2021. május 16., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szokoly Elek nemrégiben napvilágot látott kötetét* lapozgatva rögtön szembetűnik, hogy az írások bő két évtizednyi időkeretben születtek: 1990 és 2013 között. 

Sok-e ez vagy kevés? Döntse el mindenki. 

De vegyük tekintetbe, hogy Szokoly Elek ahhoz a nemzedékhez tartozik, mely élete nagyon nagy részét az emberiség aranykorának önreklámozott kommunizmus idején élte le, telibe kapta az 1956-os eseményeket követő „rendteremtést”. A megrettent vezetés féktelen terrorral (a keleti minták „alkotó” elsajátításával) igyekezett elejét venni mindenféle másként gondolkodásnak. Szokoly Elek meg éppen azok közé tartozott, akik súlyos börtönévekkel, az érdeklődésének és felkészültségének megfelelő értelmiségi létből kiszigeteléssel fizetett vétlenségéért. Hosszú böjt után érkezhetett el a számára nyilván üdítő, erőt adó marosvásárhelyi bábszínházi világosító állásáig. Persze nem az akár jelképesnek is tekinthető (meg)világítási effektusok kitanulása és alkalmazása miatt, hanem a viszonylag szélcsendes környezetben alakuló szellemi közegnek köszönhetően. Mondok néhány nevet, hogy érzékeltessem e közeg minőségét: Smaranda Enache, Csíky Boldizsár, Haller Béla, Dan Culcer, Zeno Fodor. Ezzel is magyarázható, hogy az 1990-es esztendő eufóriájában rögtön munkához látnak, és a Pro Európa Liga életre hívásával jól kialakult szellemi fegyverzettel láttak az új világ kialakításának. Az eufória persze hamar elmúlt, különösen Marosvásárhelyen, de az elkötelezett, kitartó munkának mindig volt (és van) szezonja. Ennek az egy-másfél évtizednek a termése a magvas, alapos tanulmányok sora, melyek közül nem egy csak ebben a kötetben látott először napvilágot magyarul. 

Ezekben az években sokat publikál román nyelven, hiszen szilárd véleménye, hogy nemcsak Románia, de szűkebben az erdélyi régió jövőjét is csakis együtt építhetjük fel, és hogy a régió múltja, eddig megtett útja nem érthető meg csak egy közösség szemszögéből a többi közösség ignorálásával. Jövőt építeni pedig éppen elképzelhetetlen.

Sok-e, kevés-e a bő két évtized?

Kérem, vegyük tekintetbe, hogy a díj névadója, Krenner Miklós széles körben ható (mára már alig-alig ismert) publicisztikai munkássága is alig hosszabb, mint két évtized. Arról aztán nem is beszélve, hogy a sokat hivatkozott „huszonkét év” sem több. Nem véletlenül hivatkoztam a díj névadójára, Spectatorra. A Felvidéken született közíró nagyon sokat tett a korszerű transzilvanizmus kimunkálásáért, köztudatba viteléért, neki is köszönhetjük, hogy a sokat hivatkozott eszmerendszert európai kontextusba helyezte, és szigorúan óvott az önimádat, önsajnálat minden megnyilvánulásától, a körülöttünk élő közösségek mélyebb, empatikusabb megismerését vallotta minden sorában. Mai díjazottunk fél évszázaddal később, immár sok személyes és közösségi tapasztalat birtokában építette tovább – tudatosan, vagy csak saját meggyőződését kibontva – a krenneri örökséget. Immár a huszonegyedik századra készülve, tekintve. 

Szokoly Elek a díjjal

Fotó: Horváth László


Könnyű dolgom van, hiszen alaptételeit nyugodtan idézhetem A hídverés örömei (és kockázatai) című kötetének bevezetőjéből.

„Erdélyiségem meghatározó. Erdély otthonom, szülőföldem és sírhelyem. Erdély nem nemzetállam, mint ahogy a sok kis kelet-közép-európai államocska szeretné láttatni magát. Erdély, a középkortól kezdve, egy »avant la lettre« Európa. Sokszínűségében, toleranciájában, feszültségében, nyugtalanságában.”

Másutt: 

„Valójában sohasem akartam a kisebbségi kérdéssel foglalkozni. De egész életemben rákényszerültem. Kora ifjúságomban börtön-évekkel fizettem érte. A kerékbe tört életpályát a túlélés évtizedeiben a tüntető hallgatás jellemezte (… ezért sincs e válogatásban ’89 előtti írás). A zűrzavaros szabadság első éveiben született írásaimmal, de főképp civil társadalmi militáns és szervező tevékenységemmel (a Pro Európa Liga alapító tagjaként is) megpróbáltam bepótolni azt, amit azelőtt történelmi kényszerűségből, nem tehettem. Sohasem eleget.”

Ismét másutt:

„A ’90-es években közírásaimnak nagy részét románul publikáltam abból a racionális elgondolásból, hogy sajátos kérdéseink feltárásával főképp a többségi társadalmat kell megcéloznunk, hiszen rajtuk is, meggyőzésükön múlik sorskérdéseink megértése és esetleges elfogadása. (…) És sokáig abban az illúzióban ringattam magam, hogy kisebbségi létünk természetszerűen előnyben részesíti közösségünket a valódi demokrácia megértésében és alkalmazásában, és felment az idegengyűlölet és a fundamentalizmus bűne alól. Sokáig úgy is tűnt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy mi sem vagyunk mentesek a nemzeti önzéstől, önhittségtől, kizárólagosságtól, sőt idegengyűlölettől sem. Magyar nyelvű, magyar honfitársaimnak szóló írásaim akkor kezdtek elszaporodni.”

Aki elolvassa kötetét – már ha nincsen ideje alaposabban megismerni díjazottunk sok tanulsággal szolgáló életútját, küzdelmeit – lépten nyomon felfedezheti ezeket az alapgondolatokat a vitairatok, tanulmányok, publicisztikai feljegyzések olvastán az okfejtések szövetében, a vitapartnerek tiszteletében, az elvek következetes kifejtésében.

Kedvenc témaköre, a regionalizmus napjainkban mintha elfakult volna, kikerült a viták homlokteréből, nemcsak a politika porondján sikerült belevinni a szeparatizmus kátyújába, de mintha az elméleti szakemberek sem foglalkoznának vele. Pedig mindenféle – vélt vagy való – félreértések, félremagyarázások ellenére Szokoly Elek meggyőződése – és vele együtt vallja laudátora is – bármiféle (rejtett vagy leplezetlen) gyarmatosító szándék, szelídebb vagy agresszívebb dominancia építgetése közepette ez az az út, amelyen érdemes járni, mert ez méltó a ma, a holnap emberéhez. Mert – ismét idézem Szokoly Eleket –: az „eltékozolt provincia” együtt élő nemzetei többet érdemelnek”.

A többször is elhangzott áldilemmát, úgy vélem, könnyű feloldani, mint ama bizonyos gordiuszi csomót: kinek sok, kinek kevés a bő két évtized… de csak így érdemes.

*Szokoly Elek: A hídverés színe, Kriterion Könyvkiadó, 2021

H. Szabó Gyula