Példa a menedzsmentről

„Ha előttünk van, a hegyet meg kell mászni”

A Marosvásárhelyről indult Ferencz Mária nevével a szeptemberben tartott színvonalas komolyzenei esemény, a marosvásárhelyi Erich Bergel Nemzetközi Karmesterverseny kapcsán találkozhatott a helyi közönség. A rangos díjakkal (a Magyar Érdemrend lovagkeresztje, Bánffy Miklós-díj, Pro Turismo díj, a Magyar Állami Népi Együttes Örökös Tagja) kitüntetett szakember a Hagyományok Háza szerves részeként működő Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) menedzsereként járult hozzá, hogy a magyar népművészeti hagyományok és a hagyományos elemekből építkező korszerű látványszínházi előadások az egész világon, Európától Ázsián át Dél-Amerikáig ismertté váljanak.

– „Színpompás és gazdag repertoárja a világ legtöbbet utazó együtteseinek rangjára emelte” – olvasható az együttes honlapján. Milyen szerepe volt a nemzetközi hírnév megszerzésében Ferencz Máriának? 

– Én mindig háttérember voltam. Az volt a dolgom, hogy lehetővé tegyem a művészkollégáknak, hogy az első sorban tudjanak megmutatkozni. Az enyém nem egy látványos feladat. 

– Pedig nem háttérembernek képezik ki azt, aki a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán angol-magyar szakos tanári oklevelet szerez. A tanár ugyanis frontembernek tekinthető. És a hetvenes évek derekán a tanult mesterséget kötelező módon gyakorolni is kellett.

– A szászrégeni 5-ös számú általános iskolába neveztek ki angoltanárnak, és ott tanítottam 11 éven át. Az utolsó időszakban voltak már óráim több marosvásárhelyi iskolában, köztük a művészetiben is. 

– Egy szászrégeni állás irigylésre méltó helynek számított a hetvenes években, sokan csak álmodtak erről. Miért mentél el Magyarországra? 

– A rendszerváltás előtt adtam be a kérést, amire 1989-ben kaptam meg a kedvező választ. Egy belső késztetés hatására döntöttem így. Anyukámnak viszont megígértem, hogy abban az esetben, ha egy év alatt nem állok talpra, hazajövök. Az volt az érzésem, hogy a „sors” nyitott számomra egy ajtót, és meg kell néznem, hogy mi van mögötte. 

– Milyen volt az ajtón túl? 

– Nem tanítani, valami másra vágytam. Egy barátnőm hívta fel a figyelmem, hogy a Magyar Állami Népi Együttes munkatársat keres, miután leváltak az Interkoncertről (Nemzetközi Koncert Igazgatóság). Az Egyesült Államokból jött haza az együttes, és az igazgató úgy érezte, hogy szüksége van egy munkatársra, aki nyelveket beszél, hogy kiépítse azokat a kapcsolatokat, amelyekre lehetőség adódik. Egy meghallgatást követően azt mondták, hogy próbáljuk ki egymást, és végül ott ragadtam 35 éven át. 

Az angolnyelv-ismeretem akkor aranyat ért. Miután Timár Sándor nyugdíjba ment, Sebő Ferenc vette át az együttes művészeti vezetését, és mivel neki más elképzelése volt a hagyományápolásról, azt szerette volna, hogy tágabb értelemben intézményesedjen a hagyományőrzés. Időközben hozzánk került Martin György hagyatéka, és a könyvtárunk is kezdett szépen gyarapodni, sőt stúdiónk is volt már. Így adottak voltak az alapjai annak, hogy a Corvin téri épület a Hagyományok Háza inkubátora legyen. 2001-ben hozzánk került Kelemen László, előbb miniszteri biztosként, majd megpályázta és elnyerte a főigazgatói állást, és 2001-től Hagyományok Házaként működtünk. Gyakorlatilag az együttesből nőtt ki a Hagyományok Háza.

