2020. szeptember 24., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Lecke a szabadságról

Havad község nemcsak szelíden szép természeti környezetben fekszik, kis falvaiban lélekben, tehetségben, tettekben is különleges, érdekes emberek élnek. Közéjük tartozik a szentsimoni Mihály házaspár, Mihály Eszter nemezművész, növényi festő, és férje, Mihály Zsolt mérnök, aki kultúraszervezéssel és állattenyésztéssel foglalkozik. Messze kellett menniük, hogy hazataláljanak, a szabadságot jelentő szinte végtelen térben levő gazdasághoz, amely az ükapa emlékét is őrzi. A magyar fővárosban töltött közel két évtized után tértek vissza a természethez, amely ihletforrás, hűséges segítőtárs, barátságos, békés élettér ember és állatai számára egyaránt.

Mihály Eszter és kisfia


A beszélgetést Mihály Zsolttal kezdjük, akiről kiderül, hogy a Vadasd és Havad határában legelésző szürke szarvasmarháknak is a gazdája. Meg is jegyzem, hogy megbámultam kecsességüket, tartásukat, ahogy a domboldalon legeltek. 

– A kultúránk részét képezik. Olyanok, mint a népdalban a „szabad élet, szabad madár, jaj, de szép, ki szabadon jár”. Meg lehet nézni a szabad ember vagy a szarvastehén tartását, és a szarvasmarháét, amelyik be van kötve a pajtába. A természete szerinti szabadtartásban az állat megnemesedik, visszanyeri figyelmét, letisztul, ahogy a vadállat is, hiszen aki a szabadban él, azt kevésbé fogja a szenny, rövidebb ideig marad meg rajta, mert az Isten tenyerén mindenki jól van. Nem kell sem orvos, sem pszichológus, csak a munka és a művészet. A kettőből együtt valósul meg a nagy örök igazság, amiről mindenki beszél. Ezt azonban csak a művészetben és a munkában megélve lehet megtapasztalni. Az egységhez harmóniában kell élni önmagunkkal, a természettel és a minket körülvevő emberekkel. Ezt kellene visszatanítani, ezzel foglalkozunk, de nemcsak beszélünk, hanem a saját életünkön keresztül mutatjuk is. Programokat szervezünk gyermekeknek, felnőtteknek, bemutatva annak a lehetőségét, hogy aki a szabadságot keresi, közelebb kerül önmagához. 

MIhály Zsolt szavait értik a lovak


– Megkérem, soroljon fel néhányat a programok közül.

– Hagyományőrző kalandtáborokat szervezünk gyermekeknek; itt kicsit mélyrehatóbban találkoznak a lovakkal, a lovas nemzet fogalmával, azzal, hogy mivel tudunk többet más nemzeteknél a lóról, ember és ló kapcsolatáról, mit jelent szabadabban élni, felmérni azt, hogy a hangyacsípéstől nem kell kétségbeesni, a szúnyogjárást egy férfi nem veszi figyelembe. A természet közelségében tudomásul vesszük, hogy legyek, szúnyogok, kullancsok vannak, és ezt nem kellemetlenségként, hanem a mindenség részeként fogjuk fel. Nem kell tőlük megrettenni, hanem kezelni kell a helyzetet, és megoldani. Ha ezt visszatanítjuk a gyermekeknek, akkor szilárdabb talajon áll maga az egyén, és ez kisugárzik a mindennapokba. A jelen világban nagyon szabdalt az emberek közötti kapcsolat, s ha egyáltalán létezik, nagyon felszínessé vált. A közösségi, az egyéni megoldások helyett mindent várunk valakitől, a szakmák is szelvényekre vannak bontva, amelyek külön vannak választva egymástól. Emiatt szinte mindig valakire szükségünk van. A táborban arra tanítjuk a gyermekeket, hogy önállóan is meg tudjuk oldani a problémáinkat, nem kell mindenért óbégatni.

– Hol fogadják a vendégeket?

