Mise a rózsáért – Sanctus – Benedictus
2023-02-15 16:00:00
- Szilágyi Mihály
(Folytatás a február 2-i lapszámból)
„Szent, szent, szent a seregek Ura, dicsőségével teljes az egész föld!” Talán így adott hálát Abélard az Istennek, amikor befejezte szalmából és nádból épített imaházát. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy e magányos helyen tanítványai megtalálják. És ismét özönlöttek a tanulni akarók, akik szerény kis kunyhókat építettek maguknak, hogy mesterük közelében maradhassanak. Életmódjuk is annyira visszafogott volt, mint tanítójuké: távol a világtól laktak, füvekkel és fekete kenyérrel táplálkoztak, puszta szalmán háltak, asztaluk csupán egy kis földhányás volt. Cirkuszi játékok, fiatalos szórakozások és asszonyok szép idomai helyett inkább a tudományban gyönyörködtek. Inkább remeték voltak, mint diákok. A kis kunyhók száma jelezte, hogy ismét egyre több tanítvány hallgatja a mester tanítását.
Abélard ellenfelei fojtott dühvel tapasztalták, hogy míg ők tanítványokat veszítenek, a remetetanya egyre népesebb, az ott tanító hírneve pedig elképesztő messzeségeket hatol át. A kezdetben inkább zsiványtanyának látszó imaház képtelen volt minden tanítványt befogadni, ezért a tanulni vágyók építkezésbe fogtak, kőből meg fából egy tágas templomot állítottak a kis szalmaház helyére. Az épület a Vigasztaló Szentlélek (Paraclitus) nevet kapta, mondván, a Szentlélek volt segítségükre a munkában.
Szent, szent, szent – zengett a hálaadó ének. Elkészült tehát a templom. Abélard hírnevét és sikereit visszhangozták a legtávolabbi hegyormok is. És Abélard újra dalra fakadt. Immár nem szerelmes énekeket költött, hanem Isten nevét dicsérő új egyházi énekeket. Mint a goliárdoknak írt dalok, ezek a melódiák is népszerűek lettek, és közénekként terjedtek szerteszét. Mivel a dalköltő nem törődött azzal, hogy műve mellé odabiggyessze a nevét, az énekek a szerző neve nélkül élték tovább életüket.
Abélard minden nyilvánosságot került, mert mindenhol ujjal mutogattak rá, hogy „ő az…” Mivel ellenfelei belátták, hogy észérvekkel semmit sem árthatnak, taktikát változtattak: új harcosokat küldtek maguk helyett a tudós ellen. Köztiszteletben álló személyeket juttattak magas rangú egyházi pozíciókba, és őket a tanítóra uszítva sikerült elérniük, hogy a követők és a barátok is elforduljanak tőle. Akik pedig tisztelték és megértették őt, azok is eltitkolták érzésüket a nyilvánosság előtt, mert biztonságukat féltették. Ha megtudta, hogy valahol gyűlést tartanak, attól rettegett, hogy ellene vádaskodnak, és a zsinat elé hurcolják.
Az irigyek, a bosszúra leselkedők minden követ megmozgattak, hogy a Paraclitus vezetőjét rossz hírbe keverjék. Szégyentelen rágalmakkal elérték, hogy lassan a világi hatalmak, sőt még a barátai is elfordultak Abélardtól. A tudós már azt kezdte fontolgatni, hogy elhagyja a keresztény világot, s a pogányok közé költözik, gondolván, azok szívesen befogadják majd, ha már kereszténynek nem volt jó.
Már a vándorbotját faragta, de mindig az tartotta vissza az indulástól, hogy ezzel leküzdhetetlen messzeségbe kerül az ő rózsájától. Bár nagyon ritkán találkoztak, akkor is csak lopva pillantottak egymásra, de azok a tekintetek mindig igazolták az olthatatlan tüzet, mely minden nehézségben erőt adott.
És egy nap elérkezett az ideje az indulásnak. Hitelességében ellehetetlenítve, becsületétől megfosztva, közutálatnak kitéve nem tehetett mást, mint távoli vidékre menekülni szorongatói elől. Néhány kitartó tisztelőjétől az éj leple alatt a Paraclitus templomának homályában búcsúzott. Nem panaszkodott, sőt inkább erősnek mutatkozott, miközben halkan suttogta Pál apostol gondolatait, melyeket a második korinthusi levelében fogalmazott meg. „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által.” (II. Kor. 3-5.)
Mire a hajnal fénye ébredésre intette a Paraclitus körüli fákat, Abélard messze járt.
– Még tőlem sem tudott elbúcsúzni. Távozásáról csak később értesültem, mégpedig úgy, hogy valaki ujjongó kárörömmel tudatta, hogy végre megszabadultunk ettől a kegyetlen aszkétától. Azt is hangoztatták, hogy könnyű neki szentül élni, ha már képtelen a vétkezésre. Higgye el, Clarissa, bár mérhetetlenül egyedül éreztem magam e hír hallatán, annyit reméltem, hogy ő sem felejt el engem. Tudtam, hogy soha nem láthatom, talán még arról sem értesülök, mikor és hol távozott ebből a gyötrelmes világból, mégis az adott lelki erőt, hogy ő sem adta fel a küzdelmet. Évek múltak úgy el, hogy hírt sem hallottam róla, de nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá, és titokban mindig azon képzelegtem, talán ő is gondol rám.
