Az újjáteremtés szirmai

Marton Erzsébet új préseltvirág-kiállítása

Marton Erzsébet, azaz Matyó néni virágai örök életűek. Törékeny, sziromruhás lányok, asszonyok, szárnyak, fények, dallamok, a Teremtőbe vetett hit legtisztább vallomásai. A meleg hangú és mosolyú nyugalmazott gyógyszerész préseltnövény-képeit sokan ismerik a szépre fogékony marosvásárhelyiek közül. Bár idén márciusban nyílt kiállítását a hattyúdalának gondolta, az égi Rendező a Találkozás a természetben a természetfelettivel című új tárlattal ajándékozta meg. Ennek megnyitóját tartották október 24-én, pénteken délután a Deus Providebit Tanulmányi Ház termében.

Meghosszabbítani a csodálhatóságot

Matyó néni festményszerű, rendkívül pontos, tudatos, a kézzelfoghatótól azonban egyértelműen a transzcendens felé mutató alkotásairól Schneller Mária festőművésznő szólt az egybegyűltekhez. A méltató elöljáróban a teremtett világ kezdetektől jelen levő, az Édenkertből sem hiányzó szépségeiről, valamint azok történelmi korokon és kultúrákon átívelő ábrázolási módjairól értekezett, külön kitérve a Szentírásban gyakran előforduló asszociációkra: a Gábor arkangyal attribútumaként ismert liliomra, illetve a rózsára, amelyhez többek között Árpád-házi Szent Margit alakja kapcsolódik.

– A virágok hordoznak magukban valamit a teremtés tökéletességéből. Ezért olyan jó szemlélni szépségüket, egy kicsit elidőzni, belemerülni a látványukba. Ezt teszi Marton Erzsébet is, amikor észreveszi, megcsodálja, gyűjti, préseli, szárítja őket, de közben gondolatban már szépségük, színeik, formáik új összefüggésbe rendezésével foglalkozik, hogy a csodálhatóság lehetőségeit időben meghosszabbítsa, és új jelentést, kifejezést adjon nekik. Ez nem egy botanikai gyűjtemény rendszerező munkája, hanem valami egészen más. Matyó néni képeket alkot a szirmokból, és nem véletlenszerűeket. Gyakran figuratív, emberalakos alkotásokat sokféle változatban. Még az egyszerűnek tűnő kompozíciók is képesek bennünk érzelmi, értelmi, intuitív folyamatokat elindítani. Eszünkbe juthatnak régi, akár gyermekkori emlékek és tapasztalatok, amikor például megfogtunk egy rózsát, és a virágszirmok, ezek az illatos, bársonyos csodák a kezünkben maradtak; és újra vágyakozunk abba a biztonságos és boldog pillanatba (…) Az alkotás vívódásaiból és békéjéből megteremtett csoda felemel minket is. Ez egy nagy kaland, a felfedezésé és az újrafelfedezésé, amikor nemcsak elfogadjuk, amit másoktól hallunk, hanem rátalálunk az alkotásban kifejeződő új csodára – hallhattuk a festőművésznőtől.

„Ezt másoknak is látni kell”

A továbbiakban a szebbnél szebb kompozíciók megálmodójának múltat és jelent átölelő vallomása következett.

– Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok a szavak embere. Ha hallani akarnak, nézzék a képeimet, virágnyelven beszélek általuk – mondta Marton Erzsébet, majd így folytatta: – Nekem most nem is kellene itt lennem, ez tulajdonképpen nem is az én rendezvényem. Ez év márciusában volt egy kiállításom a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. Az a sok élmény, amit ott kaptam, a szeretet, az öröm, az új ismeretségek végtelen hálával töltöttek el, és azt mondtam: Istenem, köszönöm, most már végleg visszavonulhatok. Azt, hogy most mégis itt vagyok, annak köszönhetjük, hogy a márciusi kiállításon megismerkedtem egy fiatal orvosnővel, dr. Szabó Évával, akiről a beszélgetésünk alatt kiderült, hogy egy volt osztálytársamnak a lánya. Elmesélte, hogy Magyarországon él, de amikor csak teheti, hazajön Marosvásárhelyre. Hónapok teltek el a találkozásunk után, megérkezett a forró nyár, én pedig otthon, a hűvös szobában előszedtem a lepréselt növényeimet. Reggeltől estig közöttük voltam, és egyik képet készítettem a másik után. Nem gondoltam újabb kiállításra, pusztán kedvtelésből dolgoztam. Amíg a virágaimmal foglalatoskodtam, megszűnt számomra a külvilág, még a lábam sem fájt. Szeptember elején aztán megszólalt a telefonom, a tavaszi tárlaton megismert doktornő hívott. Mondta, hogy itthon van, és megkérdezte, hogy meglátogathat-e, én pedig biztattam, hogy jöjjön. A nyári hónapokban 52 képem készült el, kartonlapokra ragasztva egy irattartóban őriztem, és időnként elő-elővettem, nézegettem őket. Amikor a vendégemnek is megmutattam ezeket a képeket, azt kérdezte: és mikor lesz ebből kiállítás? Rávágtam, hogy soha, mert nekem már lejárt az időm, de ő egyre lelkesebben győzködött, hogy ezt a sok szépséget másoknak is meg kell mutatni, és ehhez a segítségét is felajánlotta. Így született végül meg ez a tárlat.

A kincses rét 

Matyó néni az együttlét további perceiben lélekpréselte emlékszirmokat villantott fel, köztük Zoltán Ildikó néhai magyar szakos tanárnő, az igaz barát és lelki támasz verssorait, amelyek sok évvel ezelőtt, egy kiállítás után a gyakran közösen látogatott temetőkertben, az édesanyja sírjánál várták az alkotót: „Virágokkal imádkozik, / Lepke-könnyű kézzel időtlenít, / Virágokkal maga is virággá változik…”

A továbbiakban az is kiderült, hogy a tárlat címét tulajdonképpen a pálos szerzetesrend tematikus zarándokútjainak alapgondolata – „Találkozás a természetben a természetfelettivel” – ihlette, amiről Marton Erzsébet a rend hivatalos lapjában, A fehér barátban olvasott. Erről a lelkiségről tanúskodik az a régi történet is, amit Matyó néni a megnyitó vége fele osztott meg hallgatóságával. Évtizedekkel ezelőtt a növények szerelmeseként gyakran buszozott ki a város végére „kincset” találni, és egy ilyen kalandozás során Marosszentgyörgyön egy olyan csodálatos rétre lelt, amilyenhez foghatót sem azelőtt, sem azután nem látott. Hangos ujjongással adott hálát az Úrnak a vágyait messze felülmúló ajándékért, és ezután két-három hetente visszatért arra a helyre. Egy alkalommal azonban a virágtenger helyett a lekaszált rét várta, később, valamilyen építkezés miatt, már az sem.

– A rétem szépsége, lelke tud-e még élni a cementfalak alatt? – tette fel Matyó néni a történet végén a költői kérdést. Aki a november 24-éig látogatható kiállítását megcsodálja, egyértelmű választ kap erre: ha a cementfalak alatt nem is, a meseszép képeken mindenképpen tud. Talán csak egy negyedszázada őrzött sziromban, levélben él tovább az a régi rét, de az a szirom vagy levél mindent magába rejt róla, és mindent elmesél.