnagyok voltak, tudós is akadt közöttük. Az orvosok kamarazenéltek. Az édesanyám szívbetegségét kezelő orvos mellesleg zenekritikákat is írt.
Ma a Palota tantermeiben a zeneoktatás halott. A falon pedig szaporodnak a távolba néző, szemrehányó tekintetek.
Csíky Csaba