Szempont

Hogy is szokták mondani közhelyesen? Nyakunkon a választások, kitört a demokratikus küzdelem… Az első kérdésem – magamban, magamhoz –, hogy érdemes-e, lehetséges-e egy, a politikusok által huszonhat év alatt összetákolt degenerált társadalomban demokráciáról beszélni? Ez olyanra sikerült, ahol semmi sem az, aminek látszik, a közbeszéd kimeríti a demokrácia legprimitívebb „definícióját”, miszerint a demokrácia az az állapot, amikor korlátlanul pazarolhatjuk mások idejét. Vagyis a vég nélküli locsogás. Ez persze nem minden, mert van egy másik, többrétegű diskurzus is: a politikai tolvajnyelv, amelyet csak a „beavatottak” képesek megfejteni, a kettő között pedig a széles körben gyakorolt mellébeszélés. Ez utóbbit azok művelik szóban és írásban, akiknek az az önként vállalt vagy „kiosztott” szerepe a közéletben, hogy segítsenek a politikának/politikusoknak elterelni a közvélemény figyelmét arról, ami valójában történik a társadalomban. Szóval, visszakanyarodva az alapkérdéshez: érdemes-e egyáltalán demokráciáról, demokratikus választásokról beszélni? Ha a válasz az, hogy nem, akkor akár pontot is tehetek itt, s eltehetem magam holnapra…

 Ez tűnik okosabbnak, azonban van egy zavaró körülmény, amely nem hagy beletörődni a fentebb vázolt állapotokba. Ez pedig az a sajátos „konszenzus”, amit a mindenkori hatalmon lévők és a mindenkori ellenzékiek még a leghevesebb vitáik során is messze elkerülnek szóba hozni – a demokrácia és a legitimitás tényleges kapcsolatát. A „csel” egyszerű, következetesen összemossák a legitim és a legális fogalmakat. A politikusok mentségére szólhatna, hogy a kettő között többségük aligha képes különbséget tenni. Nem én fogom felvilágosítani őket, hosszú és kilátástalan próbálkozás lenne. Inkább egy kis példatárral terelném a figyelmüket a – szerintem – helyes irányba.

 Még ez előtt azonban a tárgyilagosság megköveteli, hogy „pontosítsak”: a mai állapotainkért a felelősség nem varrható kizárólag a romániai politikusok nyakába, hiszen, hogy úgy mondjam, hozott anyagból dolgoztak. Vagyis a rendszerváltásnak nevezett fordulatkor kezdődhetett volna minden tiszta lappal, ha nem kínálkozott volna egyszerűbbnek a „hagyományos” demokráciáknak nevezett formák importja. Amiből aztán lett ami lett. Ennek sajátossága az általam igen kedvelt definíció: „A demokrácia könnyen fogyasztható, de nehezen emészthető!” Ahogy én látom, egész Európa emésztési zavaroktól szenved. A „mintákról” ugyanis rendre kiderült, hogy szinte egyik sem az, aminek látszik, amiért azonban senki sem izgatta magát, hiszen kéznél volt a churchilli szentencia: „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik”. A tekintélyes politikus ezzel a mondatával felmentést adott a politika és a politikusok számára nemcsak minden hibáért, tévedésért, hanem igazolhatóvá tette a mára széles körűvé vált gyakorlatot, hogy a saját érdekeikhez torzítsák a demokratikus intézmények működését. Ennek egyik legkártékonyabb módja a választási rendszerek kiüresítése, a tényleges népakarat érvényesülésének ellehetetlenítése.

 Szívesen szemelgetek a gazdag példatárból, a legitimitás szemszögéből, ami szerintem – a könnyebb érthetőség kedvéért némiképp egyszerűsítve – a többségi elv érvényesülését jelenti. Illő, egyben tanulságos, hogy mindjárt az Európai Unióra vessük kíváncsi pillantásunkat. A 2014-es EP-választásokon a 28 tagállamból mindössze nyolcban haladta meg a szavazók aránya az 50 százalékot. Így kizárólag ezekben az országokban tekinthető az eredmény érvényesnek, vagyis megkérdőjelezhetetlennek a választás legitimitása. Közelebb kerülve, Romániában 34,70, Magyarországon ennél is rosszabb, alig 29,20 százalékos volt a részvétel a szavazásra jogosultakhoz képest. A „csúcsot” Szlovákia szolgáltatta, ahol, írd és mondd, a szavazásra jogosultak 13 százaléka adta le voksát! Vagyis, a Belgiumban 90 százalékos részvétellel megválasztott EP-képviselő ugyanannyit ér, mint a 13 százalékos szlovák!? A (túl) sok tekintetben módfelett igényesnek mutatkozó Unió egy szóra sem érdemesíti, hogy a tagállamok több mint kétharmada nem képes teljesíteni a legitimitás alapkövetelményét. Ha az Unió az lenne, amit szívesen gondolnánk, azt mondhatná, hogy tessék megismételni a választást! Hadd főjön a politikusok feje, hogy az európai eszmét hogyan fogadtassák el országaik állampolgáraival… Csakhogy: ezt a lehetőséget nemes egyszerűséggel agyonüti az „aktív és passzív választójog” kinyilvánításával! Magyarán, az Unió ott tesz nagyvonalúan (liberális? Ah!) engedményt, ahol nem kellene…

