*Fotó: Sófalvi Szidónia
Portréinterjú Varga Balázzsal
Reggel van, a színház körül még megmaradt a hó. A levegő hideg, de már érezni, hogy a fagy lassan enged. A színházba belépve csend fogad, az üres nézőtér még alszik. Varga Balázzsal leülünk beszélgetni egy csendes nyugodt terembe – arról, hogyan viszonyul az élethez, mi kapcsolja ki, és mi az, ami feltölti egy hosszú és hideg időszak után.
– Sokaknak a tavasz az újrakezdést jelenti. Neked mit hoz ez az évszak?
– Aminek örülök, és amit magamban megfigyeltem az utóbbi egy évben, az az, hogy ez a dolog is változik bennem az évek múlásával. Hogy már nem visel meg – bár semmi nem végleges – annyira a tél, mint mondjuk utóbbi 10–15 évben.
– A téli depresszióra gondolsz?
– Igen-igen, nevezzük annak. Akár az, hogy kevés a fény, kevés a természetnek a zöldje. Az ember szívesebben menne ki a természetbe, akár horgászni, amit én szoktam. De most már gyakorlom azt is, hogy a téli tájban túrázom, vagy hosszabbakat sétálok. Az is tud nagyon jó lenni. Lehet, a hideggel is barátnak kell lenni.
– A horgászás fontos része az életednek?
– Igen. A szüleim Marosvásárhelytől harminchat kilométerre élnek, Alsóidecsen, oda szoktam visszavonulni. Ott horgászom leggyakrabban, de az ország más részein is. Különösen szeretem a hegyi patakokat, a Marost és a Maros völgyét.
– Volt mostanában olyan pillanat, amikor azt érezted: jó itt lenni, ezen az életszakaszon?
– Igen, persze. Bár ez is folyamatosan változik. Most a változás határozza meg leginkább az életemet, főleg a téli időszakban. Voltam – és időnként most is vagyok – pesszimistább, melankolikusabb, befelé forduló ember. De azt is tanulom, hogy ezek az érzések nem a nagy dolgoktól múlnak el. Inkább az apróságoktól, a kisebb örömöktől. Ha azokat észre tudod venni, be tudod fogadni. Ha egy kicsit lassabban élek, mint ahogy a világ diktálja. Szerintem a szomorúság abból is adódik, hogy egész évben van egy nehéz sodrás, egy ilyen nagyon kemény tempó, amit diktál a mai világ. Ezt a tempót próbáljuk mindenáron tartani télen is. Pedig nem kell. A tél számomra inkább a lassulás ideje: amikor vissza lehet húzódni, be lehet gubózni, és energiát gyűjteni az év többi részére.
– Fel tudtál töltődni ezen a télen?
– Igen, bár ezt majd tavasszal tudom biztosan. Most úgy érzem, jobban megtanultam vigyázni az energiáimra. Legalábbis gondolom és remélem. Ha fáradt vagyok, akkor igyekszem felismerni, hogy most pihenésre van szükségem, és nem azon ostorozni magam, hogy miért vagyok fáradt. Egyszerűen elfogadni, hogy ez most így van.
– Említetted nemrég a sodrást, azt megragadva inkább tervező vagy sodródó személynek tartod magad?
– Ezt is meg kellett tanulnom. A mentális egészségem miatt fontos lett, hogy legyenek terveim, akár ha csak rövid távon is. Akár csak a következő napot látni, tudni, hogy másnap mit csinálok, mi vár rám, hogy ne úgy keljek fel reggel, hogy csak sodródom.
Ha éppen nem kapok feladatot a világtól vagy mástól, akkor adok magamnak – azért, hogy kicsit hasznosnak érezzem magam. Mondjuk ez is egyfajta nyomás: hogy hasznosnak kell lennünk.
Nem lehet mindig hasznosnak lenni. Az sem vezet jóra, ha az ember állandóan csinálni akar valamit, és nem tud csendben lenni önmagával.
– Hogyan viszonyulsz most az élethez: harcként, játékként, tanulásként vagy figyelésként?
– Mindegyik egyszerre jelen van. Szerintem egyik sem működik a másik nélkül. Valahol egyensúlyt kell találni közöttük – legalábbis én most ezt keresem. A harcból lehet kevesebb, a többi jöhet.
– Mit tanultál magadról az elmúlt években? Mondjuk öt év távlatában.
