Mese a feltétel nélküli szeretetről

Talán nincs is olyan, magyarul olvasni tudó felnőtt, aki ne kötött volna gyerekként szorosabb barátságot az Óriásnagy Bükkfa lakójával, a piros csíkos nadrágos, magasabb termetre vágyó Csipikével.

Talán nincs is olyan, magyarul olvasni tudó felnőtt, aki ne kötött volna gyerekként szorosabb barátságot az Óriásnagy Bükkfa lakójával, a piros csíkos nadrágos, magasabb termetre vágyó Csipikével. Vasárnap délelőtt Fodor Sándor kedves mesehőse és barátai – Madár, Nyúl, Vadmalac, Légyölő Galóca és az álomszuszék Kukucsi – a marosvásárhelyi Ariel Színházba várták a gyerekeket. A produkcióról a telt házas bemutató előtt Király Istvánnal beszélgettünk, aki a történet rendezője, forgatókönyvírója, zeneszerzője és díszletrendezője egyben.

– Mi motivált a Csipike színpadra állításánál?

– Az a helyzet, hogy nem igazán emlékszem, miből vagy honnan is jött az ötlet. Látok vagy hallok valamit, ami megtetszik, és felelevenedik bennem egy gyermekkori emlék, egy élmény. Van, amikor írok egy dalt, és ennek a hangulatát kötöm egy régi vagy friss olvasmányélményhez, amit aztán az követ, hogy felépítem a történetet: azt, amit azzal mondani akarok. De megtörténhet az is, hogy találkozom egy vagy több igen érdekes figurával a közéletből, és felismerem bennük valamelyik kedves mesefigurát... ez esetben Csipikét.

– Úgy tudom, Csipike története egyik kedvenc gyerekkori olvasmányod volt.

– Tényleg az egyik kedvencem volt a Csipike. A Fodor Sándor-írások mind hatottak rám. Talán azért, mert szerettem volna egy ujjnyival én is magasabb lenni, okosabb, szerethetőbb…

– Mi lenne az üzenet?

– Azt hiszem, napjainkban az hiányzik leginkább az emberekből, ami a Csipikében annyira erősen jelen van: a feltétel nélküli szeretet és tisztelet, a másság elfogadása és a megbocsátás. A kisujjnyi törpe meséje a beilleszkedésről szól. Ez a történet az útkeresés, az érettség és felnőtté válás meséje, ahol az álmok és óhajok szemben állnak a valósággal, a célok a sikerrel. Mégis, az elérhetetlennek és lehetetlennek tűnő álmok és óhajok Csipike és a többi szereplő egyszerűsége és tisztasága miatt mindig csak egy karnyújtásnyira vannak.

– Hogyan épül fel a produkció, mennyit sikerült az eredeti történetből a színpadon megjeleníteni?

– Kezdetben a teljes tetralógiát akartam, de technikai okok miatt csak a Csipike a gonosz törpe, a Csipike és Kukucsi, illetve Csipike és Tipetupa maradt a példányban. Aztán a próbák alatt kiderült, hogy bőven meghaladjuk azt az időkeretet, amit egy kisgyerek fészkelődés nélkül kibír, és fájó szívvel ugyan, de Tipetupát elengedtük.

– Mi volt a rendezői, illetve dramaturgi koncepció?

– Igazából egyetlen szempontot helyeztem előtérbe, mégpedig azt, hogy semmi se legyen csak fehér vagy csak fekete, mert mindig minden valamilyen okból történik, és így valamilyen vonzata is van. Ez esetben a Csipike gonosszá válásának is oka van és következménye. És az a szép ebben a történetben, hogy Csipike felismeri a saját korlátait, és ettől a többiek egy szempillantás alatt megbocsátanak neki. Ami igazán gondot okozott a szöveg írásakor, az az volt, hogy ne lépjek át bizonyos határokat: Csipike ne legyen annyira gonosz, hogy elveszítse a gyerekek szimpátiáját.

– Beszéljünk egy kicsit a díszletről és a zenéről.

– A díszlet egy erdei tisztást ábrázol, nagyon kevés elemmel, és ezekből is egy-két darabnak van csak konkrét funkciója, a többit a hangulatáért tetettem be a képbe. Ami a zenét illeti, hát, ha nagyon őszinte akarok lenni, magam is meglepődtem. Tényleg sikerült eltalálni azt a hangot, ami igazán csipikés, amire előbb is utaltam. A nyitány olyan, mint egy igazi musicalé. Madár örömdala is jól sikerült…, na meg Kukucsi szülinapi country köszöntője. Aztán vannak hangulatzenék, amikről most már azt gondolom, hogy hasonlítanak valamire… az egyik Zbigniew Preisner-es, a másik scarlattis, és még sorolhatnám. Ez mindig is egy félsz volt bennem, hogy tudok-e valami teljesen eredetit komponálni.

– Csipike történetét bábok helyett élő szereplők hozzák nézőközelbe. Mi volt ezzel a célod?

– Mindig hús-vér színészekkel dolgozom… Képlékenyebb anyag a színész, mint a báb, amit egyébként ő mozgatna. (Bár ezt így félre is lehet érteni, de kérem, ne tegyék.)

– Melyik korosztálynak ajánlanád leginkább az előadást?

– Azt hiszem, mindannyian tanulhatnánk Csipikétől, Kukucsitól, Madártól, Nyúltól, Vadmalactól vagy akár Légyölő Galócától (ez utóbbi az erdő filozófusa). Tehát az értő gyermektől (2,5–3 év) a legidősebbekig ajánlom mindenkinek, minden korosztálynak. A színészek munkája pedig külön figyelmet és dicséretet érdemel.

A Szélyes Andrea jelmezeiben életre kelő történet ezt maradéktalanul igazolta. Puskás Győző rettenthetetlensége pillanataiban is szeretetre méltó Csipike volt, Halmágyi Éva Nyúl-bundában, Gáll Ágnes Madárként bűvölte el a gyerekeket, Gönczy Katalin Vadmalac szerepében, Bonczidai Dezső Légyölő Galócaként, Cseke Péter pedig Kukucsi megformálójaként biztosított állandó humorforrást. A játék végén egyetlen következtetés vonható le: újra megtörtént a csoda, amelynek várásában minden bemutató alkalmával zsúfolásig telik a Nyomda utcai épület nagyterme.