Horváth István és Szilágyi Domokos
2025-01-15 16:00:00
- Kiss Zsuzsánna
Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (49.)
Bizalmatlan és lázadó gyermekek
Horváth István (Magyarózd, 1909. okt. 9. – Kolozsvár, 1977. jan. 5.) erdélyi parasztköltőnket egy jelképiségben látszólag orvosellenes verse miatt érdemes most ide idéznünk. A napszámosi sorból induló, magát íróvá autodidakta módon képző Horváth István a küküllőmenti táj és népi kultúra hiteles őrzőjévé vált: egy hétszáz oldalas falumonográfiát (Magyarózdi toronyalja, 1971) és egy csodálatos mesegyűjteményt (Egy gyöngyszem, két gyöngyszem, 1970) is megalkotott. Paraszt-oltás (1943) című verse a kritikusok szerint ovidiusi hangulatot áraszt, a „mélységből jött” költő nosztalgiával teremt egyfajta mitikus zománcú képet gyermekkoráról, amely nem volt idillikus, de amelybe a városi „urak” úgy törtek be, hogy a szabadjára eresztett gyermekek nem kértek belőlük:
„Urak jöttek a faluba, lágytenyerű jegyző, doktor,
Büszke, merev volt az arcuk, mint a melegben a bocskor.
Mondták, megszúrnak egy tűvel s a testünkbe mérget adnak,
Melyikben a betegségek egytől-egyig megfulladnak.” (Paraszt-oltás, 1943)
„Mint az erdei vad-süldők, ha riadtan egybefutnak”, a fák beoltásáról többet tudó gyermekek eliszkolnak az oltás elől; a „hivatalos közegek” iránti bizalmatlanságot – az adott történelmi pillanatban is – természetesen szüleiktől tanulhatták. A versbéli bizalmatlan és lázadó gyermekcsoportkép a mai olvasók számára talán régiesnek tűnik, és nehezebben értelmezhető, de több mindenre utal. Egyrészt az örök és mély vidék–város ellentétre; ez az elhagyatott provinciában „levés” a Rómából örökre száműzött Ovidius alapélménye is lehetett Tomisban, a mai Konstancán. Ezt a város–provinciális vidék ellentétet megsokszorozta a Magyarország és a kisebbségben ragadt magyarság közötti távolság. Másrészt Horváth István verse a tanult és tanulatlan rétegek közötti nagy szakadékra is utal. Végül, de nem utolsósorban ez a vers arra a mindenkor újra támadni kész hatalmi önkényre is figyelmeztet, amely a második világégés (-égetés) végeztén a szegényeket amúgy „felkaroló” szocializmus nevében falvainkra készült lecsapni:
„Itt is van tő s méreg elég, nincs külemb a doktor úrnak,
S ha kell ótni, mü is tudunk, nem fáj úgy, ha nem ők szúrnak! –
Akáctövis volt a tűje. Felkarcolta a bőrt vele,
S én egy kutyatej-burjánból mérget csepegtettem bele.
Oltás közben folyt a vér is, de még egy sem szisszent érte.
Úgy állottunk, hogy hősebben hajdan az a hét vezér se…
Árva burján a kutyatej, nem szerette senki soha,
Paraszt-sors az ő sorsa is, mind a kettőnké mostoha.
Fehér teje, piros vérem összevegyült egymást marva
A seb nyomán, melyet fájva feltépett az akác karma.
