Ahogy ilyenkor lenni szokott, most hirtelen mindenki Parajd-szakértő lett. Azok is, akiknek korábban is az lett volna a feladatuk, hogy felkészültségük, hivatali beosztásuk, hatáskörük szerint kézben tartsák a sóbánya sorsát, megelőzzék, elkerüljék a mélyben és a felszínen régóta lappangó, majd mind fenyegetőbb bajt, aztán láttuk, mi lett belőle. Katasztrófa. Minden tekintetben. És egyből sürög-forog mindenki, szakért, szakértelem nélkül is, ígérget, előrevetít, kapkod, magyaráz, összefog. Egyelőre nem tűnik úgy, hogy egyhamar igazi megoldásra találnának, és ha mégis, akkor egyből beindulna a baj következményeit egykettőre felszámoló gépezet. Ta-pasztalhatjuk, hogy az egész országot mekkora gondok fenyegetik a mélyülő gazdasági válság, az üresedő, csődös államkassza, a hatalmas államadósság miatt, és továbbra is csak beszélnek, egyeztetnek, reménykednek a vezetők. Akkor mi, együttérző, az ilyen ügyeket mindig szívünkön viselő polgárok hogyan reméljük, hogy a Sóvidéken minden rendben lesz? Miközben a helyzet fokozódik, és ez nem csak divatos szóbeszéd. A tenni képes, kitartó helyi erőfeszítések dacára is szaporodnak a kráterek, a nagy beomlás elkerülhetetlennek látszik, és már távolabbi tájakon is gondokat okoz az eddig édesvizű Korond-patak növekvő sótartalma. Mi lesz mindebből? Még nagyobb tragédia? Nem tudható. Nekem a parajdi események nyomán nagyenyedi gyermekkori félelmeim is előjöttek. A sok évtizeddel ezelőtti rémhírek, amelyek álomszerű vízióként piszkálták fel a fantáziámat, amikor a szomszédos Marosújvárról szétterjedt a segélykiáltás, hogy beomlott a sóbánya, az óriási gödör házakat, sőt egész házsorokat elnyelt, majd a kráter koncentrált sóoldatú vízzel telt fel. Hosszú időn át sokféle riasztó dolog híre keringett a sóvágók városáról, sajnáltuk őket, és szörnyülködtünk. Mindenfélével próbáltak javítani a szerencsétlen sorsú marosújváriakon, de a környék eléggé magára maradt, minden szempontból elsatnyult. A sóbányászathoz kapcsolt gyógyvizes fürdőtelep elvesztette vonzerejét, a szódagyárhoz szükséges sót sem tudták már kitermelni, a krátertavak növekedtek. Ennek kapcsán felmerült, hogy az egykori bányászvárost fürdővárossá kellene alakítani. A bánya körüli sokféle szerencsétlenkedés, ilyen-olyan melléfogás utólag is szembeszökő. Végkövetkeztetés az volt, hogy a többszörös katasztrófa oka az emberi hanyagság volt. Tény, hogy még 2010-ben is beomlott az egykori sóbánya egyik vágata, és a felszínen kétszáz négyzetméteres kráter keletkezett, amely egy szupermarket összeomlását okozta. Ma viszont már tényleg modern fürdőközpont próbálja felélénkíteni Marosújvár életét, idegenforgalmát.
Bízzunk benne, hogy Parajd sorsa szerencsésebben alakul. És különben is, van ott más is, ami oda vonzzon, nem csak a bánya. Élvezetes kikapcsolódásra, értelmes időtöltésre, túrázásra, sportolásra, wellnessakciókra, kulturális programokra eddig is bőven volt lehetőség, ilyen vonatkozásban még inkább születhetnek jó ötletek. Épp a napokban olvastam egy ígéretes reklámcikket a parajdi trópusi lepkeházról. Igaz, erről a pillangóhatás is eszembe jutott, ami közvetve a mai katasztrofális szituációval is összefüggésbe hozható, de ebbe most nem mennék bele. Az ötletes turistavonzásra viszont egy másik jó példát említek: a parajdi fordított házat. Ez ugyan nem helyi sajátosság, de olyan kuriózum, ami 2022 telén, amikor családostul ott jártunk, nagy közönségsikernek örvendett. Ezzel is kekeckedhet, aki akar, mert hát fura, hogy most említem, amikor azon a közkedvelt településen minden a feje tetejére állt, de ne finnyáskodjunk. Most minden jó szándékra, segítő kezdeményezésre nagy szükség van, támogassuk a parajdiakat!
