2022. október 5., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Gergely Tamás íróval, ny. könyvtárossal

– Brassóban születtél, s a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem elvégzése után az Ifjúmunkásnál dolgoztál. Hogy kerültél a laphoz, milyen emlékeid vannak róla?

– Az egyetem elvégzése után kihelyeztek Szatmár megyébe tanárnak. Egy kis iskolába csöppentem – a falu lakossága nem haladta meg az ötszáz lelket –, ahol magyart, románt és történelmet tanítottam. Minthogy feleségem, Gergely Éva, a Kriterion könyvkiadó későbbi szerkesztője Túrterebesen volt német szakos tanár, onnan ingáztam Tamásváraljára. Engem ott szerettek, s azt az iskolát én is szerettem, bár nem éreztem a nevelői munka iránt elhivatottságot, úgyhogy amikor az Ifjúmunkás főszerkesztője, Cseke Gábor levele megérkezett, boldogan mondtam igent arra a kérdésre, hogy lennék-e a lap szerkesztője. Előbb riporter voltam, majd a kultúrrovat szerkesztője, az irodalmi melléklet társszerkesztője; a külföldi irodalmat a lapba behozó rovat vezetője. Később szerkesztőségi titkár lettem, onnan „váltottam le” magam 1987-ben...





– Mi késztetett arra, hogy feleségeddel együtt elhagyjátok Romániát?

– Mi ketten nagyjából egyívásúak vagyunk, te is tudod, hogy az újságírás a Ceauşescu-időkben nem volt leányálom. Egyre több lett a „piros szám”, amelyben a „Kárpátok géniuszát” kellett dicsőíteni. Egy idő után a gyomrom már nem bírta a mocskot. Ráadásul elérkeztek az idők, amikor a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának konferenciáján magyar ajkú románoknak neveztek minket. Ezt a nyomást Bukarestben nagyon éreztük…

– Mesélj a távozás részleteiről, körülményeiről!

– Erről különböző alkalmakkor részletesen meséltem. A 33 magyar író Brassóról című könyvben arról írtam, hogy amikor vonat haladt el Brassó, vagyis a szüleim lakhelye mellett, a szívem majd kiszakadt… Idegrendszerünket kikezdte a budapesti dekkolás, de végül repülővel landoltunk Stockholmban.

– Miért épp Svédország volt a célállomás?

– Azért lett Svédország, mert azokban a hónapokban oda engedtek ki a magyar hatóságok. Ez akkor úgy ment. Pozsonyba indultunk, majd érvényes útlevéllel és a kötelező, barátoktól összeszedett 97 dollárral a zsebünkben kiszálltunk – tulajdonképpen illegálisan – a Keleti pályaudvaron. Tehát nem utaztunk Pozsonyig, hanem Budapesten igyekeztünk megszerezni a Svédországba szükséges okmányokat. Szerencsénkre, amikor leszálltunk a vonatról, nem igazoltattak. Veress Zoltán (kolozsvári magyar író – a szerk.) és felesége, Telegdi Magda nyomában haladva választottuk a skandináv országot. 

A kezdeti időszakban Veress Zoliék sokat segítettek az idegen földön való eligazodásban.

– Hogyan indult az élet Svédországban, mivel kezdtétek?

– Egy biztos: nem vártak lakáskulccsal meg Volvóval… Egy sörgyárban kezdtük, s lassan verekedtük fel magunkat a könyvtáros státuszig. 

– Nehéz volt megtanulni a svéd nyelvet?

– Nekünk nem volt nehéz, aki németül meg angolul tud, annak gyerekjáték. Továbbá megkönnyíti a tanulást a szándék, hogy a bevándorló akarjon beilleszkedni az új társadalomba.

– És a gyerek(ek)?…

– A gyerekek előbb vagy utóbb svédek, franciák, németek lesznek. A második generációs bevándorló, akit gyerekként hoztak ide vagy itt született, az még megtanulja szülei nyelvét, részesül a tradícióikban. A mi fiunk már itt született, de egyre többet tud a múltunkról, s nincsenek beilleszkedési problémái.

– Említetted, hogy egy sörgyárban kezdtétek, könyvtárban folytattátok. Milyen volt a könyvtárosi élet, ahol 200 ezres könyvállományt kellett kezelni, s azok 120 nyelven íródtak?

