Senki sem hitte, hogy háború lesz

Rögös út Kijevtől Marosvásárhelyig

Egy marosvásárhelyi tömbházlakás nappalijában fogadnak vendéglátójukkal, Hermann Mark Christiannal együtt, akivel régóta baráti kapcsolatban voltak. Arra kérik, csak becenevükön említsük őket: Léna, lánya, Nika és az édesanyja, Ljuba, illetve Kuzja, a kutyus együtt menekültek Kijevből a háború kirobbanása utáni napokban. Léna egy nemzetközi reklámügynökségnek dolgozik, ahol reklámgrafikát és marketingterveket készítenek, édesanyja nyugdíjas, lánya első osztályos. Leülünk. Aztán elkezd mesélni, miközben édesanyja és lánya némán hallgatja. A hitelességért álljon itt történetük úgy, ahogyan elmondta Léna. 

– Ízig-vérig kijeviek vagyunk. Ott születtem, nőttem fel, jártam iskolába... A lányom is. Édesanyám a Donyeck vidéki Szlovjánszkból származik, de 40 éve Kijevben él. Számomra ez a világ legszebb városa... Február 24-e előtt nem sokkal a hatóságok lezárták Ukrajna légterét, berepülési tilalmat rendeltek el. Nem tudtuk, mire véljük ezt az intézkedést. Február 24-én hajnalban öt óra körül ébredtem. Furcsa félelemérzés volt bennem. Kimentem a hálószobából a konyhába, és láttam, hogy a szomszédok ablakában mindenhol égett a villany, senki nem aludt már. Egyszer csak azt hallottam, hogy egy repülőgép elhúz az épület felett, majd néhány perc múlva a közeli lakótelepen, ahol nagyrészt idősek, gyerekek laktak, bomba robbant. Elkezdődött a főváros bombázása. Ez volt a háború első lépése. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Mindent elfelejtettem: a nevemet, hol vagyok. Csak annyit tudtam, hogy van egy gyerekem, egy édesanyám és a kutyám, akiket meg kell menteni. Azonnal üzentem telefonon a kollégáimnak, és arról érdeklődtem, hogy mi történt. Megláttam az egyik üzenetet: „kitört a háború, az oroszok megtámadtak minket!”... Kérlek, éljétek túl, éljétek túl!... Azonnal felköltöttem a lányomat és édesanyámat, előkaptunk a szekrényből valami meleg ruhákat, kabátot, kutyaeledelt és alapgyógyszereket pakoltunk egy táskába. Felhívtam a volt férjemet, és arra kértem, hogy vigyen el az otthonunkból, mert a környékünkön egymást követték a légiriadók és bombázások. Nem messze a házunktól robbant egy lövedék. A hálózat leterhelése miatt nehéz volt az első órákban telefonálni. Csak néhány percet beszélhettem volt férjemmel, aki, amint tudott, eljött értünk az autóval, és a saját lakására menekített, szintén Kijevben. Közben Mark és a Londonban élő élettársam állandó kapcsolatot tartottak velem, mindketten folyamatosan küldték a telefonüzeneteket, hogy hagyjuk el mielőbb az országot. Mark felajánlotta, hogy rendelkezésünkre bocsátja lakását, ahol biztonságban leszünk, csak érjünk el a román határhoz, ő pedig értünk jön. Az élettársam március 4-én utazott volna Kijevbe, de mivel kitört a háború, és légtérzárlatot rendeltek el, nem tudott repülőre ülni. Nem akartam elmenni Ukrajnából, mert az elején mindannyian azt gondoltuk, hogy három nap alatt véget ér a fegyveres konfliktus.

