Toronyiránt – Székelyföldön

Beszélgetés Sarány István szerkesztővel

– Maroshévízen születtél, abban az évben, amikor a hírhedt pártvezért megválasztották, és aki a lakosság figyelmét rögtön az „emberarcú” szocializmus irányába terelte… Mire emlékszel gyermekéveidből?

– Koraszülött vagyok, és miután világra segített a szülészorvos a hévízi kórházban – akkor még az Urmánczy-kastély lóistállójában működött a szülészet –, átszállítottak az egyik marosvásárhelyi klinikára, ahol édesapám szerint búra alatt tartottak, hogy ne szálljanak rám a legyek. Édesanyám mesélte, hogy a klinikán volt egy tévékészülék, s azon nézték Gheorghiu-Dej temetését. Tehát születésem egybeesett az aranykorszaknak nevezett negyedszázadnyi idő kezdetével. 

– Szüleid mindketten tisztviselők voltak; érződött egy bizonyos „szellemi kizsigerelés” a társadalom részéről, amit el kellett szenvedni az aranykorszakban?

– Az akkor hivatalos szóhasználat szerint voltak tisztviselők. Édesanyám könyvelő volt, előbb a szállítási vállalatnál, majd a frissen indult cipőgyárban, onnan is ment nyugdíjba. Édesapám rendőrtiszt volt, s negyvenes éveinek közepén járt, amikor két másik magyar tiszttársával együtt nyugdíjazták. Társai a rendszerváltás után visszakerültek a testülethez, édesapám azonban nem kért belőle, mondván, hogy ha akkor nem kellett, most se kelljen… Hogy milyen rendőr volt? A forradalomnak nevezett események forgatagában, amikor sok rendőrön elégtételt vettek, a mi házunkat a forradalmárok őrizték, nehogy valakinek eszébe jusson bántani édesapámat vagy a család valamelyik tagját. 

– Mesélj a középiskolás éveidről! Sosem akartál csíkszeredai vagy marosvásárhelyi diák lenni?

– A középiskolás évek talán a legszebb évek voltak. Nagyon jó osztályközösségünk volt, gyakran szerveztünk közös programokat iskolán kívül is: kerékpároztunk, egymást sűrűn látogattuk, iskolából hazafelé menet hol egyiknél, hol a másiknál vertünk tanyát. Az iskolában pedig nagyon jó volt a hangulat, annak dacára, hogy az iskola igazgatója egy búval bélelt, szigorú tanár volt. Vegyes tannyelvű iskola lévén, nyilvánvaló volt, hogy az igazgató román, az aligazgató magyar, a tanári karban pedig nagyon sok jó magyar pedagógus volt, akikre mindig hálával gondolok. Mint az előbb említettem, tanáraink nagyon szerettek minket, agyba-főbe dicsértek mindig, mire akkora önbizalmunk lett, hogy az első egyetemi felvételin mindannyian elhasaltunk. Akkoriban nehéz volt bejutni az orvosira vagy a bölcsészkarra, inkább a műegyetemi karok voltak elérhetőbbek a magyar diákok számára. Én matematikatanár szerettem volna lenni, de két felvételit elbuktam. Sovány vigasz, hogy vonal alatt első-második voltam… Aztán biztosra kellett mennem, hogy megússzam a katonaságot, így hát a brassói egyetem csíkszeredai esti almérnöki tagozatára felvételiztem. Nem bántam meg ezt a döntésemet, mert jó közegbe kerültem, jó volt diáknak lenni még úgy is, hogy délelőtt dolgoztunk, délután tanultunk, este szórakoztunk. Előnyünk volt, hogy volt pénzünk szórakozásra: tánc-házba jártunk, minden színházi előadást megnéztünk, s jutott idő kocsmázásra, bandázásra, utazásra egyaránt. Hogy a kérdésedre válaszoljak: nem vágyódtam nagyvárosba középiskolás diáknak, mert az azt jelentette volna, hogy szüleimtől távol kellett volna éljek. Erre viszont nem vágytam, elriasztott tőle édesanyám példája, aki ötödikes korától járt Kézdivásárhelyen iskolába, előbb ingázott, majd bentlakó volt; édesapám pedig ugyancsak Kézdivásárhelyen járta az általánost, Brassóban a középiskolát.

