Búcsú Gyímesi Évától
Éva kissé lehajtott feje sosem a megalázkodás jele volt, sosem a szégyené. És azt sem jelentette, hogy megadja magát.
Éva kissé lehajtott feje sosem a megalázkodás jele volt, sosem a szégyené. És azt sem jelentette, hogy megadja magát. Ha így láttad, tudtad, hogy most átgondol, megfontol, és tulajdonképpen erőt gyűjt ahhoz, amit tennie kell. Ahhoz, amiről úgy gondolta, környezetének is kötelessége vállalni. Tekintetével ilyenkor hosszan nézett a semmibe, és tudtad, hogy most készül a következő lépésre. Hisz mindig van következő lépés, adta tudtodra rövidesen. Olyan lépés, amely nem követi a járt utakat. Olyan lépés, amely nem szorít be a sorstalanságban öntudatlanul menetelők hosszú sorába.
Tanárként nem csupán irodalmi ismereteket tanított, hanem a kortárs világ szemlélésének és értelmezésének módját. És valahogyan úgy tudta ezt csinálni, hogy közben erkölcsi példát szolgáltatott. Olyan időkben tanított egyenes gerinccel lépkedni, amikor kockázatos volt felegyenesedve járni.
Bátor asszony volt, egyenesen vakmerő. Nemcsak gondolkodásában, szakmai magatartásában, hanem közéleti vállalásaiban sem tűrte a megalkuvást. És vakmerőként mégis mindig ismerte a kis lépéseket is, a figyelmes gyűjtést, az apró világok teremtésének nagyszerűségét, az odahajlás művészetét. Meglátni a lüktető életet, a gondolat csíráját, a hallgatás éthoszát.
Szeretném azt hinni, hogy nem ő volt az egyetlen, aki ennek a tudásnak a birtokában volt, hogy halálával nem pusztul el örökké a meg nem alkuvás, az odaadó tanárság, a szigorú szakmaiság, a szeretetteljes figyelem, a mindenre nyitott közéletiség. De ha így is van, elveszítettünk egy igaz embert, egy mindennapiságában is nagyszerű embert. Nyugodjék békében.
Sok más tanítványa nevében is,
Ungvári Zrínyi Ildikó
