2019. november 21., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Szegedi László Tamás brassói lelkipásztorral, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktorával

„De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsidók 10:39)

Az erdélyi szórványlét legmélyebb ismerője, hiszen születésétől kezdve számbeli kisebbségben levő magyar lakosság körében telik az élete Fehér megyétől a Mezőségen át egészen Brassóig. Szegedi László Tamás, a brassói Reménység Háza gyülekezetének lelkipásztora, az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadója az elkeseredés, lemondás helyett a cselekvést választotta. Pályájának második állomásán, a szórványok szórványát jelentő Brassó megyei kisvárosban, Kőhalomban templomot és gyülekezetet épített. A magyar oktatás megtartása érdekében kollégiumot hozott létre, amely a magyarul tanulni akaró diákokat fogadta, s menedékké vált a környék szociálisan hátrányos gyermekei számára is. Mottóját Bethlen Gábor fejedelemtől kölcsönözte: nem lehet mindig mindent megtenni, amit kell, de mindig meg kell tennünk azt, amit lehet. Ez a szórványban élő értelmiségi feladata: felismerni a lehetőségeket, amelyek a közösség megtartását, megerősítését szolgálják, és életre hívni azokat.

Szegedi László Tamás lelkipásztorral a mezőméhesi egyház patrónusának hajdani udvarháza előtti domboldalon beszélgettünk, szemben a felújított református templommal, ahol az október 20-i hálaadó istentiszteleten az igét hirdette.

– A szórványosodás egyik okának tartják, hogy aki kisebbségben nő fel, az később a többségben szeretne élni. Korábbi beszélgetéseinkből tudom, hogy Szegedi László történelmi levegőjű helyszínen, a barokk korszak kiváló magyar tudósának, Bod Péter lelkipásztornak a hajdani parókiáján nőtt fel, Erdély legszebb, legnagyobb késő barokk temploma mellett, amelynek több száz férőhelyes belső tere ma 35 reformátusnak a temploma. Milyen indíttatást, milyen élményeket adott Magyarigen, amelynek gyönyörű fehér templomában Szegedi László Tamást keresztelték?

– Azon kevés magyarok közé tartozom, akik Magyarigenben születtek. A szüleim egy fél évszázadot éltek ott, 1944 augusztusától édesapám 1994-es nyugdíjazásáig. Magyarigen mellett hozzá tartoztak a környező szórványgyülekezetek is, mint Sárd, Boroskrakkó, Zalatna, majd a későbbiekben Abrudbánya és Verespatak, fel egészen a havasokig. Egyébként édesapám Zalatnáról származott. 

Ötödik osztálytól négy éven át Gyulafehérváron jártam iskolába. A magyar tannyelvű osztály Márton Áron püspök sugallatára és segítségével alakult meg 1972-ben az 1-es számú általános iskola keretén belül 12 diákkal. A jelenlegi érsekség, akkor püspökség udvarán laktam. A püspökség kiterjedt birtokain sok hektár szőlős is volt, a misebort ugyanis a püspökségnek kellett biztosítania. A birtokok irányítására szükség volt egy gazdaságban, kereskedelemben jártas szakemberre, ezt a feladatot Eőry István magyar-igeni földbirtokosra bízták. Felesége, Kati néni volt a székesegyház idegenvezetője, aki a Kemény bárók családjából származott. Mivel a szüleimmel jó barátságban voltak, náluk laktam a püspökség udvarán. A nagy román iskolában működő kakukkosztályunknak (hét gyulafehérvári, négy vajasdi és egy magyarigeni diákkal) kiváló tanárai voltak. A kilencvenes évek kezdetén olvadt be a Gróf Majláth Károly Gusztáv Római Katolikus Teológiai Líceumba, amely a katolikus egyház irányításával működik.


– Gondolom, édesapja példájára választotta a teológiát.