– Vannak gerendás mennyezetű, felújított parasztházak, amelyek arról szólnak, hogy elődeink a telet bent töltötték, de az év nagy részén a falusi ember kint volt a szabadban. Mára megváltozott ez is. A civilizáció hozta magával, hogy az emberek irodaházakban élnek, szemben azzal, hogy valaha falusi környezetben a kakasokkal feküdtek, keltek. Ma már a falu sem létezik mint társadalmi szerveződési forma, mert megszűnt a lételeme, a jelentősége. Nagybirtokok vannak, két-három személyé már minden. A még falun élő emberek élete ellehetetlenedett, mert olcsó a tej, a hús a nagyüzemi termékek miatt. Az emberek elhitték, amit szajkóztak nekik a tévében, hogy nem éri meg a háztájival foglalkozni. Arra viszont nem gondolnak, hogy milyen pozitív lelkülettel tölti el a gazdát, ha az udvaron körülötte van a majorság, látja, ahogy napról napra fejlődnek, és nem azt nézi, hogy mennyibe kerül, mert mint a perselybe az aprópénzt, apránként tesszük bele az ételt tavasztól késő őszig, amikor megesszük. Ez olyan, mint a kerék, ami körbe jár. Másrészt a falu előnye, hogy ha bajba jutok, át tudok menni a szomszédhoz, és segítséget kérek. Ha módja van rá, minden további nélkül segít, én hasonlóképpen. Odafigyelünk egymásra, és, ha gond van, figyelmeztetjük egymást. 

A gyermekeknek mindezt el lehet mondani, ez olyan, mint a magvetés, ami az én feladatom, mert a lángot őrizni kell, ha nagyon kicsi is, hiszen még akkora sötétség nem volt, hogy ne találjunk kiutat belőle. 

Isten tenyerén
 Fotó: Mihály Eszter


Vidámság mint töltet az űrhajóban 

– Tizenhét, Budapesten töltött év után tértek vissza Erdélybe. Volt valamilyen esemény, ami kiváltotta, vagy fokozatosan érlelődött meg a visszatelepülés szándéka?

– Vadgazdamérnök vagyok, Magyarországon jártam egyetemre, majd tanácsadóként kezdtem dolgozni vadgazdálkodási projektek hazahozatalában. Tanulni mentem Magyarországra, nem örökre. Mint a királyfiak édesanyám meséiben, én is elmentem világot látni. Nagyapám és apám azt mondták, hogy el kell menni, más szemszögből is meg kell vizsgálni a világot, az embereket. A vadászat kapcsán ismertem meg Farkas Ádám erdélyi származású Kossuth- és Munkácsi Mihály-díjas szobrászművészt, egyetemi tanárt, a Magyar Képzőművészeti Egyetem volt rektorát, a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának tagját. Ő szintén nagy hatással volt arra, hogy a képzőművészet, ami addig is jelen volt, markánsabban határozza meg az életünket.

Havonta rendszeresen hazajártam, és megláttam, hogy itt van a csoda, amihez egyre közelebb kell jönni. Megszületett a kisfiunk, és azt akartam: ő is tudja meg, hogy attól vagyok olyan erős, mert a harcos lelkületet itt sajátítottam el. Arra neveltek, hogy a gondolkodás, a harc és a munka fontos részei az életünknek, hogy nem siránkozni kell, hanem a helyzetismeretre, a problémamegoldásra összpontosítani. 

– Mindezt elfogadta, osztotta a felesége is?

– Igen. Édesapja lelkipásztor, édesanyja is papi családból származik. Erdőszentgyörgyön ismertem meg 14 éves korában. Apám azt tanácsolta, hogy lehetőleg vidám lányt vegyek feleségül, mert az élet hosszú, és fontos a jókedv. Én is azt fogom a gyermekeimnek továbbadni, hogy a vidámság olyan, mint a töltet az űrhajóban, ami kilöki az embert ebből a visszahúzó földi szférából. Ha sikerül kitörni, olyan súlytalansági állapotba kerülünk, hogy képesek leszünk felülemelkedni az örökös panaszkodókon. Mi mindig elkerültük azt a társaságot, amelyben csak siránkoztak, mert azt vallom, hogy saját magunkban kell eldönteni, hogy jól élünk vagy rosszul. Ezt el kell mondani a gyermekeknek, és ha ezerből egy megfogadja, az is fontos. Ha egy sem fogadja meg, az sem baj, a lényeg az, hogy ne mulasszam elmondani, miszerint a jónak sem kell túlságosan örülni, de a rossztól sem kell túlságosan félni, mert középen van az igazság, hiszen oda csap, aki „veri a mellét”. Egy biztos, az embernek a komfortzónából ki kell törnie, és akkor következnek be a csodák, mert a langyos vízben nem történik semmi. 

