2021. december 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Náthán dédapja száz évvel ezelőtt Nagyteremiben a csendőrőrs előtt haladt el, amikor két csendőrlegény csupa szórakozásból – mert ugyan mi történik Nagyteremiben? Legfeljebb ellop Péter Páltól egy tyúkot, és Mitu a lui Tatu részegen beleköt a fűzfába, és a fízfa visszaüt – meglátták Náthán dédapját, aki éppen egy kisebb kordét tolt maga előtt, és házalt. Ezzel-azzal. Magukhoz intették, ráparancsoltak szerdán, hogy mondja el a szombati imát, majd mikor vonakodott, agyba-főbe verték, szép fényes csizmájukkal, de lehet, hogy csak vasalt cipő volt rajtuk, megrugdosták. Náthán panaszt tett a járásbíróságon, látleletet is felvétetett, megígérték neki, hogy az ügyet elintézik. A vétkesek fenyítésben részesülnek. Aztán Náthán déd-nagyapja várhatott, nem történt semmi. Akkoriban ez volt a szokás.

Azaz mégis történt valami, közben kitört a háború, és Náthán dédnagyapját és családját bevagonírozták, Náthán nagyapját behívták, de csak munkaszolgálatos lehetett, nem kapott fegyvert, hogy harcolhasson, pláné meg védhesse magát, csak egy csákót és lapátot. Tankcsapdát, árkot, sírt, mikor mi volt sürgősebb, ásott. Hadifogságba esett negyvenháromban, és hét évet töltött Krasznojarszkban. Hazatértekor perfektül beszélte a hadioroszt. Vagy lágerruszkit.

Nem volt állása, hát jelentkezett a Zsdanovra, átképezte magát oroszra, és évekig tanította a győztes Szovjetunió egy részének nagy és klasszikus nyelvét. Szerette ezt a nyelvet és irodalmát, mindennek ellenére. Csak hát ő volt a „más nemzetiségűek” (szaknyelven: alte naţionalităţi) kategória egyetlen képviselője a tantestületben, noha párttag volt, bármikor körözött a leépítés saskeselyűje az iskola felett, őt szemelte ki az igazgatóság, küldték el, tették át más iskolába, ide-oda dobálták, átszervezték. Végül még az orosznyelv-oktatást is megszüntették, jóval a rendszerváltás előtt. Náthán nagyapja akkor mezőgazdasági ismereteket, éneket és szépírást tanított, hogy kijöjjön a katedrája. Na azért néha összegyűlt egy osztályra való oroszos is. Mit mondjak, nem az éltanulókból. Nem tehetett semmit. Nem volt fegyvere, gyógyszere a történtek ellen.

Náthán apja a háború után született. Mikor az ő apja – a lapátos orosztanár – hazatért harmincnyolc évesen a messzi Krasznojarszkból. Náthán apja már szabad volt: szabad volt beiratkoznia az iskolába, elvégezni azt, beiratkozni az egyetemre, na persze felvételivel, de bekerült, mert nem volt baj a származásával, csak a nacionáléjával, éppen ezért nem követte hajlamait, nem lett irodalmár vagy festőművész, de jó mérnök lett. Egy nagy gyárban dolgozhatott a szocializmusért és a rabbiátus főmérnökért. Szalajtották a Klein gyereket, ugráltatták, ugratták. Fizetésemeléskor valahogy sokkal többször maradt ki, mint Mircea vagy Tibisor, mint Hansi, aki végül is megunta az egyensúlyozást, egyszer nem jött haza egy jugo kirándulásról, rokonai után futott, és letelepedett asszem Nürnberg mellett egy kisvárosban. Mondták, boldog, naponta uszodába mehet, és hétvégén, ha kedve van, csak úgy átugorhat Párizsba.

Náthán apja soha nem járt Párizsban. Nem kapott útlevelet, viszont felkereshette az NDK-t, Csehszlovákiát, szerette kétévente Budapesten az erős presszókávét. Egy napon a főmérnök magához hívatta. Négyszemközt voltak, bezárta az ajtót is, jól leteremtette. Abban sajnos tökéletesen igaza volt. Nem működött a szerkezet, amit exportra szántak. Bukarest visszadobta. De az egész dolgot Náthán apjának a nyakába varrta. És váratlanul előkerült a nemzetisége, az a nyavalyás nyámja. Minden ősapja. Mert a főmérnök rabbiátus volt, heves vérmérsékletű. Évek óta magasvérnyomás-betegséggel és a tervszámokkal küzdött. Hősünk apja védtelen volt. Nem emlegethette viszonzásul a főmérnök elvtárs apukájának bocskorszíjait. Ízlése, neveltetése ellen való volt. Így hát Hansi útját követte – csak Kelet felé. Egy kisvárosban, Holonban halt meg békés öregségben úgy a század vége felé.

Náthán még itt született, beszél magyarul, románul, héberül, egy keveset arabul, megtanult angolul és önszorgalomból németül. Érettségit már Tel-Avivban tett, fél évig gyötörte a nyelvszegénység és a másféle betűk. Aztán egyenesbe jött. Egyetemre járt a Technionba, ma mérnök, természetesen ájti. Többször viselt egyenruhát, mint szalmakalapot. Természetesnek vette, mint ahogyan azt is, hogy a szomszédjában két arab család lakik, meg jemeniták, és Etiópiából kimenekített falasák. 

Náthán ismerte dédapja történetét, tudott az elhurcolt, megölt, elgázosított rokonokról, a kivándorlásról és az otthonra találásról. Ezeknek mind tudatában volt. Ez egy olyan ország. Ó-Új, ahogyan a Dohány utcában született álmodozó megírta, tudod, Herzl Tivadar.

És most két hete felnézett az égre, miközben lement családjával az óvóhelyre. Mert rakéták százait lőtték ki lakhelyére. Aggódom érte. Együttérzek vele, mert Náthán a barátom. Olykor szkájpolunk. Telefonálunk egymásnak.

Azt mondta, ő nem fél. Megvédik, és megvédi magát. Különben sem ő kezdte.