– Minden bizonnyal, hiszen egy olyan életpéldát jelentett számomra, amiről csak felsőfokon beszélhetek: az áldozatkészség, az odaadás, amellyel a nincstelenségben, a kis gyülekezetben akkora magyarságtudattal, olyan hihetetlen munkát végzett, amit kevés ember tett meg abban az időben. Ugyanakkor dacolt a korral is; kérlelhetetlen disszidens volt, aki soha nem fogadta el a kommunizmust, ezért sok problémája támadt, az utólagosan kikért nyomozati iratcsomója több mint 400 oldalt tesz ki. „Reformatorulnak” nevezték, és egy egész apparátus dolgozott azon, hogy apámnak a magyarságmegőrző, ideológiailag keresztyén munkáját számontartsák. Amikor az ötvenes évek kezdetén a magyarigeni többség eldöntötte, hogy elveszik a református templomot, mert az nagyobb, mint az övék, és ők többen vannak, édesapám Eőry Istvánnal együtt elment Vásárhelyi János püspökhöz, aki az 1950-es évek kezdetén azt tanácsolta, hogy menjenek haza, és cselekedjenek bölcsességgel. Eőry István a berlini akadémián tanult, robusztus termetű, elismert ember volt Magyarigenben, aki az egyház százhektáros szőlősét irányította, és szaktudását a kollektivizáláskor is felhasználták. Volt egy nagy fapuskája, ami csak növelte a tekintélyét. Amikor 1950 kezdetén a helybeliek népviseletben zászlót lengetve felvonultak, hogy elfoglalják a templomot, apám és Eőry István kiálltak a templom elé, és azt mondták, hogy beszéltek Bukaresttel, és senki át nem lépheti a templom kapuját. Akinek ezt elmondom, úgy vélekedik, hogy pusztán legendárium, ilyen nem létezhetett az ’50-es évek sztálinista korszakában. Gudor Botond lelkész igazolta, hogy a gyulafehérvári egyetem tanárai a bukaresti levéltárban megtalálták a levelet, amelyet a magyarigeni többség a királysághoz intézett, és a templomunkat kérte. Amit édesapámék tettek, ahhoz hihetetlen lélekjelenlét és lelkierő kellett. Tettüknek voltak következményei, a reakció nem késett. A templomot körülvevő várfal mögött este megjelenő fekete autó utasait azonban egy népviseletben járó ortodox román szomszéd, aki kisgyermekként nagyon szeretett, térítette el eredeti szándékuktól. Úgy megvendégelte és meggyőzte őket, hogy édesapám egy szerencsétlen ember, akit két gyermekkel elhagyott a felesége, és nem arra való, hogy a Duna-csatornához vigyék, hogy végül megelégedtek egy borral teli hatszáz literes hordóval. Ma is hálával gondolok egykori szomszédunkra.

Ilyen környezetben nőttünk fel, apám könyvszeretete, biblikussága ránk is hatott, ahogy az is, hogy évtizedeken át úgy hallgatta a Szabad Európa Rádiót, hogy kinyitotta az ablakokat a falu felé. Soha semmi nem gátolta meg abban, hogy mit gondoljon és mit mondjon… Ma néha elszomorodom, majd el-elkacagom magam, ahogy a papi gyűléseken részt vevő kollégái jelentését olvasom. A dossziéjából kiderült, hogy a faluban is jó néhány ember abból élt, hogy jelentse, amit délutánonként a főutcán mondott. Nyomozói meg voltak győződve arról, hogy egy külföldi hatalom szolgálatában áll, mivel a templomot, amelyet pusztulásra ítéltek, nagy erőfeszítések árán megjavíttatta, és gyakran jártak arra külföldi turisták, amiről rendkívül részletes jelentések készültek. Mindezt nem volt egyszerű átélni, viszont nagyon megedzett engem, úgyhogy középiskolás koromban magam is rebellis lettem.

– Hol és hogyan tűrték ezt abban az időben?

– Amikor felvettek a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba, ahol szüleim valamennyi elődje tanult, azzal kezdtem, hogy a Hollandiából érkező vallásos könyvekkel – amelyeket tilos volt akkoriban behozni és terjeszteni – megtöltöttem a tanító- és óvónőképzőt. Ma már büszkén olvasom saját szekus- dossziémban, hogy a magyarigeni pap fia vallásos könyvekkel fertőzi az ifjúságot, amit bóknak érzek. Tizenkettedik osztályban nem elégedtem meg azzal, hogy egy egyszerű kicsengetési kártyánk legyen, egy magyarigeni nyomdász barátom, aki ma is él, készített egy nyomódúcot Bethlen Gábor fejéről, amit titokban egy este az összes kicsengetési kártyára rányomtunk, és adtunk belőle az akkori aligazgatónak is. Másnap hívattak a tanáriba, ahol az illetékes elvtárstól alapos fejmosást kaptunk. Többek között azt kérdezte, hogy netalán Amerikában érezzük magunkat, és maholnap amerikai zászlóval fogunk végigvonulni Nagyenyed utcáin, majd hozzátette, hogy a történtekből nagy baj lesz, és kivallatott, hogy kitől kaptunk segítséget.

A katonaságot Zilahon töltöttem, ahol egy kellemetlen eset történt. Odatettek, hogy egy tankelhárító páncéllökő fegyvert töltsek fel, amibe téli időben patentfogóval kellett beerőltetni a lövedéket. A hatodik felrobbant a kezemben, és elvesztettem a fél szemem, de a jókedvemet és a fiatalságomat nem. Katonakórház, műtétek következtek, és az illetékesek reménykedtek abban, hogy az ortodox egyházhoz hasonlóan a testi sérült ember nem lehet pap. Nagy csalódásukra a református egyház nem vallja ezt az ideológiát, és elvégeztem a teológiát. Mivel katonahatósági hibák voltak az ügyben, az akkori kivizsgálás felmentett, négy évig teológusként nyugdíjat kaptam a hadseregtől, majd kötelezték az orvosom, hogy másítsa meg az igazolást, és beszüntették a nyugdíj folyósítását. Kétszer is eljárást indítottam, hogy élhessek kezdeti jogommal, de még inkább elzárkóztak a számomra kedvező választól. 