 De menjünk tovább, ne akadjunk el ennél a legitimáció követelményét kikerülő „egérútnál”. Politikailag is szaftos történet a Băsescu felfüggesztésére néhány éve indított politikai USL-hadjárat. Amiben, mint köztudott, a kezdeményezők azzal estek pofára, hogy képtelenek voltak az urnákhoz mozgósítani a szavazásra jogosultak több mint felét. A referendumon való, a szükségesnél alacsonyabb részvétel miatt a választói aktus érvénytelenné vált. Mit tett erre a mellesleg (kétszeresen is) illegitim kétharmad? Hát, amit már fentebb említettem, az érdekeihez igazította a demokráciát: 30 százalékos az új érvényességi küszöb, amiből nem sokkal kevesebb százalékkal eredményesnek is tekinthető a hasonló próbálkozás. Nem volt alkalmuk újra próbálkozni, de igen rosszul járhat Johannis elnök, ha esetleg valakinek eszébe jut a felfüggesztését kezdeményezni.

Mivel példálózhatok még? Az elmúlt években divatos volt Európának ebben a fertályában a „kétharmadolás”. 2012-ben a romániai parlamenti választásokon való részvétel nem érte el a 42 százalékot, mégis, a leadott szavazatok nem egészen 25 százalékával az érdekekhez torzított mandátumelosztással az USL (PSD plusz PNL) birtokba vehette a parlamenti kétharmadot. Miért nem tiltakozik a rendszer ellen az ellenzék? Mert érdekében áll fenntartani, hiszen a legitimitás elvének mellőzésével, illetve a „törvényességre” való szűkítésével adott helyzetben könnyebb közel kerülni a húsosfazékhoz. A „törvényességnek” (hiszen a parlament által elfogadott jogszabály) ez a formája lehetővé teszi a nép többségének mellőzését, gyakorlatilag a kizárását a közéletből, s nem kényszeríti az ilyenformán álságos „népképviseletet” arra, hogy keresse a tényleges demokrácia elérésének eszközeit, módozatait.

 A példatárból nem hagyhatom ki az év legarcátlanabb merényletét a demokrácia ellen: az egyfordulóssá tett polgármester-választást. Ez annyit jelentett, hogy akárhány jelölt méretkezett is meg, a legtöbb szavazatot szerzett jelölt lesz a polgármester, akkor is, ha ez a „legtöbb” a megoszló szavazatok folytán messze elmaradt a szavazásra jogosultak „fele plusz egy” elvitathatatlan érvényességi küszöbétől. Az önérdeket mindenek fölé helyező döntéshozóknak persze meg sem fordult a fejében, hogy mit jelenthet egy közösség számára a polgármester ötven százalék fölötti támogatottsága, és mivel jár az ennél alacsonyabb eredménnyel megválasztott önkormányzati vezető több mint bizonytalan helyzete.

 Nem „ragozom” tovább. A kérdés azonban kézenfekvő: mit kezdhetünk az iméntiekkel? „Elvileg” talán amolyan szempont lehet arra, hogy a közélet dolgai iránt esetleg érdeklődő olvasó elmerengjen a látszat és a lényeg összefüggésein. Gyakorlatilag azonban semmire sem mehetünk, hiszen decemberben újra a sűrűn „kiigazított” áldemokrácia immár bevett játékszabályai szerint szólítják az urnákhoz a választókat, sem a pártoknak, sem a politikusoknak nem jut eszébe felvetni a legitimáció kérdését. Ha pedig netán újra jelentkezik a „legrosszabb kormányzási” formának valamely, a politikusokat és pártokat zavaró jelenség, majd ismét igazítanak a törvényeken, hogy azok az érvényben lévőknél is testre szabottabbak legyenek. Hát nincs ez jól kitalálva?