Negyedik túranap a Karakorum hegységben

Pakisztán 9.

A 3788 méteren fekvő Koburtse sátortábor amolyan logisztikai központnak tűnt, ahol rengeteg hordó és üzemanyagtartály volt felhalmozva, amelyek feltehetően az ösvényünk mentén itt-ott elhelyezett katonai táborok üzemanyag-utánpótlását szolgálták.

A Karakorum jégvizes kőfürdői

A tábor ott lapul, ahol a Liligo-gleccser a Baltoróba torkollik, a jobb oldalon, és úgy képezték ki, hogy az olvadékvizét zuhatagszerűen odavezették, kiváló körülményeket teremtve ezáltal a mosdáshoz. Nem is sokat teketóriáztunk, szinte versenyeztünk, hogy ki lesz az, aki három nap után hamarabb dobja le gönceit, beáll a „zuhany” alá, és elsőként teszi magát tisztába. Egyébként a víz hőmérséklete viszonylag kellemes volt, holott fürdővizünk nem sokkal korábban még évszázados jég volt, és erdélyi hegyi patakos emlékeimből is sokkal hidegebbre számítottam. Nem kellett levegő után kapkodnom, igazi spaélmény volt, távol a civilizációtól, a Karakorum jégvizes kőfürdőjében. Tudtuk, ez lesz hosszú ideig az utolsó lehetőség arra, hogy tetőtől talpig, szappan és folyóvíz segítségével tisztálkodhassunk, ezért alaposan megsikáltuk törődött testünket. Ráadásul nem csupán tisztálkodásra használhattuk az áldott vizet, hanem először és utoljára ezen a túrán nagymosást is rendezhettünk, ahol a kőkeménnyé porosodott zoknikat, vadszagú ruhákat megcsutakolhattuk. Szerencsénkre még csak kora délután volt, így az intenzív napsütés sötétedésig megszárította a sátrak madzagjaira kiteregetett ruhadarabokat. A megtisztulás felüdített, egekbe emelte morálunkat, a nap hátralevő részét pihenéssel, beszélgetéssel és természetesen teázgatással, nassolással, vacsorázással töltöttük. 

Fedél nélküli kővécé

Volt a közelben egy kőből épített guggolós vécé is, ezért ebben a táborban viszonylag civilizált körülmények között lehetett volna még pottyantani, csakhogy a gyakorlat mindig felülírja az elméletet, mert a helyzet az, hogy egyrészt az épületnek nem volt fedele, másrészt a teherhordók csoportokba verődve kapaszkodtak fel pihenni a tábor fölé magasodó sziklákra, ahonnan tökéletesen beláthattak a tetőzet nélküli klotyóba. És ha beláthattak, akkor be is néztek. A lányok mesélték, hogy hiába guggoltak le, azt gondolván, hogy ily módon elbújhatnak, azon kapták magukat, hogy egy műsor részesei, mert a sziklaamfiteátrumról villogó szempárok követték mozdulataikat, így aztán jó messzire kellett elbotorkálniuk a megfelelő rejtekhelyért. Nagyot derültem ezen a történeten, és örültem annak, hogy a fiúknak ez egy kicsit egyszerűbb történet, mert egyrészt teherhordóink számára hál’ istennek érdektelenek voltunk, másrészt szikla mögé bújásunk sem volt annyira körülményes.  

Július 2-ának reggelén negyedik túranapunkra virradtunk, amely viszonylag könnyűnek, amolyan pihenőnapnak ígérkezett az elmúlt napok megpróbáltatásai után, ám – a már korábbi fejezetekben említett nehézségek miatt – ez a nap sem volt egy korzózás, ráadásul már kezdtünk valóban nagy magasságokba emelkedni, azon a túranapon már a 4000 méteres régiókat céloztuk meg. 

Gleccserek között

Napközben több, dél felől a Baltoróba torkolló gleccser végmorénáján kellett átbotorkálnunk, de láthattuk a hatalmas, északi irányból beágazó gleccsereket is. Ezek nyugatról keleti irányba haladva a következők voltak: Trango-gleccser, Dunge-gleccser és Biale-gleccser. Gleccsertúránk során, a gleccserek sztrádáin sok érdekességet tanulhattunk meg a jégárakról, azok szerkezetéről, alakzatairól. 