– Mit közölt az Ifjúmunkás és a Hargita a középiskolás Sarány Istvántól?

– Első írásom, ami megjelent, egy színházi jegyzet volt a Hargita 1987. július 3-i számában, Marthy István aláírással. Anyai nagymamám családnevét még párszor kölcsönvettem azután. Az Ifjúmunkás is akkoriban közölte egyik interjúmat, amelyet Gáspárik Attila 

negyedéves színinövendékkel készítettem, s ami vitát is generált, Székely Ervin reagált alanyom egyik kijelentésére a lap egyik következő számában.

– Amikor leérettségiztél, egy évig helyettes tanár voltál Gyergyóhodoson. Milyen volt 1983–84-ben a hodosi iskolában reál tantárgyat tanítani?

– Szó volt már róla, hogy az érettségit követően két sikertelen egyetemi felvételin voltam túl, s bár szüleim arra biztattak, hogy maradjak otthon egy évig, és tanuljak, inkább munkát kerestem. Egyik osztálytársam bátyja Galócáson tanított, s ez adta az ötletet, hogy én is keressek valamelyik faluban helyettes matematikatanári állást. Kaptam is, Hodoson. Az iskola a salamási központi tanintézethez tartozott, s egy-egy román meg magyar osztály működött minden évfolyamon. Az elemisták a martonkai iskolában tanultak, az óvoda a hajdani mozdonyszínben működött, a felső tagozat pedig a régi, hangulatos iskolában kapott helyet. Jó volt a pedagógusközösség, hamar befogadtak, és megtanítottak tanítani. Tanítványaim szerettek a tantárgy dacára, még ma is vannak páran, akikkel néhanapján összefutok az utcán. Jó érzés találkozni velük…

– Hogy lehetett összeegyeztetni az 1984–88 közötti csíkszeredai „géplakatoséveket” a brassói műegyetem kihelyezett esti tagozatán eltöltött egyetemi évekkel?

– A válasz egyszerű: könnyen. A munkahelyemen – a csíkszeredai kötöttárugyárban – megértők voltak, mert nem kellett három váltásban dolgoznom, s félévi ládaszegelés után a készáruraktárban a mosodába helyeztek amolyan „kicsifőnöknek”, ami azt jelentette, hogy én kellett felvigyázzam a vegytisztító gépet, és én kellett naponta kimérjem a büfében a munkatársaimnak a tejet. Munka mellett jutott időm a tanulásra is, meg az áldott jó munkatársaim – többnyire idős falusi asszonyok voltak – mindent megtettek annak érdekében, hogy ne legyek már olyan nyeszlett, sovány: etettek, ha kell, ha nem. Felüdítő volt mindig velük együtt reggelizni-tízóraizni. Ráadásul nagyon érdekes tapasztalat volt a rengeteg nővel együtt dolgozni, ott ismerhettem meg az emberi lélek rejtelmeit…

– A kutató-termelő munka helyett, amikor megvolt az egyetemi diplomád, nem gyárban, hanem az újság szerkesztőségében kötöttél ki 1988-ban, a Hargita napilapnál.

