2021. október 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az olvasói rutin, a mostanság újra divatos délibábos szóhasználati beidegződések miatt a cím, a Szülőföldünk, szülőegünk* kissé megvezethet. A két fogalomhoz gyakran társított, fennkölt jelzőkkel megemelt lírai szövegeket sejtethetnek a Kedei Zoltán festményével egyénített borító mögött sorjázó oldalak. Tévedés. Aki ismeri Székely-Benczédi Endre eddigi költészetét, eleve nem gondolhat ilyesmire. Az alcím pedig, a Magánbeszéd tétova mondatokban helyre is teszi a dolgokat. Magánbeszédben az ember elkerüli a jelszavakat. Hetvenen túli fizikai és lelki megterheléseivel köznapi nyelvezettel él együtt, küzd meg, próbál barátkozni a költő, akire ugyanaz a nyomasztó kor nehezedik, mint mindannyiunkra, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Cifrázástól mentes, egyszerű mondatok, szikár szavak, félig kimondott gondolatok, továbbgondolásra késztető hárompontok, irónia, önirónia képes legtalálóbban, legpontosabban tükrözni mai közérzetünket, jelen- és elképzelhető jövőképünket.

Így hát tömörek, közvetlenek, eszköztelenek, szűkszavúságukban is igen beszédesek a két nagy fejezetbe – Szósziklaomlások, illetve A csendnek írok – sorolt költemények. Akár balladásan tömörítő, önvallomásos prózaként is olvashatnók az együtt közölt 115 költeményt. A könyvet szerkesztő, az eligazító szöveget író Bölöni Domokos ezt be is bizonyítja Néma beszéd című szellemes felvezetőjével. Az általa kigondolt párbeszéd, a valóságosnak is vélhető fiktív interjú a verssorokat felhasználva kerekíti ki a költőről és lírájáról alkotott képünket. Erre már a kérdezz-felelek olvasása közben gyanakszunk, amint pedig a versekkel ismerkedünk, nyilvánvalóvá válik a szerkesztői lelemény. Itt egyébként újra méltatnunk kell azt a lankadatlan kitartást, amellyel Bölöni évtizedek óta ösztönzi, segíti költőtársai és főleg a tehetséges fiatalok irodalmi érvényesülését. Visszatérve kettejük közzé tett dialógusára, érdemes itt is ízelítőt adnunk belőle:

– Hogyan viszonyul az emlékeihez? – kérdezi a szerkesztő a költőt.

– Múlt idők porát kapargatom homlokomról, ahol még meleg a bőr, de mélyek már az árkok. Csak remélni tudom, hogy nem marad körmeim nyomán semmi múltat mérgező. Felszakítok néhány régi sebhelyet, ahol maradandó nyomot hagyott a kétely. Már nem fáj, de látszik…

– Mégis, kinek ír, poéta úr?

– A csendnek írok verset, amikor egyedül vagyok. Ilyenkor kikapcsolom a külvilágot. Minden képet és minden idegen érzést. Ha zavart teremtenék magam köré, nem tudnám, hová kerülne a hangom.

– Ars poétikája?

– Az elindított verssor megáll a gondolat peremén, mint enyhülés után fagyos hajnalon a jégcsapok. 

– Van-e az éltén is túlmutató gondja, kérdése?

– Láttam láncfűrésszel ledöntött fenyőt. Délcegen állt még gyökerein a sziklák között, ahová született. Legallyazták. Csak ágcsontok maradtak testén. Láttam, ahogy láncokkal vontatják lovak lefelé a lejtőn. Capinákkal térítgették a helyes útra, ahonnan véletlenül letért… Láttam azt is, ami utána maradt: árkokat a földön végig a lejtőn, amiket ágainak csonkjaival kavart. Nem tudom, hogy ránk mi vár. Milyen nyomot hagyunk magunk után, ha elvontatják alólunk a szülőföldet, és fejünk felől a szülőeget?!…

Sok mindent nem tudhatunk. Megannyi elképzelt és elképzelhetetlen dolog történhet meg velünk, mindnyájunkkal, ma, holnap, holnapután. Ha lesz-e egyáltalán holnap. De az biztos, hogy ha elkezdjük olvasni őket, Székely-Benczédi Endre versei nyomot hagynak bennünk.

*Székely-Benczédi Endre: Szülőföldünk, szülőegünk. Magánbeszéd tétova mondatokban, Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2021


Süket falak között

Mondom a magamét

én is, mint fajtámból sokan.

Nem akarom vállalni

ismét a hallgatás bűnét.

A szoba csendjébe szorítom

magam, helyettem a tollam

beszél halkan, a papír

csendjébe zártan, egyféle

„feltámadásra” várva…

Hangok szűrődnek át a falon.

Néha megszólal a telefon

baráti hangon. Válaszaimat

papíron hagyom… 



Szomorú lett

A költő, amikor

Múzsája messze ment –

vagy közel volt, de hallgatott.


Ilyenkor homlokára fagyott

a csend. Csukott ajakkal

forgatta a szót, amit anyjától

tanult. Játékává tette legszebb

örökségét,

amit sokszor nyelve alá

fojtott…


Esténként magához szorította

a párnát, ha érezni akarta

saját lelkének melegét…



Így múlik el

A világ dicsősége,

ha volt neki. Ebben

így utólag kételkedem.

Vezéreket emeltek fölénk,

hogy legyünk alattvalók.

Tapsolni kellett, és tömeggé

bújni, amíg a fejünk

olyannak látszott fentről,

mint piacon a dinnyék.