Én pedig továbbra is az együttes mellett maradtam mint menedzser, majd később megpályáztam a Hagyományok Háza menedzser-igazgatói állását, amit elnyertem, de az együttest továbbra is „vittem”. 

– Mi volt a konkrét feladatod a Magyar Állami Népi Együttesnél? 

– Ahhoz, hogy válaszoljak, vissza kell térnem az Interkoncert felbomlásához, a szétválás után ugyanis minden részleg magával vitte a saját kapcsolatrendszerét. Az együttesnél a nulláról indulva elsődleges feladatként fel kellett építenem egy teljesen új kapcsolatrendszert, ami kezdetben nehéz volt, de lassan kialakult, hogy mit is kell tennem, hogy az újdonságnak számító „menedzser” megnevezésnek megfeleljek. Idővel rájöttem a kapcsolatépítés fontosságára, de arra is, hogy még fontosabb a kapcsolatok ápolása, megtartása. Ez sok időt és energiát vesz igénybe, de a hajlamot sajnos nem lehet átadni, erre születni kell. Fokozatosan nőttem bele a „kabátba”, és az angol nyelv ismerete már nem volt elegendő. Hozzá kellett tanulnom a franciát, az olaszt és némi spanyolt is. Az akkori trentói színházigazgató, egy régivágású úr ugyanis közölte: ha dolgozni akarok vele, akkor tanuljak meg olaszul.

Bár azzal a szándékkal mentem Magyarországra, hogy tanítani nem akarok, tíz éven át a menedzseri munkával párhuzamosan felnőtteknek angolt oktattam az Élő nyelvek szemináriuma nyelviskolában. Rájöttem ugyanis, hogy szeretek tanítani, örömet okoz, megnyugtat. Egy egy hónapos japán turné után be kellett ismernem, hogy a tanítás is teljes embert igényel, és a munkám mellett már nem tudom jó lelkiismerettel végezni.

– Az együttesnél hogyan haladtál a kapcsolatépítéssel?

– A külföldi megjelenések háromféle módon szerveződtek. Maradt a piaci vonal, amikor a költségeket teljesen vagy részlegesen a meghívó fél állta. A másik módot a határon túli fellépések képezték. A rendszerváltást követően felvettük a kapcsolatot az összes határon túli együttessel, és nagyon sok turnét szerveztünk, többnyire állami támogatással. A harmadik módot az állami felkérések jelentették. Az utóbbi tíz évben sokat dolgoztunk a külügyminisztérium kultúrdiplomáciai főosztályával. Ebben az időszakban hozzájuk tartoztak a külföldi magyar kulturális intézetek.

– Hol volt a leglátványosabb sikere az együttesnek?

– Sikerünk mindenütt volt, ugyanis sikerre ítélt műfaj a miénk. Aki nem elkötelezett a folklór irányában, de odavetődik, és megnézi a Magyar Állami Népi Együttes egy előadását, az óhatatlanul „megfertőződik”. 

– Nagyon szép, színpompás, szinte tökéletes, ahogy táncolnak, énekelnek, zenélnek, gondolom, rengeteg gyakorlás van mögötte. 

– Nálunk ez nem gyakorlás, ez munka. Hivatásos táncosként munkaidejük, szolgálati idejük van. Általában gyermekkorban kezdik a táncot, és az együttesbe nagyon kemény felvételi rendszer nyomán jutnak be.

– Hihetetlenül gazdag a repertoárjuk, lehet-e tudni, hogy körülbelül hány táncrendet ismernek?

– Szerintem a Kárpát-medence összes tánca a lábukban van. Én sajnos nem tudok sem táncolni, sem énekelni, az én nemzedékemet elkerülte a táncházmozgalom. Pedig fontos lenne, és nagyon sajnálom. Felnőttként, hiába dolgoztam a Magyar Állami Népi Együttesnél, álságos lett volna, hogy elkezdjek táncot tanulni. Viszont megéreztem a népi kultúra közösségépítő erejét, és megtanultam a kollégák munkáját tisztelni, szeretni, nagyra értékelni.