– 1988-ban nem volt főszerkesztő a lap élén, e teendőket Füstös Jenő főszerkesztő-helyettes látta el. Hosszú ideig nem vehettek fel új embert a szerkesztőségbe, Botos László sportújságíró kollégám volt a legfiatalabb, a szerkesztőség többi tagja legalább tíz esztendővel volt idősebb, mint én. Jenő bácsi hívott a laphoz, a szerkesztőségben pedig Bálint András vett a szárnyai alá. Miután kijelölte íróasztalomat, ő tette elém az első írógépet azokkal a szavakkal, hogy majd emlékezzek meg erről az eseményről emlékirataimban… A terepmunkát nagyon szerettem, Ferencz Imre és Kristó Tibor falujáró újságíróknak és Nagy P. Zoltán fotóriporternek köszönhetem, hogy megtanultam terepen dolgozni, hogy megismertem a megyét. Szerkesztőnek vettek fel ’88 októberében, a kollégák azonban igyekeztek megismertetni velem mindenféle munkát a korrektoritól a tudósítóin át a szerkesztőig. Jött azonban 1988. december 1-je, a gyulafehérvári nagy egyesülés évfordulója, amit egy nagy pártrendezvény előzött meg, amelyen a „hőn szeretett” pártfőtitkár hatalmas expozét tartott, amit persze a lap is közölt, a 12 újságoldal csak azzal volt tele. Én tisztafej voltam, azaz nyomtatás, no meg a politikai felelős előtt én kellett elolvassam a lapot, hogy kiszűrjem belőle az esetleges helyesírási, tördelési hibákat, s az utolsó oldalon megjelent, hogy az a bizonyos pártesemény 1918. november 28–30-án zajlott, nem 1988-ban… Szerkesztői pályafutásom ezennel megtört, hivatalosan korrektorrá minősítettek vissza, politikai szolgálatos kollégám nem tudom, milyen büntetést kapott e főbenjáró bűnért. Továbbra is végeztem a dolgom, de a hangulat egyre rosszabb volt, nyomasztó volt az, hogy nem lehetett használni a magyar településneveket, s ez mindenféle szólelemény megalkotására késztette az újságírót és megfejtésére az olvasót. Emlékszem, megszaporodtak az Orbán Balázs A Székelyföld leírásából vett idézetek, mert idézetben lehetett használni a településneveket… Aztán 1989 októberében behívtak katonának, egyetem után kellett letöltenem a szolgálatot.

– 1987-től már nemcsak a hazai lapokban, de a területi rádióstúdiók magyar adásában is szerepelsz.

– A magyar nyelvű területi rádióadások 1989 decembere után indultak újra, addig csak a bukaresti magyar adás működött, s ott valóban adásba került egy vagy két anyagom a néhai jeles író, újságíró Ferencz Zsuzsanna és Mag Péter főszerkesztő jóvoltából. Amúgy kettejüknek, no meg Boros Zoltánnak köszönhetően készült el a rendszerváltás előtti utolsó magyar nyelvű könnyűzenei rádiófelvétel a csíkszeredai ROLE együttessel, velük együtt voltam a stúdióban. A rendszerváltás után az újraindult Kolozsvári Rádió magyar adását tudósítottam hetente, írásaim pedig, ritka kivételtől eltekintve, a Hargitában, illetve a Hargita Népében jelentek meg, Magyarországon az Új Magyarország hetilap rendelt tőlem olykor anyagokat.

– Már elég rég óta, 1997-től szerkeszted a Hargita Kalendáriumot. Mi ennek a sikertörténete?

– Hogy sikertörténet volt-e, nem tudom. Tény, hogy a Hargita Kalendárium az 1969–1990 időszakban a térség egyik legigényesebben szerkesztett, remek szerzői gárdával rendelkező évi kiadványa volt, a kor erdélyi magyar írói, történészei, néprajzosai és a más tudományágat művelő tudósai tartották fontosnak írást elhelyezni benne. A könnyednek elkönyvelt kalendáriumi műfajba sok minden belefért, s olyan anyagok jelenhettek meg benne, amelyek más, komolynak mondott kiadványokban nem kaphattak volna helyet. A kalendárium nagyon népszerű volt, több tízezres példányszámban jelent meg, sok olvasó ma is őrzi a közel húsz kötetet – ugyanis két vagy három alkalommal nem jelent meg az évkönyv. 1994-ben Bálint András kezdeményezte a kalendárium újraindítását, meg is jelent az év végén Hargita Kalendárium 1995 címen, a régiekre emlékeztető változatos tartalommal, korábbi és új szerzőktől sikerült írást szerezni. A kiadvány műszaki szerkesztése rám hárult, ma is őrzöm az oldaltükröket és a számítógépen elkészített mesterpéldányt. Bálint András sajnos hirtelen elhunyt, de a ’96-os naptár váza még az ő koncepciója alapján alakult ki, s ha nem tévedek, Szatmári László vett részt a szerkesztésben. Talán 2007-ben jelent meg az utolsó, addig az én szerkesztésemben jelent meg évente. Aztán váltás következett be a kiadó élén, Hecser Zoltán nyugdíjba vonult, s az új kiadó „új seprű jól seper” mottóval lemondott az évkönyv kiadásáról, helyette két évben egymás után Hargita Emlékkönyv jelent meg Ferencz Imre szerkesztésében, e két kötetben válogatás lapelődünk, a Hargita hasábjain közzétett irodalmi igényű anyagokból.

