Emlékek a hajdani szász faluról

A helyi evangélikus egyháznak 31 híve maradt a falu hajdani 1500 szász lakosából.

Fotó: Nagy Tibor

Kérésünkre a több mint 30 centiméter hosszú kulcsokkal kinyitja a szásznádasi evangélikus erődtemplom udvarának kapuját, aztán magát a templomot is, amely impozáns méreteivel, puritán fehérségével és szép oltárával hat a látogatóra. Szász szokás szerint mindenkinek pontosan megvolt a helye – mondja Teodorescu született Eiwen Ecaterina, aki a templom közelében nőtt fel és oda tért vissza nyugdíjas korára, miután helyben, majd Marosvásárhelyen is különböző állásokat töltött be élete során.

A helyi evangélikus egyháznak 31 híve maradt a falu hajdani 1500 szász lakosából. A lelkész havonta kétszer szolgál be Segesvárról.

– Az őseim ősei is ezen a településen éltek – emlékezik a jókedélyű szász asszony a hajdani iskolamesteri lakás imateremmé átalakított helyiségében. Itt a domboldalon egy tölgyfa alatt épült az első templom, amikor őseink Bajorországból és Szászországból erre a vidékre érkeztek, ami vizes-nádas terület volt, ahogy a neve is mutatja. Az 1-es házszámot viseli ma is a templom, amelyet több alkalommal bővítettek, s 1881-ben épült hozzá a torony. A templomot, hogy az megvédje a helyi lakosságot, kemény fallal és vizesárokkal vették körül. Az erőd négy tornyából állandó jelleggel figyelték a környéket, s ott tartották a szász településekhez hasonlóan az élelmiszert is. Veszély esetén meghúzták a harangot, a lakosság az erődbe menekült, felhúzták a felvonóhidat, s a falon levő lőrésekből szurkot öntöttek az ellenségre. A védőtornyokat 1885-ben bontották le, akkor tömték be a vizesárkot, s készült el az épület, amelyben beszélgetünk.

Amikor a hajdani Nádasról és lakóiról kérdezem, beszélgetőpartnerem elmondja, hogy gyermekkorában tele voltak szőlőssel, gyümölcsössel a domboldalak, a segesvári állomásról szállították hatalmas hordókban Csehországba a bort, a helybeliek a segesvári piacon értékesítették termékeiket.

Hét osztályt jártunk és egy évet vallást tanultunk a helyi iskolában. Visszaemlékszem, hogy milyen szépek voltunk, körülbelül 250 lány és fiú, amikor felvettük a népi ruhánkat.

– Gyermekkoromban itt minden volt, amire szüksége van az embernek, rend és fegyelem mindenekelőtt. A második világháborúban közel négyszáz férfi esett el, s következményei a helybeli szász asszonyainkat is meggyötörték, akiket ötévi szibériai kényszermunkára hurcoltak, s az egyedül maradt gyermekeket a szomszédok adták kézről kézre. 1947-ben a tehetősebb helyieket minden vagyonuktól megfosztották, aztán Ceauşescu adta el ezer márkáért Németországnak a szászokat, s a rendszerváltást követően, aki tudott, áttelepült Németországba. Helyüket a betelepülők foglalták el, s a szomszédos pipei lakosok is megvásároltak néhány üresen maradt házat. Az eltávozottak közül házukat és földjüket nagyon kevesen kérték vissza, a helyben maradt idős lakosság pedig már többnyire kihalt. A kitelepülők ötévente térnek vissza falutalálkozóra – mondja Teodorescu Eiwen Ecaterina, aki nemcsak a múltban él, hisz beszélgetésünkkor éppen arra készült, hogy a gyermekeknek focimeccset szervezzen.