Antal Pál bábszínház-alapító öröksége

Gyűlölet helyett a játék örömével

A marosvásárhelyi bábjátszás létét – múltját, jelenét és jövőjét is – meghatározó Herskovits Antal Pál, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház száz éve született alapító tagja, rendezője és társulatvezetője szellemiségét idézték meg, az embert és az alkotót „hívták haza” a hét végén egykori tanítványok, kollégák és kortársak az intézmény Nyomda utcai székhelyén. 

A november 28–29-i rendezvénysorozat kiemelt mozzanata volt a posztumusz könyvbemutatóval egybekötött szombat délutáni beszélgetés, amelynek meghívottjai pillanatképeket, a szellemi útravaló megannyi megnyilvánulási formáját mutatták fel az Ariel zsúfolásig telt stúdiótermében.

Az együttlét házigazdája, Székely Katalin művészeti vezető elöljáróban kiemelte: 

– Egészen biztos, hogy ez a bábszínház neki köszönheti a létét, azt, hogy ma ilyen. Az, hogy ez a műfaj meghonosodott Marosvásárhelyen, annak a kíváncsiságnak, kísérletezőkedvnek, bátorságnak tudható be, ami annak idején Antal Pált és társait elindította és hajtotta, hogy a semmiből létrehozzanak egy olyan fajta színházat, ami annak előtte itt nem volt.

„Nem hiszem, hogy bármilyen szakma…”

A vendégek – Novák Ildikó, Smaranda Enache, Nagy Miklós Kund és Kovács Levente – személyes emlékeinek előhívása előtt maga az ünnepelt mesélt az életéről egy harminc évvel ezelőtt készült hangfelvételről. Antal Pál a néhai Jászberényi Emese rádiós szerkesztő kérdéseire válaszolva körvonalazta a szülőfalujától, Gyimesközéploktól Marosvásárhelyig, az orvosi egyetemtől a világot jelentő deszkákig vezető utat.

„1949-ben kerültem a marosvásárhelyi, akkor alakuló bábegyütteshez, és ott az első tevékenységem valóban az volt, hogy színészként működtem. Legelső szerepem a János vitéz volt a hasonló című operettből. Aztán, hogy ʹ50-ben az akkori Székely Színházhoz csatoltak, már a színpadon is megjelentem, Gogol revizorában játszottam…, most már nem is sorolom ezeket a kisebb epizódszerepeket…, de a vásárhelyi bábszínház színpadján jó sokáig, még évekkel azután is, hogy rendezője voltam a színháznak, aztán később igazgatója voltam. (…) Annak idején elmentem a Székely Színházhoz, hogy meghallgatást nyerjek, és nem voltak hajlandóak meghallgatni. (…) Rettenetesen dühösen mentem az utcán, és találkoztam barátommal, Anatol Constantinnal. Azt kérdi tőlem: mit búsulsz, mit lógatod az orrod? Mondtam neki, hogy ez és ez történt. Azt mondja: te, most szerveznek itt egy bábszínházat, egy páran összejöttek, egy Révész Bandi nevű szobrász, egy Ligeti Herta nevű írónő (…), és keresnek embereket, akik bekapcsolódnának ebbe a munkába. Elmentem, odaálltam, meghallgattak, s azt mondták: jól van, jöjjön, három nap múlva tartunk egy előadást…”

Antal Pál 1949-től 1999-ben bekövetkezett haláláig játszott kulcsszerepet a bábszínház életében, 1950-től a társulat vezetője, állandó rendezője, dramaturgja és színésze volt. Az idők során nemegyszer próbálták más színházak élére „csábítani”, de ő végig kitartott marosvásárhelyi szellemi családja mellett, és ezt a döntését nem is bánta meg soha. Ahogy azt sem, hogy az orvosi hivatás helyett a színpad varázslatát választotta.