– Egy dokumentumsorozatot készítettél az erdélyi ferences rendiek kálváriájáról, amit 1994-ben díjaztak is. Miről van szó?

– Amikor még udvaroltam a feleségemnek, gyakran megfordultam az addig számomra ismeretlen Désen, s a családi történetek között gyakran felbukkantak a ferences barátokhoz fűződő esetek, kiderült, hogy a rend Désre internált tagjai gyakran megfordultak a házukban, ugyanis az anyai nagyapa ügyvédként gyakran látta el védelmüket különböző ügyekben. Akkor tudtam meg, hogy a kényszerlakhelyre ítélt barátok ún. klandesztin teológiát működtettek a kolostorban, miután a rend tagjait 1951. augusztus 20-án – éppen az erdélyi rendtartomány védőszentjének ünnepén – összeszedték egy éjszaka, és a máriaradnai kolostorba zsúfolták össze őket, kényszerlakhelyre. Egy év után három csoportra osztották őket, s a rend elöljárósága, a felszámolt vajdahunyadi ferences teológia tanári kara és a hallgatóinak zöme Désre került. Titokban három évfolyamon kilenc szerzetespap fejezte be teológiai tanulmányait, és ugyancsak titokban szentelték fel őket. A hatvanas évek derekán szétszórták a hatóságok ezeket a közösségeket, plébániákon szolgáltak a továbbiakban. A rendszerváltást ez a nemzedék még ereje teljében érhette meg, így rájuk hárult a fiatalok toborzásának, az elkobzott egyházi vagyon visszaszerzésének, a rendi élet újjáélesztésének a feladata. Nos, én felkerestem pár szerzetest a klandesztin teológia végzettjei közül: akkoriban még Csíksomlyón szolgált Benedek Domokos, Bartók Albert és Márk József atya, Sza-mosújváron Barna atya, Kolozsváron Pap Leonárd atya. Velük sikerült hosszabb beszélgetéseket folytatni, a Désen tevékenykedő Czettele Dezső atya is számos érdekes adattal szolgált, akárcsak Lászlóffy Árpád dési kántor. A velük folytatott beszélgetésekből állt össze a kötet: a magam személyét teljesen háttérben hagyva, az atyák által elmondottakból fűztem össze a történetet – úgy, ahogyan azt az általam tisztelt és nagyra becsült Gazda József tette az Így tudom, így mondom… című kötetében. Az anyag az Erdélyi Magyarság folyóirat pályázatára készült, második vagy harmadik díjat kapott, majd Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó tulajdonosa és vezetője, illetve felesége, Kozma Mária író, remek könyvszerkesztő biztatására kötetnyire bővítettem az anyagot.

– 2008–2011 között Kozma Máriával közösen szerkesztetted – főszerkesztő-helyettesként – a Pallas-Akadémia kiadó köteteit. Milyen éveket tudsz magad mögött, mit sikerült letenni az olvasók asztalára?

