Mindig nyitottan a tanulásra

Beszélgetés Vásárhelyi Antal budapesti képzőművésszel

November elsejei lapszámunkban írtunk a művész marosvásárhelyi kiállításáról. A felület és a végtelen címmel bemutatott 60 festmény és grafika sok érdeklődőt vonzott a Várgalériába. Az év végéig meg megtekinthető a reprezentatív válogatás. Az alkotó alaposabban megismerhető az interjú révén, amelyet már akkor beígértünk olvasóinknak.

– Egy hosszabb romániai körutazás végén érkezett a Bolyaiak városába ez a kiállítás. Szándékosan fogalmaztam így, mert meggyőződésem, hogy a két tudós munkássága, szelleme nem áll tőled távol.

– Nem bizony, régóta érzem, hogy egy ilyen kiállítással itt is meg kell emlékeznem Bolyai Jánosról és az édesapjáról is. Fontos emberek, példás gondolkodók.

– Talán pontosítanunk kellene: a te művészi világodról azt szokták mondani, hogy euklideszi, Bolyai János ennek éppen az ellentétével vált híressé, a nemeuklideszi geometria atyjának tartják. Ennek ellenére fontos volt számodra kinyilvánítani irántuk a tiszteletedet. A Megélt terek című albumodban közölt képed rá a bizonyíték. Ezen egy sajátosan szétbontott Pszeudoszféra kel életre.

– Mindig érdekelt a Möbius-szalag és a végtelen problematikája. Azok megfoghatatlansága. Bolyai révén a végtelen tér kérdésében szárnyalhatott a gondolat, kezdődhetett elmélyült párbeszéd olyan dolgok körül, amelyek ott kergetőznek az ember agyában. De mindezeket én képileg tudom megfogalmazni, ha verbálisan tudnám ugyanígy érthetővé tenni, író lennék. Viszont a vászonhoz ragaszkodom. Gyakran töprengtem persze azon, hogy jó lenne kilépni a sík térből. Ezért is próbálok úgy játszani a sík terekkel, mintha többdimenziósak lennének. 

– Még mindig Bolyai Jánosnál maradva, gyakran idézik a híressé vált mondását, miszerint „a semmiből egy új, más világot teremtett”. Ezen a kiállításon is az az ember benyomása, hogy az életműved formálása, kiépítése során te is teremtettél egyfajta új, más világot. Mire alapoztad azt?

– Talán furcsa, de azt felelhetem, hogy a tapasztalatra. Nagyon sok mindent meg kell élni. És törekedni kell arra, hogy a tökéletest elérd. Persze sosem lehet azt mondani egy tárgyra, hogy tökéletes. Én rengeteg mindenen átmentem, nagyon sok országban éltem, jártam, sok kultúrát próbáltam magamba szívni, és ebből a kavalkádból mindig megpróbáltam kihámozni a magam számára azokat az általam jónak tartott dolgokat, amikből rengeteget lehetett tanulni. És tanulok most is, mert ez a folyamat mindig nyitott.

– Hosszú időt ölel fel az életpályád, több mint fél évszázadot. Így kezdődött, ezzel a látványvilággal? A kezdetekkor esetleg még más foglalkoztatott?

– Mindig érdekeltek az épületek. Díszletszerűen. A szatmári színházban nőttem fel, a nagynéném ügyelő volt, a nagybátyám világosító, de nem lettem színész, mert inkább a díszletfestés érdekelt. Mindig az nyűgözött le, ahogy a szakik ezeket csinálták. Számomra ott kezdődött a valóság egyfajta sajátos megközelítése. Az, hogy illúziót adhatunk az embernek. És ez vitt el valahogy az építészet világába is. Igaz, egy jó ideig ábrázoló rajzot csináltam. Nem kétséges, befolyásoltak a történelmi korok is.

– Főleg az ókor?

