A vukovári pokol

• 2011-11-21 15:31:33

• Mózes Edith

Hihetetlennek tűnik, hogy a XX. század végén Európában ilyen kegyetlen dolgok történhetnek. Mégis megtörténtek. Vukovárt 1991. augusztus 26-án kezdték körbekeríteni a szerb félkatonai alakulatok és a Jugoszláv Néphadsereg egységei. Ezen a napon tört ki a háború Horvátország és Szerbia között. A Jugoszláv Néphadsereg Horvátország területén minden szerbek (is) lakta földet meg akart szállni, vagy ahogy ők mondták: felszabadítani. November 18-án a szerbek elfoglalták a várost.

Fotó: Karácsonyi Zsigmond

Hihetetlennek tűnik, hogy a XX. század végén Európában ilyen kegyetlen dolgok történhetnek. Mégis megtörténtek. Vukovárt 1991. augusztus 26-án kezdték körbekeríteni a szerb félkatonai alakulatok és a Jugoszláv Néphadsereg egységei. Ezen a napon tört ki a háború Horvátország és Szerbia között. A Jugoszláv Néphadsereg Horvátország területén minden szerbek (is) lakta földet meg akart szállni, vagy ahogy ők mondták: felszabadítani. November 18-án a szerbek elfoglalták a várost. Az utcákon emberek és állatok holttestei hevertek, sok épület még mindig égett vagy füstölt, a házakban szerb önkéntesek kutakodtak megmaradt értékek után. A szerbek a nőket és gyerekeket különválasztották a férfiaktól. Előbbieket fogolytáborba hurcolták, utóbbiak nagy részét kivégezték, olvasható az akkori tudósításokban.

A Horvátországi Magyar Újságírók Szövetsége szervezésében szeptember 8–11. között Pélmonostoron került sor a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciójának évi közgyűlésére. A háromnapos tanácskozáson többek között a magyarországi közszolgálati médiákat érintő változásokat, az anyaországi támogatási rendszert és a régiókban működő magyar média helyzetét vitatták meg, és a vidék nevezetességeivel is megismerkedtek. Az újságírók Vukovárba is ellátogattak: a város újjáépült, csupán a víztorony „őrzi” a rémségek emlékét.

Ne engedjük meg, hogy még egyszer ilyesmi történjen

2006-ban nyitották meg az emlékmúzeumot. Nevenka Soldo, a múzeum adminisztrátora elmondta, hogy a bejáratnál levő nagy vörös kereszt ’91-ben a kórház tetején volt. Ennek ellenére mindennap ezer gránát esett a kórházra. Augusztus 25-én a kórház már teljesen romban állt, az alsó szintre és az óvóhelyekre cipelték le a betegeket és a sebesülteket, ott látták el őket a pincében. Rövidfilmen mutatták be, hogy nézett ki a háború előtt és alatt a kórház. A pincében rendezkedtek be a sebesültek ápolására. Műtét után ide hozták le a sebesülteket, itt volt egy kis konyha, ott főztek, ott álltak a gyógyszerek, kötszerek. Esővizet gyűjtöttek, a tűzoltók vittek be hetente egyszer tartályban vizet a Dunából, naponta 1 liter vizet kaptak személyenként. Abból teát főztek, mosakodtak. A háromemeletes függőágyakban 2–3-an aludtak.

Miközben végigjárjuk, végig szólt a hangszóró, ahogy annak idején a szerb hadsereg kérte, jöjjenek ki a pincéből, nem történik semmi bajuk, a Jugoszláv Néphadsereg mindenben segíteni fog.

Gyertyaláng és „névsorolvasás”

Következő „stációnk” egy sötét szoba, csak a gyertyák lobognak, hangszóró sorolja szünet nélkül az elesettek, eltűntek, a háború ártatlan áldozatainak neveit.

– Nehéz visszaemlékezni, újra átélni nehéz, főleg, mikor hallom ezeket a neveket, akikkel együtt dolgoztam, s akik már nincsenek közöttünk, akiket kivégeztek, csak mert horvát vagy magyar, szlovák vagy német volt. Amikor ebbe a szobába lépek, mindig elárasztanak az érzelmek: ne feledjék el azt, amit itt látnak, mert ez Európa kapujában történt. Főleg maguk, újságírók, mondják el a világnak az igazságot. Én még élek, és a jó Isten talán azért hagyta meg nekem az életet, hogy tanúja legyek, és elmondjam maguknak, hogy mi is történt. Ne engedjük meg, hogy még egyszer ilyesmi történjen itt, Európában – mondta elcsukló hangon kísérőnk.