– Mint már említettem, 2008-ban váltás történt a kiadó élén, s az új kiadóvezető úgy ítélte meg, hogy a szerkesztőség élén is váltásra van szükség, így felmentett felelős szerkesztői tisztségemből. Ekkor keresett meg a Tőzsér házaspár, hogy nyergelnék át hozzájuk. Üdítő volt a baráti viszonyulás a lapnál ért megaláztatás után, jó hangulatú, kreatív környezetbe kerültem. S munka volt bőven, ugyanis akkoriban a Pallas-Akadémia Erdély egyik legjelentősebb kiadója volt, évi 56-60 kötetet jelentetett meg, azaz hetente legalább egy-egy új könyv látott napvilágot. Új szerkesztőségemben egyből a mélyvízbe dobtak, a verseskötetektől az útirajzokig, a tudományos munkáktól a művészeti kiadványokig, a gyermekkönyvektől a memoárokig mindent szerkesztettem. Örömmel tölt el, hogy például Balázs Lajos professzor szokásmonográfia-sorozatának köteteit és más tanulmányköteteit én gondozhattam, s e könyvek féltucatnyi, egyetemen ajánlott olvasmányok a hallgatóknak. De itt ismerkedhettem meg a hazai és a magyarországi irodalmi élet jeles képviselőivel, a könyvszakma nagyjaival. Emellett pedig, ha kellett, könyvet cipeltünk, ha kellett, a könyvvásárokon a stand mellett álltunk, bemutatókat szerveztünk és vezettünk… Mozgalmas, izgalmas és élménydús munka volt, mindig örömmel gondolok vissza az ott töltött időszakra. Kozma Máriától rengeteget tanultam a könyvről, az írott szóról, a szerzőhöz és a kézirathoz fűződő viszonyról, örökre hálás vagyok neki és férjének a pallasos élményekért, tudásért, barátságokért…

– Kérlek, sorold fel könyveid címét, műfaját és megjelenésük évét.

– Pár kivételével valamennyi kötetem kapcsolódik újságírói munkámhoz, annak amolyan „mellékterméke”, előzményei a napi munkámban keresendők. Oral history műfajban jelent meg a Daczó (Szabó) Katalinnal együtt jegyzett, két kiadást megért Megyecsinálók kötet (Státus Kiadó, 2001 és Hargita Népe Kiadó, 2018), valamint a ferencesek kálváriáját feldolgozó Erdélyi Fioretti. Ferencesek kényszerlakhelyen (Pallas-Akadémia, 2010). Három publicisztikakötetem jelent meg: Zászlópengetés (Világhírnév Kiadó, 2011), Szertelen szószedet (Hargita Népe, 2017), 60–90–60 (Alutus Kiadó, 2025). Ez utóbbi két kötet, akárcsak Rendkívüli körülmény című riportkötetem Ambrus Attila kor- és sorstársammal együtt jegyzett kötet: e három könyvnek két előlapja van, hátlapja egy sem, együtt kínáljuk bennük egyéni világlátásunkat. Büszke vagyok a Csíksomlyón járt Ferenc pápa című könyvecskére, amelyben a pápalátogatás krónikáját rögzítettem a sajtómegjelenéseket szemlézve, szintézisbe foglalva a látogatás hivatalos bejelentésétől az elutazásig, ugyanis a Szentatya egy szombati napon járt nálunk, a kötet kedden reggel már a könyvkereskedésekben volt. Önkéntes száműzetés a címe a Pallas-Akadémia gondozásában 2011-ben megjelent interjúkötetemnek. Nagyon szeretek utazni, így élményeimet Toronyiránt Európában című útikönyvemben gyűjtöttem össze (Pallas-Akadémia, 2009), a Székelyföld látványosságait pedig kis mesékben mutattam be a gyermekeknek, ezek öt kötetben, több kiadásban láttak napvilágot Mesés Székelyföld címen 2011 és 2023 között. A temesvári Garabonciás együttesről írt monográfiám a Kriterion gondozásában látott napvilágot 2018-ban, Márton Árpád festőművész két művészalbumához készítettem bevezető interjút (Csíkszereda Kiadóhivatal, 2015 és 2021), akárcsak Para István karikaturista albumához (Hargita Népe Kiadó, 2019), előszóval láttam el Xantus Géza festőművész és a Prisma Fotóklub két-két albumát, és egyet kalandoztam a műfordítás terén is: lefordítottam Dana Gheorghiu temesvári írónő Die Fabrukler. Povestiri din fabric című rövidprózakötetét, amely a Hargita Népe Kiadónál jelent meg Die Fabrukler. Gyárvárosi történetek címen (2020). Írtam egy kismonográfiát dr. Kelemen József patológus életéről és munkásságáról. A nagyváradi Holnap Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg Petőfi arcai című szintézisem, amely a székelyföldi Petőfi-szobroknak a sajtóban közölt anyagokból összeállított keletkezéstörténete (2024), valamint a Véső Ágoston festőművész munkásságát bemutató munkám: „Nem könyvből tanultam Nagybányát” (2023). A MÚRE egyik legnagyszerűbb kezdeményezésének tartom az Erdély felfedezése című riportkötet-sorozat kiadását, a kötetek száma meghaladta a tizenötöt, s talán kettő kivételével valamennyi riporttáborban részt vehettem és közölhettem a kötetben. A MÚRE példáját követve szervezte meg riporttáborait és adta ki riportköteteit a VMÚE is, a hatodikat a közeljövőben mutatják be, s a hat kötetből ötnek társszerzője lehettem. Az SZMÚE eddig öt kötetet adott ki Galbács Pál kezdeményezésére (Gúnyhatár, Múltból jövendőt, Kárpátországi téridő, Kárpátországi szolgálat és Vértelen vértanúk), glosszákat, jegyzeteket, riportokat, illetve esszéket tartalmazva, valamennyinek volt szerencsém társszerzője lenni.