– Hova szólt a kihelyezése a teológia elvégzése után?

– Ketten választhattunk először, én, aki ifjúsági elnök voltam, valamint évfolyamelső kollégám, Visky S. Béla, aki jelenleg a Protestáns Teológiai Intézet professzora. Két kötelező hely volt: Uzdiszentpéter és Bákó. Én Uzdiszentpétert választottam, és amikor a kollégáink siránkozni kezdtek, hogy a feleségük elhagyja, ha Moldvába mennek, Viski S. Béla Bákót kérte. 

– Milyen volt a Mezőséggel való találkozás? 

– A mai napig is hálás vagyok, hogy a Mezőségre kerültem, ami sáros volt ugyan, de egy szerető gyülekezet vett körül. A mezőségi emberek csodálatosak voltak, hihetetlenül melegszívűek, nyitottak, barátságosak. Bár elég sok súrlódásom volt a hatóságokkal, provokáltak, betörtek a lakásomba, elhurcoltak, megismertem a leendő feleségem, a Brassóból kihelyezett, Tusonba ingázó matematikatanárnőt, aki öt tanártársával a néptanácstól az egykori kántori lakásban kapott szálláshelyet. Egy reformáció ünnepén, bár hívő katolikus családban nőtt fel, eljött a református templomba, hogy magyar szót halljon, és az istentiszteletet követően a gondnoknőnek köszönhetően ismerkedtünk meg. 33 éve vagyunk házasok, a nagyobbik gyermekünk Szentpéteren született, azért kapta a Péter nevet is.

A feleségem négy évig ingázott gyalog Tusonba, én pedig kezdetben egy Ukrajna kerékpárral, majd lovas szekérrel jártam a szélrózsa minden irányába: Nagyölyvesre, Pagocsára, Pagocsavölgybe, Keresztpatakra és Tusonba. Később egy vadőr, akinek lova és szekere volt, elvitt oda, ahova kellett. Megtanultam lovat abrakolni, kikötni, de mivel makacs és öreg volt, le kellett cserélni. Nt. Csiha Kálmán indítványára, aki akkoriban esperes volt, egy közgyűlési perselypénzből (25.000 lej) vettek egy fekete mént a nagysármási vásáron. Ezzel a bolond lóval jártam a szórványt télen, nyáron, esőben, hóban. Hihetetlen történeteim voltak, például egyszer elmentem Pagocsavölgyére Rózsa Klári nénihez, aki Rózsa Sándor leszármazottjaként a testvérével élt ott. Amíg az istentiszteletet tartottam, és úrvacsorát osztottam, a ló kitörte a rudakat, és messze elkóborolt. A fél tanya a segítségemre sietett, a rudakat megdrótoztuk, a lovat megfogtuk. Ködben, sűrű havazásban jobban tudta az utat, mint én, de ki kellett herélni, ami végzetes volt számára.

A fiunk kétéves koráig Szentpéteren nevelkedett. Itt igaz barátságokat kötöttünk magyarokkal és románokkal, akikkel ma is tartjuk a kapcsolatot, és húsz év után is visszahívtak temetni.

Mivel egyre több feszültségem volt a hatóságokkal, amikor megtudtam, hogy Kőhalomban üres a lelkészi állás, döntöttem, és 1989 szeptemberében megérkeztünk az új szolgálati helyemre.

– Szórványból a szórványba…

– Kőhalom nem is volt anyaegyház, Domboshoz tartozott, korábban Olthévízhez, máskor Nagymohához. Kineveztek dombosi lelkésznek, ahol húsz református volt, és egy tízszobás romos parókia, ugyanis Gidófalvi báró házát széthordták. Kőhalomban a gyülekezet vásárolt egy magánházat a patakon túl. Itt soha nem volt sem templom, sem imaház, sem parókia. 1989 szeptemberétől a szász evangélikus templomban nagyon nehezen, de megtűrtek. Kőhalom magyar lakói a környező településekről költöztek be, mert a kisvárosban volt munkahely és iskola. Amikor odakerültünk, 1.600 reformátust vettünk számba, jelenleg alig 800-an vannak, mert sokan külföldre távoztak. A gyülekezet azonban nem apadt a szolgálatom ideje alatt, sokan áttértek, beköltöztek, és egy érdekes közösségnek prédikáltam 30 éven át. Ezzel a gyülekezettel egy egész világot építettünk fel a semmiből. 

