Szabó Duci művésznőt köszöntötték

Kedden töltötte 95. esztendejét Marosvásárhely egyik legkedveltebb színésznője, a Székely Színház örökös tagja, a legendás Úri muri előadás nagyszerű Rozikája. A teljes Tompa Miklós Társulat és sokan a művésznő tisztelői közül új otthonában, a Kálvin Házban keresték fel, és köszöntötték szívbe, lélekbe hatoló, szép dalokkal, emlékidéző ünnepi szavakkal. 

Jól sikerült a meglepetés, örömkönny és meghatottság is bőven társult a sok-sok virághoz, akár egy igazi érzelemdús, katartikus színházi előadáson, de itt nem szerzői szöveget tolmácsoltak a jelenlevők, mindenki saját legszebb érzéseivel, jókívánságaival ölelte körül az ünnepeltet. Szerenád talán még sosem volt annyira őszinte és felkavaró, mint ez a délelőtti rögtönzött „éjjeli zene”. Tollas Gábor, Sebestyén Aba és Ördög Miklós Levente sem énekelt talán még ennyire szívhez szólón, és Koszorús Kálmán meg Bőr Gyula is ördöngösebben, odaadóbban játszott a húrokon, mint máskor bármikor. Aztán már mindenki tapsolt, énekelt. Szabó Duci pedig szinte meg sem tudott szólalni. De végül mégiscsak bekapcsolódott a „kórusba”. Annyit azonban elmondott, hogy rendkívüli örömet szereztek neki a köszöntők, csodálatos emlékeket idéztek fel benne.

Igen, az első évtől kezdve részese lehetett a Székely Színház hangzatos sikereinek, majd 1989 decemberéig, amikor megvált a színháztól, mintegy nyolcvan szerepben csillogtathatta meg tehetségét, és szolgálhatta hűséggel Tháliát Marosvásárhelyen, abban a városban, amelyet nagyon megszeretett. Ezt is honorálta a Nemzeti Színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila által átnyújtott születésnapi díszoklevél és Peti András alpolgármester ünnepi virágcsokra. Meg a számtalan szál virág, amit ifjabb kollégáitól kapott a művésznő. Ilyen erős, sugárzó szeretet rég az ideje nem összpontosult rá, mondotta. Ezt az érzést igyekszik megőrizni a továbbiakban, mert ez mindennél éltetőbb. Jó, ha minél többen megjegyezzük ezt az észlelést. Na meg azt is, amit a felcsendült nóták egyike sugallt: „Nem élhetünk muzsikaszó nélkül”. Nem bizony. Isten éltesse, művésznő! Legyen része még számos hasonlóan felemelő, vidám eseményben!