A kétszáz évet élt merész zenész (2.)

Rangja és pozíciói által szoros kapcsolatba került egy Joseph Duverney nevű bankárral, aki az éles elméjű, előkelő és bátor Beaumarchaisban rátalált arra az emberre, aki képes elintézni kényes banki ügyeit is. Ez a barátság is bőséges jövedelmet jelentett az egyre inkább vagyongyűjtésre szakosodó lovagnak. Úgy tűnt, bármit rábízhatnak, és azt kitűnő módon intézi el. Mivel félelmetes kardforgató hírében állott, bonyolult és veszélyes pénzügyi akciók lebonyolítását is rábízták. 1764-ben Spanyolországba utazott, hogy egy érdekes és kényes ügyletet bonyolítson le. A bankár megbízottjaként kizárólagos jogokat igyekezett szerezni az amerikai spanyol gyarmatokon. Bár nem járt sok sikerrel, spanyolországi tartózkodása idején rengeteg zenei és színpadi ötlettel gazdagodott, pénzt viszont nem sikerült szereznie.

Hazatérését követően drámaírással kezdett el foglalkozni. Mivel sunyi megbízásai révén számos társadalmi problémát észlelt, ezeket igyekezett színpadra állítani. Kiderült, hogy nemcsak veszedelmes kardforgató, hanem félelmetes drámaíró is. Írói hírnevét Eugénie című ötfelvonásos darabjával alapozta meg 1767-ben. Ezt követte egy világhírű darab, A sevillai borbély 1773-ban, melyből később Gioacchino Rossini írt operát.

Később, amikor a bankár meghalt, valahonnan előkerült egy irat, hogy Duverney tizenötezer frankot hagyott ügyintézőjére. Az egyetlen örökös azonban gyanút fogott, és bíróság elé citálta Beaumarchais-t. Közben egy herceg és szeretője kapcsán kialakult vita miatt négy hónapra börtönbe zárták. Ezalatt nyugodtan kinyomozhatták az öröklés körüli ügyet. Az ítélet drasztikus volt: az ügyeskedő muzsikust 1774-ben megfosztották polgári jogaitól, ami elsősorban nagy szégyenfoltot jelentett a becsületén.

Beaumarchais azonban higgadt maradt, és igyekezett minél előbb kiköszörülni a tisztességén keletkezett csorbát. Épp kapóra jött számára, hogy Angliában egy bizonyos Charles Théveneau nevű író A köznép titkos emlékei című könyvében kigúnyolta XV. Lajos király szeretőjét. Beaumarchais titkosügynöki szerepben utazott Angliába, hogy helyreállítsa a hölgy becsületét. Hogy, hogy nem, sikerült megszereznie a gúnyiratokat, melyeket azon nyomban elégetett Londonban. Míg a röpiratok begyűjtésével foglalkozott, éles szimatával megorrintotta, hogy az észak-amerikai brit gyarmatok függetlenedni szeretnének. A diplomáciába fenékig belemártott Beaumarchais megértette, hogy ez az alakuló konfliktus kitűnő lehetőséget jelent hazájának, hogy borsot törjenek a rivális angolok orra alá.

Hazatérése után újabb becsületbeli ügyet kellett lebonyolítania. Ezúttal Marie-Antoinette királynőt kezdték el kifigurázni Hollandiában. Nosza, Beaumarchais indulhatott is megállítani a csúfságot. Ügynöki tapasztalatai révén hamar nyomára bukkant a rágalmazónak, akit szó szerint üldözőbe vett. Már Németországban lihegett a hajsza, amikor egy Neustadt melletti erdőben utolérte a királynét támadó röpiratgyártót. Elképzelhetjük, hogy mivé fajult ez a találkozás, mert amikor Beaumarchais megszerezte a dokumentumokat, hamarosan rablók támadtak rá, és megsebesítették. Később kiderült, hogy ez a rablós történet messze hajlik a valóság fájától, és a sebesülést is Beaumarchais okozta magának. Minden bizonnyal a figyelmet akarta más irányba terelni, mert arról nem szól a történet, hogy a röpiratíró kijött volna valaha az erdőből… Az ügyintézéssel megbízott franciát azonban az osztrákok Bécsben börtönbe csukták. Csak akkor szabadulhatott, amikor a francia kormány igazolta, hogy az osztrák származású királyné hírneve ügyében járt el.