– Az is. De mindenhonnan csipegettem. Róma viszont tényleg rabul ejtett. Azért szerettem meg, mert ott éreztem meg először, hogy a különböző kultúrák miképpen épülnek egymásra. Ott az ember láthatja, melyek voltak az ókori Róma épületei, amelyekre a századok teltével újabbakat építettek a következő korok polgárai. Ezt a felismerést csodálatos élményként éltem meg. Tudatosult bennem, mennyire jelentéktelenek vagyunk mi, halandók, akik csak úgy jövünk, megyünk a világban, és talán észre sem vesszük, valójában mi is történik.

– Mint mondod, sokat jöttél-mentél a világban, közben az így szerzett ismereteidre is egyre több dolog tevődött?

– Így van. Nagyon érdekes volt számomra például Kambodzsa. Szétnézni utaztam oda, aztán csak Angkorvatban, a templomvárosban majdnem két hetet töltöttem. Így sem láttam minden templomot, de főleg azokra a helyekre mentem, amelyeket kevésbé látogatnak a turisták. Igaz, hogy 140 kilométert kellett mennem tuk-tukkal, de megérte. Az is rendkívül lenyűgözött. De másképp, mint korábban Róma. Itt azt volt különleges észlelni, ahogy a természet a civilizációtól visszahódítja önmagát. 

– Az, amit ezen a kiállításon és az albumaidban látunk, nyilván nem azonos azokkal az épületekkel, amelyeket a különböző utazásaid során megismertél. A te templomaid nem a valahol látott, megcsodált templomok.

– Nem! Azoknak csak a szellemiségéből vittem át valamit a rajzaimba. Ezeknél egy csomó minden ötvöződik. Mint ahogy látod, például a Szakrális terek című sorozat egyik alkotásaként Mihai Olos barátom emlékére készült rajzom esetében is. Az történt, hogy ő kitalált és megörökített egy jellegzetes fakeresztet, amit a népi kultúrából vett át. Arra én még egy picikét rájátszottam, elvittem a katolikus gondolat irányába, hogy igazi keresztté váljon. Az arányokkal is játszottam. Az arányokat egyébként nagyon szeretem. A megváltozott keresztkompozíció fölé került egy templomszerű építmény, ami hasonlít egy kicsit a román templomokhoz, de mégsem olyan. Ez levegősebb, ad egy olyan elrugaszkodási lehetőséget a néző számára, hogy ez valami légies dolog, nem csak egy templom, nem csak egy zárt forma, amire felnézünk, hanem tovább is gondolható. Ilyen értelemben közelíthető meg tetszés vagy képzelet szerinti többlettel a többi grafikám vagy festményem is.

– Vannak olyan munkáid is, amelyek optikai leleményükkel ejtenek ámulatba. Ezeken olyan szerkezeti megoldások jelennek meg, amilyenek a valóságban nem létezhetnek, de rajzilag megvalósíthatók. Illúziókeltő, abszurdba hajló, sejtelmességet sugalló, komplikált, de ránézésre elfogadható architektúra kerekedik ki belőlük. Egy időben tájainkon is ismertté váltak Escher ilyen lehetetlennek tűnő képei. Nálad hogy jelentek meg ezek?