– A Stockholmi Nemzetközi Könyvtár (Internationella Biblioteke) egyedülálló volt nemcsak északon, hanem a világon is. Valóban 120 nyelven, vagyis a bevándorlók nyelvén voltak könyveink, összesen 200 ezer. A nyitott könyvtár a stockholmiakat szolgálta ki, a kölcsönző pedig a vidékieket. Ha például Malmőben vagy Kirunában bementél a könyvtárba, és kifejezted óhajod, hogy magyarul akarsz olvasni, az illető könyvtár kölcsönzött tőlünk. Mára ez már megváltozott.

– Milyen erdélyi és anyaországi írók, költők köteteit lehetett kikölcsönözni a stockholmi könyvtárban? Mit olvas a Svédországban élő magyar ember?

– Vannak klasszikusok, anyaországbeliek és a kisebbségi magyar nyelvterületekről. Kortársak, sokan Erdélyből – igen szép summát költhettem frissen megjelent könyvekre, nem írok neveket, hosszú lenne a sor. A Stockholmban élő magyarok közül viszonylag kevesen kölcsönöznek könyvet, aki mégis megteszi, regényt, történelmet olvas. 

– Miről ír a svéd író és miről a magyar? 

– A két társadalom között óriási a különbség, s ez meglátszik az irodalomban is. Vesd össze a magyarra gyakran fordított Per Olov Enquist munkáit a Nádas Péterével – a különbség nyilvánvaló. Itt több a magánéleti téma, más a szabadság fogalma. Svédországban nem kell félteni azt, amit máshol el akarnak venni tőled…

– Voltak román olvasók is – ha már könyv létezett?

– Igen, voltak. Mindkét részlegnek én voltam a gondozója, és mindkét nyelven vásároltam könyveket. Én határoztam meg, mivel bővítsem a két részleget, én bonyolítottam le a beszerzést. Mindkét nyelv „közepes” nagyságúnak számított (4-8 ezer címmel), szemben az orosszal, perzsával, szerbhorváttal, hindivel, arabbal. Mert a könyvek állományát a bevándorló csoportok nagysága határozta meg. Hogy könnyebben érthető legyen: a harmincezres svédországi magyar lakosságnak elég volt a nyolcezer cím, a több százezres arab közösségnek kb. négyszer annyi. 

– Hány magyar él jelenleg Svédországban, milyen szervezet, egyesület segíti identitásuk megőrzését?

– A kérdés inkább az, hogy hány aktív magyar él? Amikor ideérkeztünk, 30-35 ezer magyarról beszéltek, azok közül 15 ezer volt tagja a svédországi magyarok országos szövetségének. Azóta az ’56-osok nagy része kihalt, és újak jöttek, egyrészt a volt Jugoszláviából, újabban Magyarországról. Létezik magyar ház Stockholmban, létezik országos szövetség, léteznek helyi szervezetek, de én azoknak nem vagyok tagja, ezért nem tudok pontos választ adni a kérdésre.





– Az áttelepedést követően kivel tartottál fenn jó, baráti kapcsolatot, milyen gyakran jártatok haza?

– Évekig volt kapcsolatom a Brassói Lapokkal, én voltam a tudósítójuk. Hosszú évekig közöltem prózát a Látóban. Míg szüleink éltek, kétévenként tettük meg az utat Stockholm és Kolozsvár/Brassó között. A közbeeső években mi láttuk vendégül a szüleinket. Egy időben temetni jártunk haza; ma, amikor tehetjük, elmegyünk a sírokhoz.

– Gyakran találkozunk neveddel, írásaiddal a Káfé Főnix internetes portálon, amelynek te vagy az egyik szerkesztője, társszerkesztőd pedig Cseke Gábor. Kérlek, meséld el a Káfé Főnix létrejöttének történetét, célját, arcélét, írói és olvasói táborát.

– A Káfé történetét Cseke Péter felkérésére megírtam a Korunknak, ha valaki kíváncsi a részletekre, a Google odavezeti. A Káfé a kapcsolatteremtés igényeként született, és a teljes magyar nyelvterületre kíváncsi online lapként indult. Sajnos, az őszinte beszéd lehetetlenné válása, majd elfoglaltságom (nyolcórás munkaidő, család, írás, olvasás) következményeként egyre több hárult Cseke Gáborra. Most, mondhatni, ő szerkeszti a lapot, amely él, saját törzsgárdája van, és Erdélytől Ausztráliáig olvassák.

– Milyen könyveid jelentek meg itthon és Magyarországon?