Hatan álltunk véres kézzel, öklünkbe a méreg szorult,
S fejünk felett a fényes ég setét fellegekbe borult.” (Paraszt-oltás, 1943)
A formabontás és formaújítás „álruhájában”
Szilágyi Domokosnak (Nagysomkút, 1938. júl. 2. – Kolozsvár, 1976. nov. 2.) harmincnyolc évi élet adatott Szatmár, Bukarest és Kolozsvár helyszíneken. Egyetlen gyermekét, akit első felesége, Hervay Gizella csodálatos gyermekkönyvéből Kobak néven ismerhetünk, a bukaresti földrengésben vesztette el. Saját életének maga vetett véget, miután a besúgók közé való beszervezettségének, ártalmas jelentései miatti bűntudatának poklát nem tudta tovább elviselni. (Levéltárak és legendák szerint kiváló kortársát, barátját, Lászlóffy Aladárt is kényszerítette a „rendszer” jelenteni, de Ali képes volt olyan bonyolult jelentéseket írni, hogy a tartótisztek semmit sem értettek azokból, így aztán feladták. A szekuritáté csapdájában ki-ki csakis saját sorsa és génállománya: körülményei, alkata, lélekjelenléte és idegrendszere szerint tudott ellenállni…)
Kor- és kórképek
„Szisz” már első kötetével (Álom a repülőtéren, 1962) készen állt elő, hogy feladatát végezze. Az öröknek tűnő kommunista önkény korlátai között tudta, hogy a valóságos múlt, az elmulasztott lehetőségek láncolata nem hozható vissza, de szellemi feladatként „a múlt létrehozandó hagyaték” (Láng Gusztáv: Kivándorló irodalom, 1998, 127.). Verseiben, mint József Attila tette, véresen-komolyan játszott, hogy az eszményi teljes és egészséges létet keresse. Első kötetében találunk optimista szerelmi ódaszerűen ívelő költeményt a szabadsághoz (a kötet címadóját), de ott találjuk a Halál árnyéka című rekviemet is, amely a háborút, a koncentrációs táborok borzalmait jelen idejű átéléssel eleveníti fel. A végsőkig lefokozott rablétben az éhezésnél is elviselhetetlenebb a teljes bizonytalanság, amelyben nem lehet tudni, mely életmegnyilvánulása miatt „kell” lakolnia a fogolynak: ha beszél, ha nem beszél, ha jól dolgozik, ha nem képes dolgozni…:
„beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
és nem tanácsos hallgatni sem
és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni
nem tanácsos robotolni nem tanácsos kibújni a munka alól
nem tanácsos betegnek lenni
nem tanácsos egészségesnek lenni
nem tanácsos járni
nem tanácsos helyben ülni
nem tanácsos megszökni nem tanácsos maradni
nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
nem tanácsos meglátni társad cafatokban lógó húsát
nem tanácsos félrefordulni égre bámulni szemed földre sütni
nem tanácsos sajnálni akit hideg vízzel locsolnak a havon
nem tanácsos sajnálni akit élve eltemettek
nem tanácsos sajnálni akit élve megégettek
nem tanácsos részt venni
nem tanácsos közömbösnek maradni
nem tanácsos élni
nem tanácsos meghalni – –” (Halál árnyéka, 2. rész)
Ez a kor- és kórkép zökkenőmentesen átsiklik a távolabbi múlt, majd a jelen – hatvanas évek – szürkeségét és elidegenedését idéző utalásokba (kifényesedett fenekű nadrág, fakó nyakkendő, evés közben olvasott újság, feleséged apró zsörtölődései, hogy kirúgtak állásodból), hogy aztán pofonszerű csattanó zárja a diagnózist: „Hát ez vagy… szokd meg… s a legborzasztóbb az, hogy megszokod.”
A kilencrészes rekviem hol groteszk, hol pátoszmentesen katartikus, a kollektív és egyéni lelkiismeret önkínzó feltárulkozása, a pokolra menni kénytelen dudásé… Persze, Szilágyi Domokos eszménye a mozarti derű, amely mögött észrevétlennek kell maradnia az önkifejező alkotó fájdalmának:
„vidámnak, mert fiatalnak
lenni s maradni, szomorún is
és megvénült-fiatalul!
kacagni, míg a kacagás
titokban zokogni tanul!
játszani – s a játék titokban
holt-súlyossá komolyodik:
megrendeltként szabadnak lenni
a legutolsó hangjegyig!” (Mozart, 1962)
Az élet iránti tisztelet
A Lányok az autón (Szerelmek tánca, 1965) című versben olyan témát verselt meg, amely témáról minden költő ír és írt, és ezerféleképpen. Az egymás társaságát élvező, közös munkába állított lányok önfeledt öröme akár a szocializmusnak is „kedves” téma lehetett, ám ez a vers azért mégsem a társadalmi berendezkedést dicsőíti, hanem az élet halhatatlanságának titkát magukban hordozó lányok fiatalságát, örömét, tisztaságát, energikusságát:
„Mit tudnak annyit csivitelni?!