– Fontos öt év volt. Mondjuk azt, hogy kevésbé bántsam magam. Hogy ne haragudjak magamra, és ne várjak el magamtól erőmön felüli dolgokat. Tavaly például egy nagyon nehéz tél volt, ez most egy sokkal jobb. Rájöttem, hogy gyakran olyan dolgokat várok el magamtól, amik szinte emberfelettiek – például hogy mindig tudjam, mi lesz a következő lépés. Az nem az én dolgom. Az inkább egy fölöttünk álló erő, mondjuk Isten dolga. Ha ezeket a terheket magamra rakom, akkor szinte lehetetlenné válik élni. Úgyhogy most próbálom egy kicsit lazábban hagyni a dolgokat. Az adott pillanatra figyelni, megélni. A színház is erre tanít. Maga a mindfulness. Túl sokszor felejtem el.
– Könnyen elengedsz dolgokat, vagy inkább ragaszkodó alkat vagy?
– Inkább ragaszkodó. Sajnos. Ha például haragban vagyok valakivel, akkor azt mindenáron próbálom helyrebillenteni. Mindent egyensúlyba akarok hozni. Nem tudok csak úgy elengedni dolgokat anélkül, hogy meg ne próbálnám megjavítani őket. Ez is egy „hibám”: hogy mindent meg akarok javítani. Pedig nem kell mindent. Van, amit nem lehet megjavítani, hagyni kell elromlani.
– Mi segített ebben a változásban?
– Nem egyedül sikerült. Jártam terápiára, még a harmincharmadik évem körül kezdtem el, az úgynevezett krisztusi korban. Hellyel-közzel három-négy évig tartott, voltak benne szünetek, visszatérések. Most egy hosszabb szünet van, nem tudom, mikor megyek vissza.
Nagyon sokat segített, de kellett hozzá a Covid is, hogy igazán szembenézzek magammal. Addig rengeteg eszközt találtam arra, hogy eltávolodjak magamtól, csak ne kelljen találkozni önmagammal. Azt hiszem, az önismereten keresztül lehet eljutni oda, hogy az ember megszeresse magát. Hisz ahhoz tudni kell, hogy kit is szeret. És ez az önismeret dolog sem végleges, hál’istennek. A munka nem áll meg.
– Itt kicsit más irányba megyünk: mi az, ami igazán kikapcsol, amikor nincs színházi darabod?
– Az olvasás. Meg az írás is – verseket is szoktam írni, bár az utóbbi időben kevesebbet. De ez fontos része az életemnek. Folyamatosan tanulom, hogyan tudjak kikapcsolni, mert egy állandóan gondolkodó, őrlődő, megoldásokat kereső ember vagyok. Ez fárasztó.
– Egyedül töltekezős vagy inkább emberek közötti személynek tartod magad?
– Azt érzem, hogy sajnos igazán egyedül tudok feltöltődni. Persze a barátokkal is jó, de vannak időszakok, amikor ha magammal nem vagyok rendben, akkor emberek között is nehéz lenni. Ettől függetlenül nagyon szeretem a barátaimat, szeretek velük lenni.
– Ez, gondolom, hangulat- és állapotfüggő.
– Igen. A megoldás szerintem az, hogy megosztjuk egymással a gondolatainkat – ez nagyon fontos. Azért mondtam, hogy „sajnos” egyedül, mert nem hiszem, hogy ez lenne az útja annak, hogy – nagy szavakkal élve – jobb legyen a világ. Inkább együtt, összefogva lehet valamit létrehozni. A színház is ilyen. Lehet, hogy ezért szeretem ennyire: mert együtt dolgozunk egy közös célért.
– Mikor érzed igazán, hogy kapcsolódsz valakihez?
– Részben akkor, ha már megvan a bizalom. De leginkább akkor, ha nem vár el tőlem semmit. Nem akar mindenáron megváltoztatni. Ha elfogad úgy, ahogy vagyok. Az a legjobb kapcsolódási felület.
– Amikor csendre van szükséged, inkább bent maradsz, vagy inkább kimész?
– Ez évszakfüggő. Télen inkább bent. Olyankor tudok örülni a melegnek, hálás lenni azért, hogy van fedél a fejem fölött. Néha belegondolok abba is, hogy ezekben a mínuszokban milyen lehet azoknak, akiknek nincs. Télen a bentlét megnyugtat. Ahogy viszont melegszik az idő, egyre inkább kint akarok lenni. Ilyenkor kevesebbet olvasok, vagy legalábbis máshová kerül a fókusz.
– Van olyan hétköznapi apróság, ami meglepően sokat ad?
– Most már azt érzem, hogy szinte minden apróság tud adni. Valahogy annak lettem a híve, hogy ezek töltenek fel igazán. Járni szoktam edzeni egy helyre, amit nagyon szeretek, Kászoni Zombor termébe, a Total Body Trainingre. Nemrég láttam őt a Jó napot, megjöttem című műsorban, és őszintén boldog voltam attól, hogy része lehetek annak, amit képvisel. Abban a mikroközösségben benne van valami abból, ahogyan szerintem nagyobb közösségeknek is működniük kellene. Ezt meg is osztottam a Facebookon: arra jutottam, hogy talán ilyen kis zugokban változik a világ, nem a nagy dolgokban. Vagy ha igen, akkor úgy, hogy ezek a kicsik tudnak továbbterjedni. Az a régi gondolat jutott eszembe, hogy először magadon kell változtatni.