– Svédországba egykönyves íróként érkeztem. Emlékszel még a Kriterion Forrás sorozatára? Egyed Péter szerkesztette kötetté (Módosítás, 1980) az addig írt szövegeimet. Közöttük szerepelt már akkor is néhány egyperces novella. Az egypercesek tömkelege végül kötetnagyságúvá duzzadt, s azt az anyagot osztottam ciklusokra immár stockholmi lakásunkban. Ezt adta ki Láng Zsolt révén a Mentor Latorcza kontinens címmel, egy Damó István-grafikával a borítón. Ugyancsak Láng Zsolt vette magához és adta ki Torokcsavar című kötetem 2010-ben a Bookartnál Maurits Ferenc illusztrációival. Egyperces, illetve a Szabó Géza szerkesztette időleges online oldalban (Erdélyi Terasz) közölt „zanzibárok” technikájával építkező regényről van szó. Ez egyik kedvenc könyvem – sajnos nem lett folytatása. Volt közben egy kis kiadói játék: a Bécsben élő Gyalai Istvánnal közösen megjelentettünk egy vékonyka könyvet (Fragmentárium, 2000) Sursum nevű magánkiadójánál. Az ő grafikai műhelyéből kikerült fecnik szöveggel való illusztrálása volt az én részem. Két gyermekkönyvem, meseregényem jelent meg Damó István illusztrációival a magyarországi Üveghegy kiadónál. (Szépvölgyi mesék, 2014; valamint a Fifi, 2017). Mindkettőt közölte korábban a kolozsvári Szivárvány – akkor is Zsolt közvetített. Nem fogom minden könyvem felsorolni, de hadd szóljak pár szót Az én Koreám c. könyvről. 35 évesen hagytam el az országot, s ezt a művet úgy írtam meg, hogy Észak-Korea jelenével vetettem össze. A kettő között nagy volt a hasonlóság. S ha már a kommunista diktatúra témánál tartunk, megemlítem a Bódog című paródiámat, amely Cseke Gabinak köszönhetően felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár „éghetetlen” könyvei közé – bárhonnan bármikor lehozható, olvasható. 

Másik könyvem a zentai zEtna kiadónál jelent meg A zselnice ideje címmel, és egy-, illetve félperceseket tartalmaz. És akkor visszatértünk kedvenc műfajomhoz, az egypercesekhez. Sok idő telt el a Latorcza után, kissé meg is változtak, félperceseknek nevezem őket, továbbá összeköti az immár félezer szöveget egy név, egy személy, az érzékeny, az igazságtalanságot nehezen elszenvedő Vadmalac. Egy sorozatot Cseke Gabi szerkesztett be Vadmalac címmel a MEK-be, az újabb sorozatot magam állítottam össze a közelmúltban 333 félpercesből. 

Rövidesen megjelenik – szintén az Üveghegynél – a Mälar-parti séták, egy, a budapesti Lenolaj című online folyóiratban sorozatként publikált napló a mi tóparti sétáinkról Évával, amelybe egyformán belefér a kis- és nagyvilág…

– Mit fordítottál, és kitől?

– Rafi Lajost, de nem azért, hogy írói karrierem kikerekedjen, hanem azért, hogy Rafi költészetét megismertessük a svédekkel. Fordítással a családban a feleségem, Éva foglalkozott. Ő ültette át magyarra Richard Swartznak, a neves svéd újságírónak, közép-kelet-európai tudósítónak Lyuk a falban című könyvét (Magvető, 1998). Magyarról svédre nem akarunk fordítani, svédről magyarra pedig megvan már a műfordító kollektíva; a Swartz-könyv is úgy került Éva kezébe, hogy a szerző kebelbarátja, Nádas Péter kikötötte, hogy nem más, mint Gergely Éva fordítsa le. Olvasta ugyanis Swartznak egyik, Éva által lefordított irodalmi riportját a Jelenkorban.

– Kivel találkoztál életed során, amire büszke vagy, illetve úgy érzed, hogy befolyásolta írói pályád alakulását?