• Örök titok, örök titok:
csak ők tudják, az anyának valók,
kik telecsivitelnek
mosolygó kis lángokkal minden sarkot
s minden gondot születés-szülés-halál között –
[…] Komolyabb ez a játék,
mint a rohamsisakosok öldöklő izzadása,
mert ölni nem vicc, de életet teremteni: ez igen!
Ezt csinálja utánuk valaki!” (Lányok az autón, 1965)
A sablonos téma köznapian egyszerű kidolgozása ellenére megcsodálhatjuk ma is, ahogyan lírai szereplőit a költő az élet iránti tisztelet dicsfényével övezi.
A „megrendelt szabadság” kegyetlen alkuiban a költő, mint annyian mások is, felőrlődött. Igaz, közben remek „pokoljáró” műveket írt. A láz enciklopédiájában (1967) a legnagyobb formaművészi bravúrok tanúsítják, hogy a tehetség önvizsgálatában a költő betegséget, lázas kórt talál: „pátosz és harmónia, eszme és küldetés, tudás és hit, csinált és csinálható”, szó és tett közötti távolság mind lelepleződik. Az értékek válsága tovább gyötri az igaz tanúságtételre vágyó embert. Mit tegyen a költő, ha eszközei nélkül marad, a próféta, ha elfelejti az igét, a lét, ha az igen nembe fordul (Búcsú a trópusoktól, 1969)? A megszokás feledteti a dolgok igazi ízét, feledteti az Igét, állítja a költő A próféta (1969) című versében. A kisgyermek, aki a nagyok világában még csak csetlik-botlik, még tudja a valóság rá eső részét, mert a dolgokkal és érzésekkel közvetlen kapcsolatban él. A megszokottság azonban úgy munkál minden élő ember sejtéseiben, mint sejtjeinkben a lassú tűz… És törvényszerűen leértékelődik a gyermeki hit, amint a rettenetesen nagy méretű világban elveszíti középpontját, központi szerepét a felnövő tudatú egyén, aki már tudja, hogy ő csak egy a sok közül. Megszokja a létezést, és ettől fogyni kezd a hite, akárcsak az élete.
„Az élettel (Élettel?) találkoztam naponta,
megszoktuk egymást, föl se tűnt, hogy találkoztunk,
néha meglepett egy kis halállal, ha lázas voltam, piramidont adott,
néha nem hagyott aludni.” (A próféta, 1969)
A fogyó hit tudomásulvétele a közösség nevében a költőre (legalábbis rá) olyan hatással van, mint egy betegség. Aki a világban (a történelem, körülményeink, dolgaink és jelenségeink rabságában) „a szavak erkölcsi kopásától” (Láng Gusztáv, 139.) szenved, ha meg nem is találja, akkor is kénytelen az Ige elvesztésének tragikus voltára figyelmeztetni.
Szilágyi Domokos a maga nevében és sokak helyett végzett szellemi élve boncolást önmagán, vallott a tragikus meghasonlottságról. Hátrahagyott versei a megrendülésen, a kiábránduláson, a saját életével való leszámoláson túl mégis komolyan játszani és hinni hívnak:
„Az élet féllábon biceg.
Tudjátok: én nem hiszek (Kétfelé, Tengerparti lakodalom, 1978)
Egész költészete a romániai magyarság létformáiba „löttyintett” emberi sorsot faggatja, melynek az eszményt valósággá váltó közösségi cselekvés a képlete – ha úgy tetszik, gyógyszere, ha úgy tetszik, fényűzése és a szabadsága.