„Nem hiszem, hogy bármilyen szakma annyi örömöt tudott volna nekem szerezni, mint a színház” – hangzott el a megőrzött vallomás talán legfontosabb mondata, majd az olyan nagy visszhangú rendezésekről esett szó, mint Molière Botcsinálta doktora, ami felnőttelőadásként a város jeles személyiségeit hozta el a bábszínházba, vagy Pap Ferenc átdolgozásában Kodály Háry Jánosa.

„Annak idején nem volt jelentős romániai magyar író, aki ne írt volna a mi bábszínházunknak egy darabot” – hallhattuk Antal Páltól, aki az előadások zeneszerzői közül elsőként Csíky Boldizsárt említette.

Az eldobott pisztoly üzenete

A továbbiakban az emlékezőké volt a szó. Miután Káli Király István író, Antal Pál Lágernapló című önéletrajzi írásának szerkesztője a szöveg mesteri töménységére hívta fel a figyelmet, Novák Ildikó bábművész, teatrológus, bábtörténész, rendező a témához kapcsolódva azt a momentumot idézte fel, amikor „Pali bácsi” elmesélte neki, hogyan tudott megbocsátani mindazért, ami a deportálás alatt érte.

„Amikor jöttek az amerikaiak, húszévesen elkértem tőlük egy pisztolyt, és azt mondtam, hogy minden németet lelövök, akivel találkozom. Elindultam a lágertől, és mentem a mezők mellett, az erdőn át, és szerencsére nem találkoztam senkivel. Aztán eszembe jutott, hogy amikor a mezőre kivittek, hagytak nekünk az ottani parasztok krumplihéjat, káposztalevelet, és eldobtam a pisztolyt, mert rájöttem, hogy úgysem tudok azokon bosszút állni, akik engem szenvedésre kényszerítettek” – idézte fel Novák Ildikó az egykori mentor szavait, majd hozzátette: „Antal Pál megpróbálta mindezt átváltoztatni arra az örömre, amit mindannyiunknak adott”.

Nagy Miklós Kund művészeti író, a Népújság munkatársa fiatal rádiósként ismerkedett meg Antal Pállal és csapatával, a bábszínházasok ugyanis hetente mentek hangfelvételt készíteni a rádió gyermekműsorába. Nagy Miklós Kund sokszor készített vele interjút, de akkor rajzolódott ki előtte igazán Antal Pál különleges, rendkívül meggyőző egyénisége, amikor 26 évvel ezelőtt könyvet írt az akkor ötvenéves Ariel színházról. 

Fotó: Nagy Tibor

Aki a kommunista kultúrpolitikának ellenállt

Smaranda Enache, a bábszínház egykori irodalmi titkára, illetve igazgatója több, Antal Pálhoz kötődő pillanatképet is felvillantott: a saját versenyvizsgája napját, amikor valaki megsúgta neki, hogy a jelölt kiválasztásában nem az igazgató, hanem Pali bácsi dönt; a társulatvezető félelmetes pontosságát; a bátor határozottságát, amivel le tudta fegyverezni a vizionáló bizottságot, amikor a Kék madár előadás szereplőinek piros, fehér, zöld színeket találkoztató jelmezeit bírálta; az igényességét és a kultúrába vetett hitét, a kollégák tiszteletét, és nem utolsósorban a holokauszt előidézőihez való viszonyulását, azt, hogy megtanította nem gyűlölni. Példaértékű volt Smaranda Enache számára az is, ahogy Pali bácsi a kommunista rendszer populista elvárásainak ellenállt: megmagyarázta az elvtársaknak, hogy a bábszínház egy groteszk műfaj, ő pedig nem vállalja, hogy színpadra állítson egy Ceaușescut dicsőítő előadást, aminek a végén mindenki röhög, úgyhogy hagyják a társulatát a mesékkel, tündérekkel foglalkozni.

Székely Katalin a továbbiakban arra hívta fel a figyelmet, hogy a marosvásárhelyi bábszínészképzés mostani hallgatói tulajdonképpen Antal Páltól tanulnak, hiszen tanáraik a – közvetlenül vagy közvetve – tőle kapott szellemi örökséget adják tovább. 