– Beszélj a családról; ki viszi tovább az újságírást?

– A család nagyon fontos számomra: feleségem és három gyermekem támogatása nélkül nem végezhettem volna a munkámat, nem élhettem volna egész aktív életemben hobbimnak, ami egyben hivatásom is. Ezért nagyon szerencsésnek tudom magam, és nagyon hálás vagyok érte. Nem lehetett könnyű elviselni engem olyan körülmények között, hogy soha nem lehetett kiszámítani a munkaidőmet: csak az otthonról való elmenés ideje volt ismert, a hazatérés mindig bizonytalan volt, ugyanis a munkanap akkor ér véget, amikor a lap nyomdába megy… Ennek dacára Orsolya lányom is ezt a hivatást választotta, de míg én amolyan hályogkovácsként műveltem, ő tudatosan készült rá egyetemi, mesteri és doktori tanulmányai alatt. A két fiam – Zsolt és Bence – más pályát választott, Zsolt sportegyetemet végzett, Bence földrajz szakon diplomázott. Remélem, ők is megtalálják helyüket a világban, s azt tehetik, amit szeretnek, és még meg is élnek majd belőle…

– Milyen díjat, elismerést kaptál eddig?

– Első szakmai elismerésem az 1996-ban kapott Bálint András-díj volt; következett a Simándi Böszörményi Zoltán riportversenyen kapott Ficzay Dénes-különdíj; 2010-ban Hargita megye önkormányzata kiválósági díjjal ismerte el munkásságomat, 2016-ban az EMKE Spectator-díját kaptam meg, 2024-ben pedig Sulyok Tamás magyar köztársasági elnök a Magyar Arany Érdemkeresztet adományozta újságírói és könyvszerkesztői munkámért. Nem tagadom, jólesik minden elismerés, holott nem jutalomként, inkább további munkára biztató előlegként tekintek rájuk. De a legnagyobb elismerésnek azt tartom, amikor megállítanak az utcán, hogy olvasták egyik vagy másik írásomat, s az mennyire tetszett, vagy mennyire nem értenek egyet vele. Bármi is legyen a reakció – tetszés vagy nemtetszés –, azt jelzi, hogy célt értem: gondolkodásra késztettem azt az olvasót.