– Elsőnek Cseke Gábort említem, aki maga is író, költő, szerkesztő. Egyébként született is közös kötetünk; az ő fele Kóválygások a Hyde parkban, az enyém a Vadmalac meg én címet viseli (Üveghegy, 2019.) Már említettem Láng Zsoltot, aki nemrég egy nagyszabású regényt tett az asztalra, Bolyai címmel (Jelenkor, 2019), aki nélkül, lehet, hogy egykötetes író maradtam volna nagy európai hányódásomban… Félperceseimet, immár tíz éve, a szépnevű Lenolaj szerkesztője, Szuhay-Havas Marianna költő publikálja, és nemcsak a félperceseket… Megemlítem még Beszédes Istvánt, aki maga is költő. Ő közölte a VérHárs című kis könyvem második darabját, a Lovisa Ulrika kertjében-t (Üveghegy, 2020). Ez utóbbi kötethez igencsak illő borítót készített Ábrahám Jakab. Nem maradhat ki Véghelyi Balázs, az Üveghegy kiadó főszerkesztője-tulajdonosa, aki úgy adja ki, szinte menetrendszerűen, a könyveim, hogy a gyakorlatban soha nem találkoztunk. Két meglepetésem az elmúlt évekből: rám talált Kereszty András, a Népszabadság egykori szerkesztője, aki Újnépszabadság címmel digitális fórumot nyitott. És hát mit ad Isten: egy internetes lap, az Arnolfini Kantin száz rövid színes jegyzetem közölte, szerkesztője Zsubori Ervin. Szétszóródtunk nagyon, illetve írásaim révén egyfajta láthatatlan hálót hoztam létre. Éva Stockholmban gondozza a szövegeim, Cseke Gábor Csíkszeredában, Damó István Kecskeméten illusztrál, Ábrahám Jaki Brassóban. Kiadóm, az Üveghegy Százhalombattán létezik, a kiadó grafikusa, Balogh Ágnes Emese ugyanott él, Láng Zsolt Marosvásárhely mellett, Zsubori Szigetszentmiklóson, Kereszty Szentendrén. Kolozsvári mentorom, a fél világot végigvándorló Aradi József, a Korunk volt szerkesztője újabban Ráckevén olvassa a szövegeim, ám akárhol van, hozzá jó szóért fordulni bármikor bizton lehet. A hétfalusi származású Jani István, akivel az ős-Káfét indítottuk, a Stockholm melletti Tyresőben pihenteti kilobájtjait (a Karolinska Intézet IT-szakembere volt), Moshu, azaz Horvát Sz. István Kanadából posztolja táncos fotóit, és gondozza technikailag a Káfét. Mario, a „Táti”, azaz Hürkecz István újabban a Michigan-tó közelében figyeli, miket írok, s lájkol.

– Fontos a kapcsolattartásban a Facebook?

– Magánemberként és íróként is szükségem van a kapcsolatra. A távolság miatt (35 éve élek Stockholmban) nem tudok könyvbemutatókra járni, még saját könyveimére sem. Viszont mindent, ami tőlem bárhol megjelenik, „megjelenítek” ott. Több követőm van, néhányan lájkolnak, és én is hozzászólhatok mások szövegeihez. Igaziból ott lehet lemérni a közhangulatot. A Brassói Lapoknak annak idején faxon, 

levélben, e-postán küldözgettem a szövegeim, ma pár másodpercbe kerül, hogy például az újvidéki Fehér Illés által szerbhorvátra fordított félperceseimet meglássam az interneten, átvegyem a saját oldalamra, megköszönjem, és lessem a hozzászólásokat. Persze kérdés, hogy ki mit lát bele a szövegeimbe, hogyan olvassa. Tudom, hogy a Vadmalac félperceseim nehéz olvasmányok. Tudom, hogy más fáj valakinek Homoródszentmártonban, mint annak, aki Vácott küszködik a léttel, Clevelandról nem is beszélve. Amikor Torokcsavar című könyvem megjelent, a kötet szerkesztője, Láng Zsolt interjút készített velem amolyan „belső használatra”. Abban az interjúban kifejtettem, hogyan számíthatok vásárlóra, hogyan zsugorodik a 15 milliós magyarság egy alig pár tucatot kitevő, szétszórtan élő közönségre. Esetleg a gyermekkönyveim kapósabbak. Bár aki hozzászokott az interneten való rendelésre (Bookline.hu vagy Bookline.ro), majd minden könyvem megveheti Magyarországon, Romániában, sőt Svédországban is. A Módosítás tudomásom szerint 2000 pédányban kelt el, de Erdélyben már elfelejtődött a nevem. A svédországi magyarság meg oly kicsi és olyannyira összetett, hogy nem számíthatok svédországi magyar írónak. Magyarország meg messze van. Tulajdonképpen meglep, hogy te ott Marosvásárhelyen interjút kérsz tőlem. Kitől kéred?

– Gergely Tamástól, a stockholmi magyar írótól, szerkesztőtől, aki mindig úgy jön haza, hogy magával hozza emlékeit, a Mälar-parti sétáit Évával, s azokat mindig itt „felejti” a Kárpátok ölében.