A válasz kézen- és ajkakon fekvő: jókat. Teszem hozzá: rövideket, valódi csattanóval. Amint ez lenni szokott össznépi körökben, a jó vicc kategóriája mindenki számára másféle tetszési index szerint válik nevethetővé, röhögtetővé.
A válasz kézen- és ajkakon fekvő: jókat. Teszem hozzá: rövideket, valódi csattanóval. Amint ez lenni szokott össznépi körökben, a jó vicc kategóriája mindenki számára másféle tetszési index szerint válik nevethetővé, röhögtetővé. Függ attól, hogy ki kinek, kiről, kiért vagy ellen mondja. Rengeteg függ attól, hogy miként adjuk elő, hogyan tálaljuk. A jó viccmondó (természetesen másként mond viccet a hivatásos, a színész, a nevetésprovokátor és a telivér népi anekdotázó, tré- és nótafa, a vonaton utazó vasutas és utas, a szárazföldi tűzoltó vagy Vasco da Gama) attól válik hitelessé, hogy pontosan és röviden sikerül jellemeznie (hanggal, hangutánzással, kiejtéssel, jellel, mimikával) a vicc szereplőit, Kohnt és Grünt, Mórickát, a cigányt, a székelyt, Bulát, a románt, a nagyzási hóbortban szenvedő hazánkfiát, aki félórás brüsszeli időzés után máris eu-kiejtéssel tér vissza flekkenillatú városába, ripacskodik korcsmaközpontú vagy vadregényes, fokhagymás-paprikás elkolbászolt falujában.
Hallom, hogy vitába szálltak egymással a különféle irányzatok, ha az etnikai vonzatú viccek önmagukban, különösen pedig terjesztésük baráti körben máris a másság tagadásának/gyűlöletének csalhatatlan jele volna.
Mielőtt bárki is ellenfeleire a két táborból egy teherautónyi sziklát görgetne, sarat dobálna, sietek leszögezni, hogy a vicc az emberiség legalább olyan ősi szellemi folklórkincse, mint a népdal vagy a falucsúfoló. Mindig létezett ellenszenv, utálkozás, gyűlölködés. Az emberi természet része. A szeretet és rokonszenv ellenpólusa. Ennek következtében minden korban egyebet jelentett egy-egy másokat megbélyegző mozzanat, hol súlyos sértést, hol megbocsátható élcet. Mint egy – mondhatnám sikeres – viccgyűjtemény egyik szerzője, annak idején mindenféle, rangú és rendű viccet felvettünk gyűjteményünkbe, a pornográf és nyíltan uszítókon kívül, holott azok is jelzik a társadalom egyes csoportjainak mélylélektani frusztrációit.
A cigány vagy a zsidó mindig kedvence volt a magyar (és nem csak) vicceknek. Sőt a zsidók önmagukról is gyakran terjesztenek elmarasztaló vicceket, amelyek egyáltalán nem tüntetik fel őket kedvező színben, ami más népek körében valószínűleg jóval ritkább. A jelenségre felfigyelt Freud és a szociológusok is, magyarázatot kerestek az öngyűlöletre. Érdekes, a vitát kiváltó cikk írója átsiklik afelett, hogy a mai magyarországi primitív vicckultúrában a székelyek nem a furfangosság, góbéság megtestesítői, hanem éppenséggel a butaságé. Mi is szívesen mondunk vicceket az államalkotó nációról és megfordítva, amazok mirólunk. Állandó céltáblái vagyunk az élcnek, gúnynak az (állam)nyelv rossz ismerete miatt. Az észak-amerikai viccmondók számára a szellemi korlátoltság szimbólumai a lengyelek és a brazilok. (Fordítva nem tudom. Miként azt sem, hogy van-e roma öngyűlölet-fogantatású vicc.) Az írek a túlzott alkoholfogyasztásuk okán, a skótok pedig garasosságukból kifolyólag.
Viccekért kár megorrolni. Az ember legyint, és legfennebb nem hallgat végig, nem terjeszt olyat, ami ízlésével, alapvető türelmességével ellenkezik. Intelligencia és megérzés (common sense) kérdése.
A történelem folyamán a politikai hatalmak sokféle orcát vágtak, mutattak az őket érintő politikai viccek hallatán. Az inkvizíció, a francia forradalom meglehetősen rosszul viselte el, ezért ha lehetett, nyakazott, kínzott, száműzött. A 19. századi magyar szabadelvűség közömbös volt a vicc iránt, holott a Parlament tagjai között olyan jó humorú emberek ültek, mint Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán, és oly pocsékok, mint Istóczy Győző. A Tanácsköztársaság abban különbözött a Horthy-rendszertől, hogy folyton megsértődött a burzsoá (és nem csupán élcekért), nem is működött akkoriban a híres szókimondó pesti kabaré. A Kádár-rendszer és a Ceauşescu-rezsim között ugyanez volt az alapvető különbség. Ráadásul a Kádár-rendszer végnapjaiban hivatalosan is szabad volt a bukaresti diktatúra ellen etnikai vicceket elsütni (Hofi Géza pl.). És amikor beállt a mosolyszünet országaink között (értsd: Szovjetunió és Románia), a pártaktivisták is nyugodtan mesélhettek szovjetellenes vicceket az aktívüléseken és a hússorban.
Bocsánat, nem álltak velünk együtt az aktivisták, sőt a főtitkár elvtárs sem népes családjával, pedig annyi pompás viccet hallhatott volna önmagáról. Őrzi mindmáig a közemlékezet. És a Szeku-akták.