De hogyan is alakulnak ki ezek az irdatlan, látszólag halhatatlan, mégis az éghajlatváltozásnak nagymértékben kitett, sérülékeny jégformációk? Mert a kulcsszó a jég, csakhogy jég és jég között is van különbség. A gleccserjég nem egyszerűen megfagyott víz, hanem a hóból évtizedek alatt kialakult, mozgásban lévő anyag. Na, de kezdjük az elején. A gleccserek olyan helyeken jöhetnek létre, ahol több hó hull, mint amennyi a nyár folyamán képes elolvadni. Ez jellemzően a magashegyek hóhatár feletti régióiban történik, de ide tartoznak a sarkvidékek is. A hóhatár nem egységes, mivel nagymértékben függ a földrajzi magasságtól, szélességtől és az éghajlattól. Mert amíg például az európai Alpokban 3000 méter körül van, addig a sarki régiókban már nulla méteren, ezzel szemben az Egyenlítőn 4500–5700 méteren. A Karakorumban ezt a szintet 5400–5800 méteren kell keresnünk. A frissen hullott hó eredetileg sok levegőt tartalmaz, laza szerkezetű, azonban a ránehezedő újabb hórétegek súlya alatt összenyomódik, sűrűsödik. Ezt a sűrűsödést az is segítheti, hogy melegebb napokon a felső hóréteg megolvad, ez a víz az alsóbb rétegekbe szivárog, ahol újra megfagy. A fagyás és olvadás körfolyamata miatt a levegő kiszorul a pelyhek közül, a hó először firnné (csonthóvá) alakul, ami egy sűrűbb, szemcsés jégforma, majd a folyamatos nyomás hatására a firnben egyre kevesebb lesz a levegő, és létrejön a tömör, kékes színű gleccserjég. Ez képes a plasztikus deformálódásra, áramlásra, vagyis úgy viselkedik, mint a képlékennyé váló aszfalt a lejtőn. Ez lényeges különbség a sima vízjég és a gleccserjég között. Mindez azonban nem máról holnapra történik, hanem évek, évtizedek alatt. A Karakorumban a jégképződés viszont elég gyors, ugyanis az akkumulációs területeken (a legfelsőbb részeken) ősztől tavaszig van elég hócsapadék, de van erős nyári olvadás is, ami a fentebb említett módon tömöríti a havat. Ezért itt a lehulló hókristályokból akár már 5 év alatt is kialakulhat a gleccserjég, összehasonlításképpen ez az érték az Antarktiszon 100 esztendő. Amikor a jégtömeg eléri a kritikus vastagságot, amely akár több száz méteres is lehet, akkor a gravitáció hatására megindul a völgyekben lefelé. A jég egy már létező, például folyó által kivájt völgyben kezd lefelé csúszni. Ahogy halad lassan lefelé – naponta néhány centimétert vagy akár métereket –, folyamatosan morzsolja, töredezi maga alatt a talajt, a sziklákat. Apróbb darabokat tör le, és ezeket a jégbe fagyva magával sodorja. Így fokozatosan mélyíti tovább a völgyet, jellegzetes U keresztmetszetűvé formálva azt. A gleccser a magával cipelt köveket a végén lerakja, ezeket a kőrakásokat nevezzük morénáknak, mint ahogy írtam már a korábbi fejezetben is. Az, hogy milyen gyorsan áramlik lefelé, attól függ, hol mérjük és melyik évszakban. A szélein lassabban, a közepén gyorsabban, a lejtősebb részeken mozog a leggyorsabban, a nyári sebesség a téli kétszerese is lehet. 

A gleccseren találkozhattunk olyan jellegzetes képződményekkel is, mint például a gleccserasztalok, gleccserpatakok, gleccsertavak, gleccsermalmok, gleccserkapuk, gleccserrepedések, gleccserkarcolatok.

Délutánra mindössze 200 méternyi szintkülönbséget gyűrtünk magunk alá, mégis alaposan elfáradva érkeztünk meg a 3905 méteres magasságban fekvő Urdukas táborba.         

A negyedik napnak a végén, 10 év után, szeretett és hozzám nőtt bakancsom felmondta a szolgálatot, levált a talpa. Azt hittem, infarktust kapok, hiszen a túra oroszlánrésze még előttünk volt, s mint ahogy az a korábbiakból is kiderül, ilyen nehéz terepen elengedhetetlenül fontos a jó minőségű túracipő, mondhatni, anélkül lehetetlen közlekedni. Meindl márkájú, kiváló minőségű és kényelmes bakancsomról elmondhatom, hogy alaposan kiszolgált. Tíz esztendővel korábban vásároltam Németországban, és az évek során 4 kontinens 5 hegységében túráztam vele magashegyi, mostoha körülmények között, nehéz terepen, nevezetesen a Déli-Kárpátokban, a Himalájában, az Andokban, a Kilimandzsárón és ezúttal a Karakorumban is. Szerencsémre azonban, Kamal pillanatragasztóval megreparálta éhes lábbelimet, így megnyugodva tudtam álomra hajtani fejemet. Persze, abban a magasságban az álom sem úgy működik, mint otthon. Minél magasabbra kerültünk, annál rosszabb minőségű az alvás a ritkább oxigén, a fokozódó hideg és még egy egész sor kényelmetlenség miatt. 

Délutáni szunyókálás után idegenvezetőnk a hágóátkeléshez szükséges tudást igyekezett átadni nekünk. Felpróbáltuk a hágóvasakat, a beülőket, gyakoroltuk a néhány nap múlva esedékes hágóátkeléshez szükséges kötélcsomókötések különböző típusait. Ez számomra teljesen új volt, mivel korábban sosem kellett használnom. Ekkor arra gondoltam: de jó lett volna cserkészetre járni! De azt is el kell mondanom, hogy nagy magasságban még az otthon egyszerűnek tűnő feladatokat is csak fokozott koncentrációval lehet elvégezni. Az oxigénhiányos állapot egy kicsit a részegséghez hasonlítható, az agy nem tud maximális kapacitásával működni, s bár a részegséget másnapra ki lehet heverni, az oxigénhiányos körülmény mindaddig fennmarad, ameddig magasan vagy.  

Azon az éjszakán egyre közeledő, erősödő, hosszasan tartó dörejre ébredtem. Nagyon megijedtem, hiszen tudtam, hogy a tábor veszélyes helyen fekszik, és hogy még legalább 1500 méter meredély, sziklás hegyoldal magasodik felettünk. Gyorsan tudatosult bennem, hogy kőomlás fenyeget. Feszülve figyeltem a robajlást, elöntött az adrenalin, és felkunkorodtam, hogy kinézzek a sátorból, s ha kell, akkor meneküljek. De hál’ istennek a mennydörgés morajlássá szelídült, és maradt a csendes és jéghideg galaktikus éjszaka. A milliónyi csillagos Tejút olyan mennyei magasságba emelt, amilyenbe csak távol a civilizációtól, a hegyek tisztaságában lehet feljutni.