– Érzésem szerint a tisztelet, a szeretet kölcsönös, hiszen még mindig kötődsz az együtteshez.

– 63 éves koromban mentem nyugdíjba. Ezt követően még három évig szerződéses viszonyban dolgoztam a Hagyományok Házán belül a Magyar Állami Népi Együttessel. Megegyezés szerint addig, amíg megtalálják az utódomat, ami sikerült is. A szerződés lejárta után, jelenleg tanácsadóként dolgozom. Amíg a Hagyományok Házának a menedzser-igazgatója voltam, kitágult a tevékenységi köröm. Nem a szakmából jöttem, folyamatosan tanulnom kellett, és a későbbiekben is, már ötvenévesen, elvégeztem a Pécsi Tudományegyetem politikatudományok szakát. Mivel tudtuk már, hogy Magyarországot felveszik az Európai Unióba, kíváncsi voltam az unió működésére, a nemzetközi pályázatokkal kapcsolatos tudnivalókra, ami fontos volt a feladatom ellátása során. 

– Milyen gyakran turnézott az együttes?

– Mi valójában többnyire kőszínházakban lépünk fel, ahol adottak a műsorainkhoz szükséges műszaki feltételek. Az utolsó évek nagyon húzósak voltak, amikor alig jött haza az együttes, újra menni kellett, de a jellemző az évi egy–három turné volt. 1990-től 2019 júniusáig közel 900 turnén vettünk részt a szomszédos, európai és egészen távoli országokban, mint például Észak-Amerika, Kanada, India, Kína, Japán, Venezuela, Mexikó, Kuwait, Katar és sorolhatnám tovább. 

– Ezt megszervezni körülményes, nehéz munkát feltételezett.

– Igen, de nemcsak a külföldi turnék szervezéséből áll egy menedzser feladata. Egy állami intézménynél rengeteg irodai papírmunkát is el kell végezni. Az összes projektet az első lépéstől az utolsóig a témafelelősnek kellett végigvezetnie. Ebbe beletartoztak a budapesti, a vidéki, a határon túli fellépések, amelyeknek „lepapírozása” a mi feladatunk volt. Bár akkoriban terhesnek éreztük, ma nagyon hálás vagyok, mert ezen ismeretek birtokában tudtam megszervezni Marosvásárhelyen a nemzetközi karmesterversenyt is.

Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy volt az együttesnek egy rendkívül okos, értelmes és fantasztikus művészeti titkára, akivel remekül tudtunk dolgozni, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Kisebb-nagyobb problémák mindig akadtak, de végül összeálltak a mozaikkockák. Volt egy nagyon kompromisszumra kész művészeti vezető kollégám, Mihályi Gábor, az együttes jelenlegi vezetője, aki minden nehézségen át tudott segíteni.

– Melyek a jó menedzser tulajdonságai? 

– Érzék kell hozzá, és tisztelet azok iránt, akiket az ember képvisel. Az évek során, mint már említettem, megtanultam tisztelni mindazt, amit a Magyar Állami Népi Együttes, a Hagyományok Háza tesz. Csodálatos dolognak tartom, ami ott történik. Hihetetlenül sokat köszönhetünk a hagyományok ápolásában Kelemen László volt főigazgatónak, aki jelenleg az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány elnöke, és bízom benne, hogy lesz ereje azt a csodát, ami Budapesten az ő nevéhez kötődik, Erdélyben is megvalósítani.

– A Marosvásárhelyen szervezendő karmesterverseny hírét hallva, nem tudtam elképzelni, hogy kiben születhetett meg ez az ötlet. Meglepődtem, amikor meghallottam, hogy egy hölgy van a hátterében. Miután elbeszélgettünk, már nem meglepő, hogy Ferencz Mária volt az ötletgazda. Ennek ellenére kíváncsi vagyok, hogyan született és ért meg benned a karmesterverseny ötlete.