A volt férjem házában csak két-három órát maradhattunk, mivel a lakónegyedét is elkezdték hevesen bombázni. Volt apósomék magánházába menekültünk, Kijev központjához közel, a későbbiekben lebombázott hivatali épületek mellé. Éjjel-nappal tízpercenként riadóztattak és bombáztak. Négy felnőtt nő, két férfi, volt férjem hat hónapos gyereke, az én hétéves kislányom – mindannyian levonultunk a ház mély, hűvös pincéjébe. Elviselhetetlenné vált az életünk. Éjjel sem tudtunk aludni, mert mindegyre behallatszott a géppuskák, a bombázások zaja. Olyan közelinek tűnt mindez, mintha a ház mellett dördültek volna el a fegyverek. Harmadik nap elszabadult a pokol. Lebombázták a közelünkben levő házat, és felrobbantották a Rusanivka hidat. A bombázások napról napra erősödtek. Közben Mark és az élettársam továbbra is arra biztatott, hogy hagyjuk el az országot. Eldöntöttük, hogy nem maradunk. Gépkocsit kellett keressek, amellyel távozunk a fővárosból. Nehezen találtam, mert még mindig nagyon sokan nem hitték el, hogy mi történik, ugyanakkor féltek elhagyni a várost, az országot. A volt férjem is marasztalt. Azt mondtam neki, hogy van egy kisgyerekem, édesanyám, akiket meg kell mentenem, és legalább értük meneküljünk el Kijevből egy másik városba. Március elsején végül elvitt Vinnyicába, amely akkor sokkal csendesebb volt (sz.m.: most már ezt a várost is bombázzák). Ott is hallottuk a rendszeresen megszólaló szirénákat, de akkor még nem támadták meg a várost az oroszok. Másnap továbbmentünk Ungvárra. Azért irányultunk Ungvár felé, mert ott lehetőségünk volt három ország irányába átlépni a határt. Ugyanakkor a háború első napjaiban biztonságosabbak voltak az arrafelé vezető utak és a város is. A hosszú utat egyvégtében tettük meg. Mindössze két alkalommal alig öt-öt percre álltunk meg, mert attól tartottunk, hogy az oroszok lelőnek, ugyanis azokon az utakon, amelyeket elfoglaltak, megállították az autókat, kiszállították a civileket, és lelőtték őket. És ez most is így van. Nagyon féltünk, nehogy minket is kivégezzenek. Ungvárról a halmi határhoz utaztunk, ahol végül én útlevéllel, édesanyám személyi igazolvánnyal, kislányom pedig a születési bizonyítványával, kutyánk nemzetközi oltáskönyvével átléphettük a határt, ahol Mark várt ránk, és elhozott marosvásárhelyi lakására.

Néhány napja biztonságban vannak városunkban. Léna elmondta, a stressz miatt időszakosan károsult az egyik fülére a hallása, lányának eleredt az orra vére, az első napokban rémálmaik voltak, és most is csak gyógyszerek segítségével tudnak elaludni. A kutya is folyamatosan reszket. Léna szereti országát, szülővárosát, és az otthon maradt barátainak segít abban, hogy minél több nő és gyerek jusson ki a háborús övezetből. 

– Biztos vagyok benne, hogy Ukrajna megnyeri ezt a háborút. Láttam, ahogy fegyver nélküli idős emberek puszta kézzel akartak megállítani egy tankot Kijev utcáin. A civilek is összefogtak. Sokan lövészárkokat ástak a város határában. Menekülésünkkor, útközben ismeretlenek segítettek, elláttak élelemmel, vízzel. Megmagyarázhatatlan a bennem levő érzés, az anyanyelvemen sem kapok szavakat arra, hogy kifejezzem, mit érzek most. Minden apróságért sírunk, de most már biztonságban vagyunk, és ez a lényeg – foglalja össze a velük történteket Léna. 

Arra vagyok kíváncsi, hogy a háború előtt milyen viszonyban voltak orosz barátaikkal. 

– Nagyon sok orosz barátunk van, orosz rokonaink Novoszibirszkben laknak, egy másik unokatestvérem Moszkvában. Tartottuk a kapcsolatot. Édesanyám naponta beszélt húgával. Aznap, amikor kitört a háború, orosz unokatestvérem egy Viber-üzenetben megkérdezte, hogy vagyunk. Azt válaszoltam, hogy fekszem a lakásunk padlóján, riadóztattak, bombáznak, az oroszok megtámadták Ukrajnát. Erre lányomról érdeklődtek. És amikor hangsúlyoztam, hogy háború van, azt kérdezte: „Komolyan háború van? Honnan tudod, hogy orosz katonák lőnek?” 

Mikor nagybátyámnak megírtam helyzetünket, egyszerűen azt válaszolta, hogy hát ez nem jó... Amikor hangsúlyoztam, hogy háború van, hogy orosz katonák ölik az embereket, egyszerűen nem értette, mi történik. Nem hitték el, hogy Oroszország tényleg megtámadta Ukrajnát. Nagynéném sokáig támogató üzeneteket küldött, aztán, miután pincébe vonultunk, megszakadt a kapcsolat, mert ott nem volt térerő. Később láttam, hogy törölte a korábban küldött üzeneteit. Amikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta: nincs szükséged az én üzeneteimre... – mondja könnybe lábadt szemmel Léna, majd egy kis szünet után, lányára nézve folytatja: – hétéves kislányom néhány nap alatt felnőtt lett. Egyszer csak felém fordult, és azt kérdezte tőlem: anyuka, miért ilyen rossz velünk Putyin? Mit válaszolhattam volna neki?... 

Lénáék azt tervezik, hogy néhány hónapon belül Londonba mennek, de nem szeretnének nyugatra telepedni. Mindenképpen hazatérnének, ha véget ér a háború. Marosvásárhelyen lenyűgözte őket az a szeretet, ahogyan befogadták őket. Egyelőre biztonságban vannak, jó emberek segítik, veszik körül őket, és ez mindennél fontosabb számukra. Mert egyelőre senki sem tudhatja, mit hozhat még a jövő...