Ahogy öregszünk, egyre vészesebben telepszik emlékeinkre a feledés homálya. De vannak helyzetek, jelenségek, amelyek olyan erővel képesek mozgósítani a memóriát, hogy magunk is meglepődünk az újra felbukkanó élmény intenzitásán. Kerek évfordulóknak is lehet ilyen hatása. Ha valamiképpen személyesen is kötődünk hozzájuk. Mint velem is megesett a 125 éve született festőművész, Aurel Ciupe múlt csütörtökön nyílt jubileumi kiállítása kapcsán. A megnyitó közeledtével mind több vele kapcsolatos emlék jutott eszembe. Mindenekelőtt az az alapos interjú, amit 1982 szeptemberében készítettem a Mesterrel Kolozsváron. Akkor még a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője voltam, és a Megy a magnó vándorútra című beszélgetősorozat részeként jutottam el hozzá. Ha jól emlékszem, Balla József nagybányai festőművész felkérésére érkeztem a Ciupe család otthonába. A körülményeket nem tudom részletesen felidézni, csak annyira emlékszem, hogy rendkívül kedves és szívélyes volt a fogadtatás. A szelektív memórián nem tud úrrá lenni az ember. Az is eléggé halványan rémlik, hogy főleg vásárhelyi emlékeik kerültek terítékre, az általa vezetett szabad festőiskola, a tehetséges tanítványok, a Kultúrpalota és a képtár, mindaz, amikkel ezek az ő hozzájárulásával is döntő módon gazdagodtak. És még sok egyéb, amit most nem tudnék felsorolni, az viszont mintha most is a fülembe csengene, ahogy kissé rekedtes hangján, a maga nyugodt, megfontolt beszédmodorában a legszebb magyarsággal, irodalmi igényű nyelvezettel taglalta, miért és mennyire szerette városunkat. A napokban elhatároztam, kikérem a 43 éve készült hangfelvételt, hogy írott formában olvasóinkhoz is eljuttassam. Sajnos a rádió digitalizálási folyamatban levő Aranyszalagtárában valamerre elsüllyedt ez a „kincs”, nem sikerült előkeríteni, de marad a remény, hogy mégis rábukkanhatunk valamikor. Ellenben rájöttem, hogy van egy számomra érdekes egybeesés: amikor a kolozsvári dialógust folytattuk, Aurel Ciupe 82 esztendős volt. Éppen annyi, mint én jelenleg. Akkor 39 voltam, és nemcsak a mester tekintélyt parancsoló egyénisége, hanem az előrehaladott életkora is lenyűgözött. De most képzelhetem el igazán, hogyan érezhette magát fizikálisan akkoriban. Szellemileg friss, fiatalos volt nyolcvanon túl is. Ezt 1979 és 1985 között minden nyáron megtapasztalhattam, amikor a Szárhegyi Művésztelep vendége volt. Nem minden alkalommal, de olyankor is többször megszólaltattam a rádióban. Sajnálom, de azok a riportok sem kerültek elő. Pedig mennyi élményt, szép gondolatot, művészi hitvallást rögzítettek magnószalagra! Aurel Ciupét és szeretett feleségét, Ciupe Mária Sarolta textilművészt nagy tisztelet és gondoskodás övezte az alkotótáborban. Nem csupán korelnöksége és értékes művészete révén számított mindenkinek és mindenben a hírneves alkotó véleménye, fertőző humanizmusuk is különleges vonzerővel ruházta fel a történelmi környezetben létrehozott művésztelepet. Akkortájt még sok rendbetennivaló volt a kolostor és a kastély körül, nem luxusviszonyok közé került a kincses városból érkezett házaspár. De vállalták a „rázódást” az ügy érdekében. És mindig nagy eseménynek számított, amikor Ciupe mester megindult festeni a kolostor fölötti fás sétányon vagy másfelé a falut övező hegyoldalban. Többen is ugrottak, hogy segítsenek neki a cipekedésben. Mária asszony diszkréten a háttérbe húzódva, de árgus szemekkel figyelt mindenkor, nehogy idős párja túlerőltesse magát az alkotás hevében. Ezekről a dolgokról többen is írtak már visszaemlékezéseikben, de tényleg kellemes érzés, ha az embert ilyen tájakra, időkbe is elröpíti a halványuló emlékezet.