1500 horvát halt meg Vukováron

A kórházból az emléktemetőbe vitt az utunk. A tömegsírban, amely mellett megálltunk, 938 személyt találtak meg. A legfiatalabb 6 hónapos csecsemő, a legidősebb néni 104 éves volt. A fekete márványlaposak a honvédők sírjai, a szürke márvány fejfák a civilek sírjai. A temetőben található emlékművet a horvát védelmi minisztérium emelte a vukováriak emlékére. Vannak helyek, ahol még nincsenek síremlékek fölállítva, ezeket azok számára készítették elő, akiket még nem találtak meg. Még 35-en hiányoznak. 200-an, akiket az ovcsarai tömegsírban találtak, szintén itt vannak eltemetve. 890-et azonosítottak, de sokan vannak, akiket megtaláltak, és elvitték őket Zágrábba vagy Splitbe, mert ott vannak a rokonaik. 1500 horvát halt meg Vukováron. 1991-ben 980 magyar volt az 50 ezerből, most 406 magyar él Vukováron, az összlakosság száma 28 ezer.

És végül Ovcsara

A Horvát Köztársaságban, Kelet-Szlavóniában, Vukovártól 5 kilométerre délkeletre található az Ovcsara nevű mezőgazdasági birtok, a Vupik mezőgazdasági kombinát munkaegysége, amelyen növénytermesztéssel és sertéstenyésztéssel foglalkoznak. A birtokon raktárak, hangárok vannak, nagyméretű, csúszó technikával nyitható ajtókkal a mezőgazdasági gépek és felszerelések részére. Kisebb ajtókat vágtak rajtuk – ezeken az emberek közlekednek. Eszményi helyszín volt ez a foglyok felügyelete szempontjából. A szerb agresszorok ezeket a raktárakat alakították át a nem szerb nemzetiségű és származású, Vukovár közelében elfogott személyek koncentrációs táborává. A lágerben a Jugoszláv Néphadsereg, a félkatonai és csetnyik alakulatok egyenruhás, lerészegedett és fékevesztett tagjai a JNH „elöljáróinak”, tisztjeinek (M. Mrksics, V. Sljivancsanin, M. Radics és mások) parancsnoksága alatt baseballütőkkel, botokkal, láncokkal, puskatussal és más tárgyakkal verték és kínozták a foglyokat. Vukovár polgármestere, a szerb nemzetiségű S. Dokmanovics is verte polgártársait. A raktárakban négy fogoly halt bele a kínzásokba (Kemo, Damjan, Zeljko és Sinisa), míg a többi foglyot tízes és húszas csoportokban az Ovcsara és Grabovo közötti útról mintegy 900 méterre levő árokhoz szállították. 1991. november 20-án itt legyilkolták és tömegsírba temették őket. Az áldozatok főképp sebesültek és a vukovári városi kórház egészségügyi dolgozói voltak. 1996 szeptemberében és októberében ebből a tömegsírból 200 tetemet exhumáltak (2006 júliusáig 192 személyt azonosítottak – életkoruk 16-72 év).

1991-ben a Vukovár elleni agresszió során a Jugoszláv Néphadsereg és a szerb félkatonai alakulatok legkevesebb 1739 embert öltek meg. Az exhumálások során a vukovári-szerémségi megyében 52 tömegsírt és több száz egyéni sírhelyet találtak, amelyekben 1970 áldozat földi maradványaira bukkantak (1693 személyt tudtak azonosítani). Az eltűnt és fogságba hurcolt személyek igazgatósága még mindig mintegy 500 személy után kutat, akik a vukovári–szerémségi megyéből tűntek el. Közülük 354 személyt eltűntként, illetve elhurcoltként tartanak számon. Ezenkívül a jugoszláv hadsereg Vukovár területén legalább 2796 személyt ejtett foglyul, és szerb táborokban, helyi börtönökben (Negoslavci, Stari Jankovici), illetve Vajdaságban és Szerbiában levő fogolytáborokban (Sid, Sremska Mitrovica, Ruma, Újvidék, Stajicevo, Torák-Begejci) tartott fogva.

(Forrás: Privremena evidencija Uprave za zatocene i nestale Ministrastova obitelji, branitelje i medugeneracijske solidarnosti, 2. X. 2006. – Az illetékes kormányhivatal 2006. október 2-i jelentése).