– Én mindig szerettem Eschert. Ha valakit tanáromnak tarthatok, a holland művészt annak tekinthetem. Rengeteget tanultam tőle. Később elment a dekorativitás meg az apróságok irányába, akár a művészeti megalkuvás gyanúja is körüllengheti, de ettől még híresebb lett. A játékosságát az emberek jobban kedvelik. Sokan végigkövetik a vonalakat a rajzain, és örülnek, ha kiderül, hogy visszajutottak a kezdetekig. Nálam ez nem ilyen egyszerű, többet kell gondolkozni, bele kell élned magad, hogy bekapcsolódj a képbe komponált világba. Valamikor ifjabb koromban minél többet akartam megmutatni és bizonyítani, hogy én ezt is meg azt is tudom, és sok kézen játszom ezt a partitúrát. Aztán szép lassan leestek a sallangok, tisztultak a dolgok, és kialakult egy olyan világ, amely már nem annyira zsúfolt, de talán sokkhatásra is képes azok esetében, akik nem csak átszaladnak a kiállítótermen, de hajlandóak elidőzni is az alkotások előtt. A felületes szemlélők talán azt megállapíthatják, hogy igen, ez az ember sokat dolgozik, és lehet, hogy komputerrel csinálta, elvégre még Vásárhelyi sem lehet ilyen őrült, hogy ilyen rajzokat, textúrákat kézi munkával napokig készítsen, és tegyen egymás mellé. De igen. Én tényleg így dolgozom, mert meggyőződésem, és határozottan úgy is érzem, hogy más az, ha én magam teszem ezt saját kezemmel. A mondanivalónak talán mindegy, a mesterséges intelligencia is hasonlóan kitöltheti azt a felületet, de nekem nem az. Én amíg így dolgozom, zenét hallgatok, ami más szférába visz, és azalatt teljes egészében ott vagyok a képben. Úgy például, mint mondjuk Izlandon egy mohamező előtt, amire nem szabad rálépni, mert megtiltották. Be kell vallanom, hogy egy picikét én azért mégis rátapostam, mert fantasztikus érzés átvenni azt az erőt, amit az az embertalptól távol tartott moha sugároz. Az ilyen dolgokat személyesen kell megtapasztalni. A textúrákkal is hasonló a helyzet. Ezt magadnak kell megérezned! És így lehet igazán hatásosan érzékeltetni, hogy ezek, akár a mohamezők Izlandon, hullámzanak, vagy némák, mozdulatlanok, statikusak. Ha ezt a gépre bízod, alkotóként szegényebb leszel.

– Az előbbiekben a szféra fogalmat érintetted. Ha kissé általánosítunk, a művészeted egészére vonatkoztatva beszélhetünk egyfajta Vásárhelyi-szféráról?

– Nem sajátítanám ki ezt a fogalmat. Én mindig azt mondom, hogy szeretem a geometriát megmutatni. A geometria nagyon nagy dolog, én minden gyereknek geometriát tanítanék. Az ismeretszerzésben ez a kezdet, mert játékos is lehet és tudományos is. Persze a tanító is rendkívül fontos. Talán a legfontosabb. Ha ő meg tudja fogni a gyereket, az megfeledkezik a rosszalkodásról, a telefonjáról, minden egyébről. A pedagóguson múlik minden. Én is egy pedagógusnak köszönhetem az indulásomat. Egészen fantasztikus volt. Pap Jánosnak hívták, festett is valamikor. Sajnos nem tudom, mi lett vele. Politikai gondjai is voltak, 1956-os dolgok itt, Romániában, eltűnt a látókörömből. Néhányunkat jó irányba terelgetett. Crișan Sanyit, Alexandru Crișant, a festőt például, Daridát, aki Románia egyik legnagyobb restaurátora, Datcut, akiből építészmérnök lett. Szóval mi voltunk azok, akiket Szatmáron kivitt a főtérre, és elmagyarázta, hogy a katolikus nagytemplom tornyában milyen fantasztikus az óra. Belénk rögzítette, hogy nemcsak az fontos, amit az ember lát belőle, hanem az is, amit meg kell éreznünk: a belső szerkezetet, a stabilitást is. A felső és az alsó rész egyensúlyát és az egészét is egyben. Kívül, belül. Ezt a tanulságot és más hasonló tudnivalók lényegét próbálom én is mindig továbbadni, amennyiben lehet. Merjünk gondolkozni, ezáltal tovább, bennebb haladni a szférákba, még többet megtudni a titokzatos világegyetemről. 

– A saját humán szféránkban maradva, ebben központi szerepet tölt be az ember. Az itt látható képeidről és sok másikról is a teremtés koronája a maga reális, köznapi mivoltában hiányzik. Ritkán láthatunk rajtuk emberfigurákat.

– Igaz, és gyakran el kell mondanom, amikor a nézők megszólítanak, hogy figurálisan tényleg nincsenek jelen. De nyilvánvaló, hogy az épületekben emberek élnek. Az ember alkotja meg az épületeket, az ember csodálja meg azokat és így tovább. Többféle módon és formában jelen vagyunk bennük és általuk. Én így gondolom.