– Mindig szerettem volna, ha a munkám Marosvásárhelyhez is köt. Ennek érdekében létrehoztam egy itt bejegyzett egyesületet, és felkértem Ferencz Dalmát, az egyesület titkárát, akinek messze jobb helyismerete van, mint jelenleg nekem, hogy kiváló szervezőképességével legyen segítségemre az itteni projektek megvalósításában. A nemzetközi kapcsolatrendszeremen belül van két olasz cég, amelyekkel együtt dolgozom, és karmesterversenyeket is szerveznek a világ több pontján, Budapesten például a Doráti Antal Nemzetközi Karmesterversenyt.

Felötlött bennem, hogy miért ne lehetne Marosvásárhely is egy karmesterverseny színhelye, amihez minden adottsággal rendelkezik: nagyszerű zenekar, gyönyörű szép épület és koncertterem, kiváló, zenéhez értő közönség. Felkerestem Cazan Vasile igazgatót, aki jónak tartotta az ötletet, de következett a járvány időszaka. Amikor György Levente lett az új igazgató, visszatértünk a projektre. A megyei tanács részéről Kovács Mihály Levente alelnök is jónak és támogatandónak tartotta a kezdeményezést. 

Általában az olaszok két év alatt szerveznek meg egy ilyen versenyt, nekünk csak szűk hat hónapunk volt rá. Bár csak május 1-jén tudtuk meghirdetni, 180-an jelentkeztek, akik közül a szakmai zsűri 71 karmestert juttatott tovább a marosvásárhelyi megmérettetésre. Az utólagos jelek arra utaltak, hogy sikerült, és egy nagy lépést tettünk előre. 

– Lesz-e folytatás?

– Ez a jövő titka. A gálán bejelentették, hogy lesz egy második Erich Bergel Nemzetközi Karmesterverseny is. Nagyon óvatos ember lévén, soha nem szoktam felelőtlenül bármit is állítani. Csak annyit tudok mondani, hogy ami tőlem telik, azt a jövőben is megteszem, és a legjobb tudásom szerint próbálom megteremteni a feltételeit annak, hogy a második Erich Bergel karmesterversenyre is sor kerüljön Marosvásárhelyen.

– Honnan voltak az anyagiak, említetted a megyei tanácsot, azon kívül kik támogatták a rendezvényt?

– A Maros Megyei Tanács anyagi támogatása mellett szponzorok, akik pénzben és javakban segítettek: az AAGES, a Fomco Group, a Fitoserv, a Petry, az Eldi, a Toyota, a Passion cégek. Emellett támogatott a filharmónia és a Maros Megyei Múzeum mint együttműködő partnerek. 

– Érdekes, változatos volt a zsűri összetétele, a szakmaiságról nem is beszélve. Hogyan sikerült összetoborozni a szakembereket? 

– A külföldi zsűritagokat az olaszok javasolták, én meg Csíky Boldizsár tanár úr segítségét kértem, aki a legjártasabb és megkerülhetetlen ezen a téren, ahogy szaktudása és zenei ismeretei is megkérdőjelezhetetlenek.

– Azon kívül, hogy messze földre is elvitte városunk hírét, a verseny különleges élményt jelentett a vásárhelyi zeneszerető közönségnek, ezért utólag még egyszer gratulálok az ötlethez és a szervezésben játszott szerepedért. Valóban tehetséges, ügyes menedzser vagy a nyugdíjon túl is.

– Nem vagyok ügyes, de ha az emberben van még lehetőség, hogy valamit tegyen, és adott hozzá egy jó szakmai zsűri, valamint egy olyan menedzsment, amely otthon van az előszervezésben, akkor miért ne próbálkozna? Ez olyan, mint a hegy, ha előttünk van, akkor meg kell mászni. Nekem mint menedzsernek az a dolgom, ahogy már korábban is megfogalmaztam, hogy a megfelelő szakembereket egymással összehozzam, vállalva, hogy én legyek az ütközőpont, aki a felek között úgy közvetíti a véleményeket, hogy mindenki megelégedésére szülessen meg a végeredmény.