– Következő kérdésem, hogy színészként mennyire nehéz leválni egy szerepről?
– Ez bonyolult. Sokszor észre sem veszed, hogy egy szereplő gondolatai elkezdenek beszivárogni a hétköznapjaidba. Két hónapig foglalkozol egy karakterrel, és egyszer csak azon kapod magad, hogy nem tudod: ez most az én gondolatom, vagy az övé. Idővel, ahogy egyre jobban ismered magad, könnyebb felismerni, hogy mi az, ami nem belőled jön. Főleg, ha tudod valamennyire, hogy te magad ki vagy.
– Volt olyan szerep, ami különösen megterhelő volt?
– Biztos volt. Nem tudok most egyetlen konkrét esetet kiemelni, de volt időszak, amikor egymás után jöttek nehéz szerepek. Például olyanok, ahol gyilkosokat kellett játszani. Nem arról van szó, hogy az ember ölni akar, hanem arról, hogy bele kell gondolnia, hogy az milyen lehet. Ez pszichésen nagyon megterhelő. Főleg, ha fél vagy egy éven keresztül egymást érik ezek a szerepek. Az régebb nem volt egyszerű feladat, most sem az, de valamivel könnyebb.
– Mit ad neked a színészet emberileg és szakmailag?
– Emberileg… ha jól állnak össze a dolgok egy próbafolyamat alatt – a körülmények, az emberek, a „csillagok” –, akkor meg lehet tapasztalni valami nagyon tiszta dolgot. Azt, hogy feltétel nélkül adsz. A nézőknek, a partnereidnek. Nem vársz érte semmit, és pont ettől az elvárásnélküliségtől kapsz vissza rengeteget. Ez egy nagyon erős energia. Mérhető is. Van, hogy egy előadás előtt azt érzem: semmi kedvem felmenni a színpadra, nem tudom, honnan lesz bennem lelkesedés. De amint kilépek, és megérzem azt az energiát, amivel a nézők jönnek – mert ők töltekezni jöttek –, akkor elindul valami. Mindig elindul. Nem mindig tökéletes, nem is kell az legyen, de működni kezd. Ad egy löketet. És célt. Ez az oda-vissza játék, ez az energiaáramlás, ami a színházban történik… talán ezt csak a színház tudja.
– Volt olyan nézői gesztus vagy visszajelzés, ami különösen megmaradt benned?
– Igen. Nemrég egy bevásárlóközpontban történt. Pakoltam a dolgaimat a kasszánál, és láttam, hogy a biztonsági őr figyel. Rögtön az jutott eszembe, hogy azt hiszi, lopok, belém akar kötni. Dühös lettem. Ahogy mentem kifelé, odajött, és mondta, hogy Nyárádszeredából jött, a fiával együtt megnézték a Metaxát, és mennyire tetszett neki. Most is elérzékenyülök, ha erre gondolok. Mert mennyire előítéletesek tudunk lenni: azt hisszük, bántani akarnak, közben pedig szeretnek.
– Mit szeretnél megőrizni abból, aki most vagy?
– Mindent. Persze ez nem teljesen igaz, de jó lenne úgy élni, hogy elfogadom magamban az árnyékos oldalaimat is. Azok is hozzátartoznak ahhoz, aki vagyok. Ha csak a jó dolgokat vinném tovább magamból, akkor nem lenne hova fejlődni. A gyengébb oldalaim is ajándékok abban az értelemben, hogy segítenek új dolgokat megérteni. Nem „rossz részek” ezek, inkább olyan területek, amelyekkel dolgom van.
– Van mostanában egy gondolat vagy mondat, ami gyakran visszatér benned?
– Elkezdtem a családfakutatást. Az érdekel, hogy kik voltak az őseim, meddig lehet visszamenni, miből vagyok én. Mert ebből sok mindent meg lehet érteni. Ugyanakkor vigyázni kell, hogy ne vesszek el a múltban. Fontos megtalálni az egyensúlyt: ők akkor éltek, én most vagyok itt. Mégis jó arra gondolni, hogy bizonyos dolgok továbbjöttek. A generációs öröklődés miatt. Nem feltétlenül hibákat keresni, hanem megérteni, hogy mi miért alakult úgy.
Talán Grecsó Krisztián mondta egy interjúban, hogy az elődeink akár nagy szenvedések árán ösvényt vágtak volna a bozótban, amin mi már végig tudunk menni. Én is így szeretnék gondolni az őseimre.