– A szellemiségük is emberi. Egyébként, ha ezen a kiállításon nem is láthatók, bizonyos sorozataidon emberalakok is feltűnnek. Ezek a ciklusok az emberiség, a magyarság nagy szellemi teljesítményeihez, a kulturális világörökséghez kapcsolódnak. Mindenekelőtt a Gilgames-eposzra és Madách drámájára, Az ember tragédiájára gondolok. 

– Megpróbáltam a Gilgamest is a magam módján elmesélni. Az eposz kőtáblákon jelent meg ékírással. És ezekben rengeteg emberi forma van. A mű az ókori Kelet legismertebb mitológiai fogantatású költői alkotása, illetve ciklusa. Tulajdonképp minden civilizáció egymásból építkezett és egymásra rakódott. Az egyiptomi, az asszír, a héber sem csak úgy jött. Vettek át egymástól dolgokat, átörököltek valamit az általános tudásból, az előző kultúrákból. Én nem vagyok sem történész, sem kultúrtörténész, de engem, a mai kor emberét is megérintettek az emberi civilizáció értékei, és úgy éreztem, a magam vízióját is fel kell vázolnom, saját eszközeimmel, rajzaimmal én is hozzátehetek valamit azokhoz a régi korokhoz.

– Ugyanilyen szempontok szerint közelítetted meg Madách Imre főművét is? Ez is emberiségtörténet.

– Az, és nem kőtáblákon maradt fenn. De bevallhatom, sosem gondoltam volna, hogy valaha illusztrálni fogom. Amikor fiatalon olvastam, nem tetszett. Mondtam már, a tapasztalat sok mindent átállít az emberben. Bölcsebbé tesz, változik a viszonyulásod az élethez, a létkérdésekhez. Én is, miután több mindent megéltem, jobban el tudtam mélyedni mindabban, ami Madáchot foglalkoztatta. 

– Végiglapozva néhány albumodat is, azt mondhatom, hogy a Gilgamesben az isteni alakok és jelképeik kerültek helyzetbe, Az ember tragédiája a maga tizenöt színével több lehetőséget adott arra, hogy az emberi jelenlét legyen erőteljesebb és változatosabb. 

– Remélem, érzékelhető az is, hogy valamiképpen én is benne vagyok a történetben. Az illusztrációtól ugyanis elvárható, hogy az irodalmi műhöz az illusztrátor is tegyen hozzá valamit önmagából. Persze a rajzos megformálás tekintetében a Tragédia első színei némiképpen emlékeztethetnek a gilgamesi képi világra, főleg, ami az angyalábrázolást illeti, Isten viszont teljesen geometrikus megjelenítésben, kör, négyszög, háromszög formájában ölt testet. Ilyen vonatkozásban tökéletesen illeszkedhetne a most itt látható hatvan kép közé. Ádámról és Éváról is készítettem erre a stílusra ráhangolódott tusrajzot.

– Hosszasan időzhetnénk az ilyenszerű alkotói kérdéseknél, de térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk, az erdélyi, romániai tárlatsorozatodhoz, ami elhozott ide, Marosvásárhelyre is. Belső késztetés vezérelt?

– Az összegzés igénye késztetett rá. Gondolatban sok minden foglalkoztat, hiszen az ember mindegyre visszatekint arra, amin átment, amit hátrahagyott. Tanulságokat is próbál megfogalmazni, és azokat is belesűríteni a munkáiba. Úgy, mintha megszólítanám a nézőket: Emberek, ezt átéltem, ez itt van! Van, amikor ez sikerül, van, amikor nem. De bízom benne, hogy többször igen. És hol mutathatod meg ezeket? Nekem Japántól Amerikáig sokfelé volt kiállításom, de azok a helyek a legfontosabbak, ahonnan indultam, ahol a morzsákat kezdtem összeszedni. Bejártam ezt az országot, sok mindent láttam, a népművészetet is magamba szívtam, megtapasztaltam azt is, hogy a különböző népek, etnikumok békében is lehetnek egymással, és abban vetélkedhetnek, hogy esetleg melyik tud jobbat, szebbet teremteni a másiknál.

– Tudom, hogy vannak kedvesebb helyeid. Szatmárnémeti a szülővárosod, Bukarestben végezted az egyetemet, Kolozsvár Erdély egykori fővárosaként fontos számodra. De egy korábbi beszélgetésed során elmondtad, mennyire kedveled Csíkszeredát. Van rá magyarázat?