A mindenkori mérce

Kovács Levente színházi rendező, színészpedagógus egyebek mellett arra az időszakra emlékezett, amikor az 1968-as prágai tavaszt követő szabadabb romániai politikai légkörben meghívhatták Antal Pált a Színművészeti Egyetemre tanítani. Órarenden kívül, fizetés nélkül vállalta ezt a feladatot, a diákok pedig nagyon szerették, 1971 végén azonban jött egy hirtelen politikai változás, aminek hatására Antal Pált – azzal az ürüggyel, hogy „nincs papírja” – el kellett távolítani a tanintézetből. 

– Nagyon erős dolgokat tanult meg a lágerben, de arra nem adtak diplomát – tette hozzá Kovács Levente, majd arról mesélt, hogy amikor 2013-ban megrendezte az Ariel színházban Az emberke tragédiáját, „Pali bácsi kísértete járta be a színház tereit”, ő volt a mérce, amihez a társulat igazodott.

A visszatérő tanúságtétele 

Az emlékest végén Spielmann Mihály művelődéstörténész, író Antal Pál Lágernapló című posztumusz kötetét méltatta. 

– A lágernaplók, visszaemlékezések száma 1945-től folyamatosan nő, és ezzel egyenes arányban fogynak azok a túlélők, akik még valamit írhatnának erről a korszakról. Ez a könyv az utolsó ebben a sorban. Ugyanarról a városról szól, ahonnan az anyámat és a nagyszüleimet deportálták, ugyanarról a városról, amelybe visszajöttünk, és amelyben ezzel a múlttudattal élünk. Amikor ezt a kis kéziratot megkaptam, rögtön beleolvastam, és összevetettem azzal, amit tudunk vagy tudhatnánk erről a tragikus 1944-es esztendőről. (…) Azért jó Herskovits Antal Pál emlékezése, mert ez az írástudó emlékezése és felelőssége a saját nemzedékével, a szüleivel és velünk szemben – hallhattuk Spielmann Mihálytól.

– Ez a könyv egy tanúságtétel, egy kiválóan megírt kötet. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon mikor kezdte el írni. 1984-ben lett volna a lágervilágnak a negyvenedik évfordulója, amelyről a párt kénytelen-kelletlen megemlékezett, kihegyezve az egészet az észak-erdélyi deportálásra, mit sem szólva arról a holokausztról, amelyet a romániai zsidók éltek át Besszarábiában, Bukovinában és Transznisztriában. Pali bácsi ebben a felemás évfordulóban, amikor nem nagyon engedték az embereket emlékezni, elkezdte megírni a saját emlékeit, mert arra gondolt, hogy senki nem jön majd utána, aki mindezt elmondja. Ez a kötet azért jó, mert kevés, mert sok, mert tömör, mert visszafogott, mert a szenvedéstörténet úgy bomlik ki belőle, ahogy azt senki más nem tudja kibontani, csak az, aki mindezt átélte – összegzett a méltató. 

Káli Király István az elhangzottakhoz hozzáfűzte: az intelligencia legmagasabb fokára vall az, ahogy Antal Pál kerüli a szövegben a sallangokat, ahogyan nem adagolja túl a saját sanyarúságának történeteit, hanem kimondottan csak azokat az eseményeket sorolja fel, amelyekből az utókor tanulhat.

Az együttléten a bábszínház egykori művészei közül Szabó Mária is jelen volt, aki Izraelből repült Marosvásárhelyre a kihagyhatatlan alkalomra, és magával hozta azt a kis füzetet, amely Antal Pál kézírását őrzi. Diótörés közben bízta rá Pali bácsi ezt a dokumentumot, abban az időszakban, amikor a naplóját írta. Szabó Mária mesterének tett ígéretéhez híven megőrizte, a jeles évforduló alkalmából szervezett találkozón pedig a bábszínháznak ajándékozta a kincset érő sorokat.