A föld, a természet színei. Divatbemutatón

Önvizsgálat

– Ebből hogyan lehet megélni?

– Igazán ebből lehet megélni, ezért rosszul kijönni belőle nem lehet. Az igazi nyertesek mi vagyunk, ez itt a teljesség, a teremtés lényege. Reggel fölkelek, este körbejárom a magam világát. Minden ember akkor lenne a leggazdagabb, ha azt tudná tenni önmagával, amit este lefekvéskor a belsejéből meghall, de mégis belenyugszik az adott helyzetébe, és elaltatja önmagát. Ettől lesz frusztrált, és minden egyéb baja is ebből ered. A sikert nem űzni kell, a siker odajön az emberhez, ha lesben állunk, kivárjuk türelemmel, és előkészítjük számára a talajt. Hiába űzzük a pénzt, az csak távolabb kerül, de amikor megvetjük az ágyát, a dolgok csak prosperálnak. Néha beüt egy kis kár, de az csak járulékos veszteség. A siker garantált annak, aki ezt felfogja, feldolgozza és így él. Városon is lehet jól élni, valójában a filozófia fontos. Nem mindig egy külső okot kell keresni, hogy miért sikertelen az ember, saját magát kell megvizsgálnia. 

– A szürke szarvasmarhákat eladja?

– Elsősorban azért tartom őket, mert a teljesség részei. Van egy mesém, amelyben élek, és ami Isten, haza, család köré szerveződik, és ebben helye van a szürke marhának. Ez egy harcosabb állat, ami agresszívan védi a családját, nemes, figyelmes, méltóságteljes. Amikor a bika átvonul, energiával tölti meg a teret, mozognak, rengnek az izmok, ezáltal bennem is tartja a harci szellemet. Amikor a lovak bevágtatnak az udvarra, akkor is érzem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és azt képviselem, amit képviseltek az elődeim. 

– Ki őrzi őket a falu határában? 

– Senki, be vannak villanypásztorral kerítve, esznek, isznak, van víz és legelő. Valamikor Bécsig hajtották őket. Olyan állatokkal veszem körbe magam, amilyen én vagyok, a ház csak azért kell, hogy a feleségem és a gyermekeim legyen, ahol aludjanak, de később a nagy tér arra jó, hogy legyen, ahol erősödjenek. Olyan állatokat tartok, amelyek képesek önmaguk meglenni minimális emberi ráhatás mellett. Ezért nem vagyunk egymás rabszolgái, a teljességben vagyunk benne, és ők hozzájárulnak a mi életünk gyarapodásához és fenntartásához. Húsz szürke marhám van és hét lovam. Természetes, hogy ennyi állattal van egy bizonyos kiadás, de bevétel is. Az életünkhöz az is hozzátartozik, hogy nem egy lábon állunk, hanem a teljességben. Ma már pályázunk, mert eszünk is van, nem csak erőnk; mert ép testben ép a lélek is, nemcsak kultúremberek kell lennünk, hanem az izmoknak is meg kell feszülniük. Ami a pályázatokat illeti, kapcsolatban állunk a legmagasabb művészeti és tudományos körökkel. Partnerünk a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Művészeti Akadémia, Freud Tamás agykutató, aki rendszeresen eljön, vannak közös gondolataink, megbeszéléseink, partnerünk a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), Közép-Európa legelitebb építőművészeti egyeteme. A szobrászoknak az egyetem hallgatói építették a külső pavilont. 19-20 éves budai úrilányok az együttműködést tanulták, alkottak, összerakták. 

Személy szerint egy olyan szellemi műhelyben gondolkodtam, ahol egy központi tér köré szerveződnek emberek. Ez Nyárádszentsimon, én meg olyan vagyok, mint egy messzelátó. Hívom a barátokat, akik szeretnek jönni, mert jól érzik itt magukat, és ezért teszünk is kölcsönösen, vitatkozunk, kinyitjuk egymás szemét. 

Egeknek tetsző mesterség

Itt tartunk a beszélgetésben, amikor megérkezik Mihály Eszter is, egy huncut szőke kisfiúval az ölében, és egy másikkal a szíve alatt. 