– Van, de inkább azt mondanám, hogy a véletlennek köszönhető. Valamikor, vagy húsz évvel ezelőtt egy csíkszeredai kolléga bekopogott hozzám, hogy Budapesten készül a doktorijára, és megengedném-e, hogy a műtermemben készítse el a rézkarcait és a különböző technikákkal készülő munkáit. Mondtam, természetes, hogy megengedem. Ebből egy nagyon érdekes és gyümölcsöző apa-fia- szerű kapcsolat jött létre. Részegh Botondról van szó.

– Nemrég neki is itt a várban, pontosabban a Maros Megyei Múzeum termeiben volt egyéni kiállítása.

– Tudok róla. Nagyon aktív művész. Hamar összebarátkoztunk, és nem csak szakmai kérdésekben beszéltünk meg dolgokat, szervezési ügyekben is segítettem neki. Létrehoztuk a csíkszeredai Új Kriterion Galériához kapcsolódó egyesületet, párbeszédet alakítottunk ki a román kulturális élet jeles alkotóival, a magyarországi művészeket is bevontuk, olyanokat is, akiknek addig nem volt kapcsolatuk Erdéllyel. Így a székelyföldiek is kiszélesíthették kapcsolatrendszerüket. Közben rádöbbentem, hogy én is indokolatlanul kihagytam Csíkszeredát, korábban nem gondoltam arra, hogy ott is rendezhetnék kiállítást. Kányádi Sándort hosszabb ideje ismertem, de a felismerés nyomán elmentem hozzá, és sokat beszélgettünk a székelyekről, arról, hogy mit jelent számukra a Hargita, a természet meg sok más egyéb. Így lett meg az egyéni tárlatom Csíkban, és olyan jól éreztem ott magam, annyira megkedveltem a várost és környékét, hogy olyankor, amikor úgy éreztem, kikészítettem magam otthon, kiégtem Pesten, felültem a vonatra, és egynapnyi utazás után ott voltam Csíkszeredában. Ott meg úgy éreztem, mindig madárcsicsergés van. Ki sem kellett mennem a szobámból, olvastam, és kitisztítottam az agyamat. 

– Most pedig itt ülünk szemben egymással a marosvásárhelyi egyéni kiállításodon. Keltezésük szerint a kiállított munkák többsége a 2020-as évek elejéről származik. A galériában látható legrégebbi képed 2002-ben készült. Mostanában dolgozol, eleven a munkakedved?

– Én úgy tudok megélni, ha eladok munkákat, de ezeket a műveket nem úgy veszik, mint mondjuk, egy tájképfestő vagy egy hagyományőrző alkotó képeit, ezért ezt is meg kell oldanom valahogy. De a rajz a mindenem, ritkán tudok tétlenül ülni, a kezeimet folyamatosan foglalkoztatnom kell. Körülöttem különben állandó mozgásban vannak a dolgok. A képeim szanaszét vannak a világban. Nem csak Magyarországon és Erdélyben. Tokiótól Franciaországig, Olaszországig, Németországig van egy csomó képem. Galériákban, erre-arra. Eleinte nem fotóztam, nem dokumentáltam a képeimet, ezért nem tudok egy mindent átfogó, alaposan dokumentált katalógust sem készíteni, hogy megmutassam, igenis csináltam valamit! Persze most is dolgozom, de már nem annyit, mint régebb. Pedig igazán most van mit mondanom. Nem akarok nagyképűnek tűnni, és nagy szavakat használni, de tovább kellene adnom a tudást, amit megszereztem, azt az élményt, amit 75 év alatt megéltem.

– Élményt az itteni közönségnek is nyújtottál a képeiddel és személyiséged varázsával. Amint említetted a megnyitó előtt, tizenöt évesen voltál itt először, az akkor még romos állapotú marosvásárhelyi várban. Nosztalgiákat is ébresztett a mostani bemutatkozás. Jó egészséget kívánunk a folytatáshoz!

– Köszönöm. Hátha megadatik.