– A bentlakás, azaz a szórványkollégium mikor indult?

– 1990-ben először az iskolahálózatot teljesítettük ki, az I–VIII. osztályt megtoldtuk óvodával és kilencedik osztállyal. 1995-ben építettük a bentlakást, mert a gyermekek megfogyatkoztak, és az iskolát erősíteni kellett. Amikor ritkán jártak az autóbuszok, volt nyolcvan gyermek is, jelenleg húsz bentlakó van. Mielőtt eljöttem volna, beindítottuk a délutáni foglalkozást. A délutáni programon harminc kisdiák vesz részt. A tanítók a környékről járnak be ellenszolgáltatás nélkül. Kőhalomból is úgy mentem Brassóba, hogy nem volt parókia, de sikerült megvásárolni. Jelenleg a város belmisszióját tanulom, ami hiányzott az ismereteimből, s közben megszületett az unokám is.

– A missziói előadói tisztség milyen élményeket, többletet adott Szegedi Lászlónak?

– Korábban is volt már egyházkormányzati tapasztalatom, hiszen 1994-től voltam espereshelyettes, missziói előadó az egyházmegyében, katekétikai, ifjúsági előadó, szinte minden tisztséget megjártam, függetlenül attól, hogy lennebb vagy fennebb kerültem; 12 évig voltam esperes is, ami egy bizonyos ismereti szintet nyújt az egyház kormányzásáról. Missziói előadóként az egyház belső folyamatait ellenőrzöm. Évenként 15 gyülekezetet látogatunk meg, azonkívül évente 22-30-ba meghívnak, ahol alkalomszerűen ismerkedem a különféle vidékek, emberek, gyülekezetek sajátosságaival. A teljes egyházi élet megismeréséhez mindhárom szint – egyházközség, egyházmegye, egyházkerület – szükséges. Évente jelentést írok, és úgy gondolom, hogy ez az ismeret szükséges volt nekem, mert mindenhol tanulok valamit. A tapasztalatokat összerakjuk, megbeszéljük, kollégákat segítünk abban, hogy a hiányosságokat kiküszöböljék, értékeljük a pozitívumokat. Összességében pedig hálásak vagyunk, hogy annyi lelkész végzi őszintén, az egyház és a magyarság iránt elkötelezetten a munkáját.

– Vannak egyházközségek, ahol már látszik a vég, hogy hamarosan elfogynak azok, akik még kitartottak.

– Ez 1967-ben kezdődött, amikor hihetetlen nyomást gyakoroltak például a mezőségi tanítókra, gondnokokra, sőt azt is aláíratták velük, hogy román iskolába adják a gyermeküket. Meg is magyarázták, hogy a megélhetésüknek, továbbélésüknek ez az egyetlen módja. Sajnos évente találkozom olyan esetekkel, amikor nincs rá logikai érvrendszer, amivel magyar családokat meg lehessen győzni arról, hogy magyar iskolába írassák a gyermeküket. Van egy pont, amin túl bármit mond az ember, káros, és amiből az a tanulság, hogy nem lehet mindenkit „megmenteni”. Nagyvárosoknak az a nyomorúsága, hogy a szülők a közelebb eső iskolát választják. Ahhoz, hogy egy távoli faluban meg lehessen győzni az embe-reket, helyben lakó lelkészre, tanítóra lenne szükség. Tapasztalataim szerint, ha nem rendszeresen élik meg egyházi életüket egy faluban, akkor a mi embereink azt mondják, hogy nem akarnak a vesztes kisebbséghez tartozni, hanem a sikeres, jól fejlődő többséghez, amelynek tagjai nem az egyszerű kis imaházba, hanem a szép díszes templomba mennek minden vasárnap. Nagyon egyszerű dolgok billentik át az emberek gondolkodását.

Befejezésként, a reformáció ünnepéhez közeledve, egy Lukailencfalván készült beszélgetésünkből idézem azt, ami azóta is minden október végén eszembe jut: 

„Református egyházunk az »ecclesia semper reformanda…« tanításából táplálkozott szinte ötszáz éve, s e megújulásra való hajlam nélkül, amihez a Szentlélek Isten ad segítséget, nem lesz jövendő. Október 31-e az örök figyelmeztetés, hogy az életé, a megújulásé az utolsó szó. Mielőtt a következő napon a halálra, az elmúlásra emlékeznénk, legyen ez az utolsó szó, amely bennünket igazán összeköt.”




Kapcsolódó cikkek:

A magyar frakció újra próbálkozik az érdekérvényesítéssel

2019-11-20 16:14:29 // Bodolai Gyöngyi

A MOGYTTE-n folynak a választások

Az örmény kultúra napjai Marosvásárhelyen

2019-11-15 13:40:23 // -

A zene varázsában