Évszakok sírhelye – november. Elsőre különös címe van ennek az 1947-ben írt Jékely Zoltán-versnek: November dicsérete.
A lombzúgásra, mondd, emlékszel-e?
Ó, hol van a türkiz-visszfényű sátor,
színes gyümölcsök kandi ékszere
– most, hogy a kert hörgésektől zajos
s apró nyöszörgések karától.
Novemberi dilemma – lehet-e másolni a lelket?
Mikor 1940 őszén a második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, Jékely visszatért, 1941 májusában a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa lett. Az 1872-ben alapított könyvtár visszakerült az újjászerveződő kolozsvári magyar egyetemhez. Még abban az évben megismerkedett a gyönyörű marosvásárhelyi előadóművésszel, Jancsó Adrienne-nel. 1942-ben házasodtak össze. Jékely Zoltán úgy érezte, végre megtalálta a helyét. Az Erdélyi Helikonba írt verset, tanulmányt, színjátékot. Szerkesztője volt az évente négyszer megjelenő almanachnak, a Termésnek. Aztán 1944 októberében a szovjet csapatok bevonultak Kolozsvárra, és Észak-Erdély ismét Romániához került. De ők még Kolozsváron éltek; a Balogh Edgár szerkesztette Világosság irodalmi mellékletét 1944-től ő gondozta. 1946 novemberének kényszerűsége: költözés a csonka országba, négy év boldogság után.
Egy véghetetlen, csuklyás gyászmenet
megy harminc éjt-napot vigasztalatlan,
nyomában iszonyú gyász-zene zeng –
így vivék Bocskay úr tetemét
Kassától Kolozsvárig bús csapatban.
November!
Már átitattad minden idegem,
s mintha az őskori növényi létre
emlékezném, úgy vacog a szívem,
ha öldöklő szeled cibálni kezd
s testvérként nézek minden falevélre.
Ez lett az 1937-es év November csodájából?
Csodát kínálsz, hitetlen vén november:
lám, nyílik még a sarkantyú virága!
Megszagolom, édes-keserű szender
fog el s mint anyját fellelő kis árva,
beledőlök egy régesrégi nyárba.
Vámosgálfavi vén hárs – testvérként nézek minden falevélre
Réges-régi emlékek? Mintha valamiféle összefonódásról lenne szó: térben és időben távoli események összeköttetéseiről. Mintha valamiféle teleportációról...
Ma az idei fizikai Nobel-díj körül bóklászok. Ha időd engedi, tarts velem, kedves Olvasóm!
2022-ben az összefonódó fotonokkal végzett kísérletekért és a kvantuminformatika területén elért eredményekért a francia Alain Aspect, az amerikai John Clauser és az osztrák Anton Zeilinger kapta a Nobel-díjat.
A XX. század elején rengeteg olyan jelenségre derült fény, amelyek az akkori fizika nyelvén nem voltak érthetőek. Ahhoz, hogy ezek a jelenségek megmagyarázhatóvá váljanak, valami újat, valami pluszt kellett bevezetni, és ez volt a kvantumvilág – magyarázza Csanád Máté atomfizikus, az ELTE egyetemi tanára.
Az összefonódott kvantumállapotokban két részecske egy egységként viselkedik akkor is, ha egymástól távol vannak. John S. Bell ír fizikus felvetését az összefonódottságról az 1970-es években elvégzett kísérletek bizonyították, hogy annak a fénynél gyorsabban terjedő hatással kell bírnia.
Ezt szintén nem szeretik a tudósok: a fénysebességnél gyorsabban terjedő hatással a múltba tudnánk üzenni, és ez nem túl valószínű, hogy lehetséges – írja Csanád Máté. – Jelenleg azt gondolják, hogy az összefonódottság nem hozhat létre a fénynél gyorsabb információközlést.
Zeilinger kutatócsoportja egy, a Földtől 7,8 milliárd fényévnyi távolságra lévő kvazár fotonjait vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az összefonódottság minimális időtartamát 7,8 milliárd évre lehetett kitolni.
Ez azt jelentené, hogy amennyiben meg van előre határozva egy foton becsapódásának helye, akkor annak a meghatározottságnak legalább ennyi időre vissza kellene nyúlnia. Ez ténylegesen szinte az ősrobbanás óta fennálló korrelációkat jelentene, mintegy eleve meghatározva egy tetszőleges mérés eredményét” – írja az ELTE kutatója.