– Hogyan ismerkedett meg, szeretett bele a nemezelésbe? – kérdezem munkái egy részének az ismeretében, amelyekre a 2016-os szentsimoni versünnepen rendezett kiállításán lettem figyelmes, majd kézművesvásárokban láttam újra. Két szép nemezelt falvédője pedig a nappaliban levő búbos kemence melletti heverő két oldalán díszíti a falat. 

– Budapesten laktunk, és a Hagyományok Házában levő népi kismesterségek közül a nemezelés tetszett meg a legjobban. Vidák István és Nagy Mari nemezművészekhez, a népművészet mestereihez jártam tanulni Kecskemétre. Tanítómesterem feleségével bejárta azokat a közép-ázsiai országokat, ahol hagyománya van a nemezelésnek (India, Türkmenisztán, Kirgizisztán, Grúzia stb.), amiről könyveket adtak ki, valósággal feltámasztva ezt az ősi mesterséget. Még mielőtt a nemezelésnek fogtak volna, feleségével Erdélyben is megfordultak, ugyanis a gyékénykötést és kosárfonást is magas szinten művelik. Tacsra is (ahol édesapám lelkész volt) elmentek például gyűjteni-tanulni, és asszonyok jöttek onnan oktatni a legutóbbi gyékényfonó és növényfestő képzésünkre. Ilyenkor elcsodálkozom, hogy mennyire összefüggenek a dolgok. 

A két év elvégzése után saját műhelyt alakítottam ki, elkezdtem gyapjút, selymet festeni, és most már képzéseket tartok nemezelésből és növényfestésből. Bár az alapokat Vidák Istvántól tanultam, amióta ideköltöztünk, sok festőnövényt fedeztem fel. A kettő most már összekapcsolódik, és amelyikhez éppen kedvem van, azzal foglalkozom. Itt nagyon gazdag a hely festőnövényekben, kipróbálom, utánanézek, a barátnőm, Köllő Melinda kiváló gyógynövényszakértőként segít, hogy jobban megismerjem őket. Megrendelésre dolgozom, és kiállításokon is rendszeresen részt veszek – mondja, majd megmutatja a műhelyt, ahol a csodák születnek a selyem és a nemez érdekes társításával. A kék és a zöld, a ciklámen és a barna árnyalatai határozzák meg a műhely hangulatát. A gyapjúszálak kiválasztásával, gyúrásával, átrendezésével mintha a természet pazar színeit, szépségét oltaná újra az anyagba, amely fák, füvek, virágok üzenetét hordozza ruhákon, mellényeken, sálakon, nyakéken, táskán, kalapon és babán is. Mestere, Vidák István szavaival honlapja mottójaként vallja, hogy „a nemez tisztaságot szül, ezért az Egeknek tetsző mesterség. A fizikai tisztaság megteremti a lelki tisztaságot. Minden közös nemezkészítés áhítat és mulatság. S a minta, ami a legszebb rajta, az maga a szerelem. Ez visz tovább lelki utadon.” Ezt a szenvedélyt szeretné átadni a 2012-ben alapított Eszter Nemez Műhelye keretében a felnőtteknek és gyermekeknek szervezett tanfolyamokon, a tudást, amely „átformálta az életét”, és olyan „határtalan szabadságot adott, amelyben bármi lehetséges”. 

*

A beszélgetés végén Mihály Zsolttal az állatok nyomába eredünk. A legelőn furcsa alakú matuzsálemek, százados fák között virágok, füvek csábítanak továbbhaladásra, de mint a mesében, mintha a lovakat és a szürke marhákat elnyelte volna a föld. Már majdnem az erdő szélén járunk, amikor a jól ismert hívó szóra a lovak megjelennek a nyomukban ügető szamárral, s vágtatva dübörögnek az udvar felé, ahol az ebéd és a gazda várja őket. Miközben a déli alvástól megmenekülve egy malomkövön egyensúlyoz a másodszülött szőke kisfiú, megnézzük a kemencét, az ükapa régi házát, a műemlék szőlőprést, majd a kapu melletti vajasalmafáról kedvenc gyümölcsöm korábban soha nem ízlelt aromájú néhány szép példányával ajándékoz meg a házigazda. 

Jó volt együtt lenni
  Fotó: Mihály Eszter