Hazatérését követően újabb pénzszerzési akcióba lendült. Angliában már megtudta, hogy feszült a helyzet az amerikai gyarmatokon, ezért teljes erőbedobással azért lobbizott a francia kormány előtt, hogy katonai segítséget nyújtsanak a felkelőknek. Természetesen az ügynek titkosnak kellett lennie. 1775-ben kitörtek a harcok Amerikában. Beaumarchais a spanyolok beleegyezésével egy Roderigue Hortalez et Cie nevű fedőcéget alapított, mely kereskedőtársaságként határozta meg magát, de ezen keresztül juttatták el a fegyvereket a felkelőkhöz. A fegyverszállítmány 200 rézágyút, körülbelül 9 tonna lőport, 20000 gyújtózsinórt, ágyúgolyókat, bombákat, kézifegyvereket, ruhákat és élelmiszert tartalmazott. 1777-ben jött az örömhír, hogy a támogatás eredményeként John Burgoyne tábornok kapitulációra kényszerült. A sikeres akció lebonyolításáért cserébe Beaumarchais visszakapta korábban elvett polgári jogait. A gyarmatok további sikereinek hírére 1778-ban Franciaország hivatalosan is belépett az amerikai függetlenségi háborúba.

Beaumarchais számításai jó eredményt mutattak, bizonyára polgári jogainak visszaszerzése mellett tekintélyes vagyont is bezsebelt. Mivel a folytatásban reá már nem volt szükség, 1778-ban újabb üzleti lehetőséget kutatott fel. Ki gondolná, hogy egy zenész, vívó, kém, diplomata, üzletember, drámaíró még könyvkiadásba is belevág? Mivel 1778-ban meghalt Voltaire, és Beaumarchais jól tudta, hogy sok műve kiadatlanul porosodik, jövedelmező üzletet látott Voltaire munkáinak kiadásában. Ennek érdekében – hogy a francia cenzúrát elkerülje – Németországban alapított kiadót, megvásárolta a híres angol betűtervező, John Baskerville öntödéjét, három papírmalmot is vásárolt, majd beszerezte Voltaire összes kiadatlan és kiadott művét, és elkezdte a könyvkiadást. A hetven kötetet kitevő sorozatból ugyan semmi jövedelemre nem tett szert, de legalább megmentette honfitársa kiadatlan és kiadott műveit az eltűnéstől.

A könyvkiadás mellett egy korszakalkotó dráma megírása is elkezdődött. Bár 1778-ban elkészült a Figaro, Beaumarchais megérezte a hazájában kibontakozó forradalmi hangulatot, és olyan drámát írt, amely a népnek szólt, párbeszédei perzselőek voltak. A színház el is határolódott az előadástól, de a szerző „per tu” barátságban lévén a könnyelmű XVI. Lajos királlyal, hosszabb egyezkedések után kieszközölte, hogy maga az uralkodó utasítsa a színházat a Figaro előadására. A királyi parancsnak engedve 1784-ben színpadra került a dráma. Már a harmadik felvonásnál világosan érteni lehetett, hogy a mű a közelgő forradalom hangját szólaltatta meg. Az előadás után a rendőrség tárt karokkal várta a páholyából távozó drámaírót, de gratuláció helyett egyenesen a börtönbe vitték. Szerencséjére Lajos király egykori tanítóját látta a kalandor drámaíróban, és egy kis idő után szabadon engedte. A drámát két év múlva Mozart operává írta át Figaro házassága címmel.

1789-ben, a kirobbanó forradalom idején vagyona miatt került a figyelem központjába. Mivel híres volt spekulációiról, a forradalmárok azt sejtették, hogy holland fegyvereseket bérelt fel a felkelés leverése érdekében. Amikor átkutatták a házát, csak a Németországban kiadott Voltaire-köteteket találták meg. Ennek ellenére köztársaság elleni árulással vádolták meg, és bebörtönözték. Mindössze egy hetet ült rácsok mögött, mert egykori szeretője közbenjárására kiszabadult, és külföldre menekült. Kétévnyi távollét után nevét levették a nemkívánatos személyek listájáról. 1796-ban hazatért Párizsba, és békében élte hátralévő éveit. 1799-ben hirtelen bekövetkező halála zárta le kalandos életét.

Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais mindössze 67 évet élt, de úgy foglalta össze regényes földi útját, hogy: ha „az időt az azt kitöltő eseményekkel mérnénk, kétszáz évet éltem.”