Mind e dilemmáktól függetlenül a kvantumfizika működik.
Egyre világosabb, hogy egy új fajta kvantumtechnológia van kialakulóban – vélekedik Anders Irbäck, a fizikai Nobel-bizottság elnöke. A kvantummechanika nehezen érthető elméleti eredményei kezdenek beszivárogni a mindennapokba. Olyan berendezéseket tudunk tervezni és üzemeltetni az összefonódottsági elv lapján, mint a félvezetőkön alapuló számítógépek és adattárolók, vagy éppen az orvosi képalkotó eszközök. Formálódnak már a kvantumszámítógépek, a kvantumhálózatok, és a kvantumtitkosított kommunikáció is lassan része az életünknek.
A kvantummechanika a nanoszkopikus méreteknél történő jelenségeket vizsgálja: az elemi részecskék viselkedését. A név abból a megfigyelésből származik, hogy bizonyos fizikai tulajdonságok egységi mennyiségenként (latin: kvantum), nem pedig folyamatos (analóg) módon változnak.
A kezdetektől erős filozófiai vitát keltettek a kvantummechanika ösztönökkel ellenkező eredményei. Még a ma már alapszabálynak tartott elvek – a Niels Bohr-féle alapszabályok – is évtizedekig vártak arra, hogy elfogadják őket. A kvantummechanikai jóslatok valószínűségi természete nem a mi korlátozott tudásunkat jeleníti meg. A kvantummechanika azért nyújt valószínűségi jóslatokat, mert a világegyetem természete maga valószínűségi és nem determinisztikus. Míg a multiverzum determinisztikus, mi csak az univerzumot tudjuk megfigyelni, azaz csak az általunk lakott világot.
Mert a kvantum-összefonódás fennállhat egymástól térben és időben távol eső objektumok között is, a kvantuminformatikai algoritmusok (például a kvantumteleportáció) nagyobb hatékonysággal működhetnek, mint ha összefonódás nem állna rendelkezésre.
Mindemellett a kvantummechanika nem teljes fizikai elmélet, nem képes a világ leírására, tehát nem egyeztethető össze a klasszikus és a relativisztikus fizikával.
Továbbra is igaz Wigner Jenő megállapítása, miszerint, ha egy öntudattal, intelligenciával rendelkező megfigyelő van a rendszerben, az nem lehet szuperpozíció állapotában, azaz képtelen létezni a multiverzumban. Mérni csak az intelligens létező tud, ebből adódik a paradoxon: a méréssel (megfigyeléssel) beavatkozunk a rendszerbe, és ezzel befolyásoljuk azt. Az általunk feltételezett multiverzumot degradáljuk univerzummá, azaz számunkra érthetővé.
A párhuzamos világok/univerzumok mindezen megállapítások ellenére számtalan tudományos-fantasztikus műben jelentek meg, köszönhetően ezen jelenségek/paradoxonok téves magyarázatának, interpretációjának.
A teleportáció során a tárgy a kiindulási helyen megszűnik létezni, de az átsugárzott információ alapján egy (viszonylag) tökéletes másolat képződik. Stanisław Lem Summa Technologiae című művében felveti, hogy a céltárgy ember azonos marad-e? A testtel együtt vajon a lélek is teleportálódik? Lehet-e másolni a lelket?
Így november elején magam is eljátszom e képtelen gondolattal.
Ül a bogáncson a sárga csicsörke,
félszeme lopva az égre tekinget,
másik a földre pillog ijedten.
Ám, hogy a zord ég hirtelen enged,
s fellege nyíltán ömlik a napfény,
éneke buggyan: csókot ígérő,
angyali tiszta, mennyei nektár!
S a Temetőkert és a November
hallja s nem érti: honnan e bízás,
e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén is,
e cseppnyi madárban?
A tél küszöbén az 1961 novemberében írt Jékely-vers bűvöletében vágok neki jómagam emlékek után bóklászni kissé fáradtan, kissé bizalmat merítve az apró énekes lelkierejéből.
„Bízzál!” – így üzen évtizedek távolából távoli rokonom, konfirmáló mesterem, Mester István egykori vártemplomi lelkipásztor sírkövének egyetlen igei szavával.
Nagy, nehéznek ígérkező – természeti s lelki – tél előtt fogadjuk meg biztatását!
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2022-ben, száz évvel azután, hogy 1922. november 4-én Howard Carter egyiptológus megtalálta Tutanhamon sírkamráját Egyiptomban
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
