Keleti élmények (2022.12.10–11.)

• 2022-12-27 16:00:00

• Veress Zsombor

„Mondd meg nekem, kicsi madár,

Mikor lesz nyár!”

Egy busznyi segesvári ifjú oldalán indultunk keletre. Na, nem Távol-Keletre, csak ide, ehelyt, a határtalan határainkon innenre, no meg egy kicsit túlra. S mint az igaz, hívő peregrinus, aki nem tud áldás nélkül továbbmenni, betértünk a csíksomlyói templomba egy csipetnyi kegyelemért. Kaptunk is busásan, föld körüli útra is elegendőt, s belőle már akkor is táplálkozhattunk, amikor beszálltunk a szépvízi Székely Határőr Emlékközpont időgépébe. Nekivágtunk, hogy bepillantsunk a múltunkba, vérzivataros századokat átélni, találkozni azokkal, „kik szabadon éltek-haltak, szolgaföldben nem nyughatnak”. Nem volt könnyű utazás, ezer esztendő felett repültünk át turulként, s amikor már elbizakodva néztük a legerősebb fergetegnek is ellenálló hargitai fenyveseket, ismételten lecsapott a szélvész, hogy derékba törjön fiatalt, öreget. 

Letelepedtünk, nomád hordából nyugatiakká avanzsáltunk, ám a kutyafejűekkel szemben védtelennek bizonyultunk. Nagyszebennél Hunyadi oldalán vertük szét a portyázó Mezidet, Kenyérmezőnél torkunkon éreztük a fojtogató pogány szorítást, már-már elvesztünk Mátyás seregében, végül mégis örömünkben sírtunk, amikor megjelent Kinizsi. De mindhiába! Végig kellett néznünk, ahogy Szulejmán összeroppant minket Mohácsnál, s a székely mindebből kivette a részét, hiszen sorsunk egyet jelentett a katonáskodással. Közben pedig tovább tekeredtünk a történelem csigavonalán, cseberből vederbe estünk, és Rákóczival elbuktuk a szabadságharcot is. Mádéfalván „vérszagra gyűlt az éji vad”, a székely keletre csángált, de hitét és nyelvét ott is megőrizte. Nemcsak keleten védtünk, hanem nyugaton is hadba szálltunk, s többek közt a napóleoni nagyágyúk előtt álltuk a sarat, még akkor is, ha Austerlitznél végül orosszal, osztrákkal együtt futottunk. S mire a nemzet felnőtt, kinevelődött az a nemzedék, amely megértette a „hí a hazát”, és Gábor Áronnal együtt nemcsak lelkesedett, hanem cselekedett is. De ó jaj, Segesváron már nem volt elég ágyú, Világosnál sötétség lett. S mégis... Voltak keményfejű székelyek, akiknek még a megtorlások sem szegték szárnyát, s emlékük obeliszkje alatt fejemet hajtom, valahányszor szeretett egyetemem alatt sétálok Vásárhelyen. Az igazán nagy csapások kora azonban csak ezután következett. A 20. század több halált és szenvedést hozott, mint az azt megelőző 900 esztendő. Láttuk, amint apa és fia egymást istápolják a lövészárokban, s végül egyikük sem tért haza, nemzetségek maradtak férfiak nélkül. S aki Isten kegyelméből mégis hazatámolygott, annak vasból forrasztottak lábat, üveggolyóból tettek szemet. Olyan idők voltak, amikor még a templomok keresztjeit is céltáblának használták az unatkozó szovjet katonák, s amikor visszavonultak, ártatlanok ezreit cipelték magukkal a Gulagra. Nem volt olyan család, amelyiknek valamelyik tagja ne lett volna részese a hadi cselekményeknek. Mi, ma élő nemzedékek is részesei vagyunk, és amikor a hadak útjának végén kiszálltunk az emlékközpont időgépéből, legalább két tanulsággal gazdagodhattunk: egyrészt azzal, hogy létfontosságú az emlékezet, hiszen gyökerek nélkül jövőnk sincsen, másrészt pedig azzal, hogy csakis békésen érdemes egymás mellett élni. A béke napjainkban még értékesebb, mint egy röpke évvel ezelőtt, hiszen láthatjuk, mennyire törékeny, különösen, ha a „határokat feszegetik”. Ezeréves határ? Nos, valljuk be elfogultság nélkül, hogy pontos határ sokáig nem is volt, és amit évezredesnek nevezünk, alig másfél évszázadot tartott. Én a határtalan határokban hiszek, amelyek sokszínűségében megtarthatjuk identitásunkat, ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, iskoláinkhoz, hitünkhöz, szokásainkhoz, és közben kölcsönösen tiszteljük a velünk együtt élő népek azonosságtudatát. Olyan világról álmodok, amelyikben nem egymásnak feszülünk, hanem felemeljük egymást. Ez az álom részben már valóra vált, hiszen napjainkban templomaink százai újulhatnak meg, és új tanintézmények épülhetnek az anyaország támogatásával és helyi lelkes emberek segítségével. Mindez elképzelhetetlen volt a közelmúltban, ugyanakkor továbbsétálva Szépvíz utcáin és megcsodálva a remekbe szabott örmény emlékhelyeket, akarva-akartalanul is e nép hányatott sorsára gondolok. A népre, amely kultúrát teremtett, iskolát épített, templomot emelt és Szépvíznek Szeredánál is városiasabb külsőt kölcsönzött. A szép nagy épületek, melyeknek még a kéményeit is tetszetőssé formázták, e nép sok évszázados életéről suttognak, Dajbukátokról, Zakariásokról, akik mára úgy eltűntek, mintha sohasem lettek volna, s a templom ablaküvegére festett Világosító Szent Gergelyt már csak a nap ragyogtatja. 

De mindeddig csak a történelem útvesztőiben csámborogtunk, ami a remek idegenvezetés és a nyugati színvonalon berendezett múzeum ellenére is kissé távolinak tűnt. Ezért fogtuk magunkat, és még keletebbre utaztunk, hogy valódi hús-vér találkozásokban is részünk legyen. Átkeltünk a Szellő-tetőn, ahol a decemberi éj beállta előtt megcirógattak a leszentülő nap vérző sugarai. Felsőlokon töltöttük az éjszakát, de micsoda éjszakát! Vacsora után megérkezett Antal Tibor népdalénekes és csapata, előkerült az ütőgardon, a hegedű, és attól kezdve eszünk ágában sem volt lefeküdni. Különösen a segesvári Kikerics néptáncegyüttes fiataljai bukuráltak meg, amikor felcsendültek a gyimesi nóták, s a kezdeti mélabús daloktól előbb könnyed körtáncra hangolódtak, majd fergeteges táncházas vigalomra penderedtek.

 „Újkorába repedjen meg a csizmám,

Ha én többet járok a babám után.

Eddig es csak azért jártam utána,

Csalogatott a két szeme sugára.”

Másnap reggel folytattuk utunkat keletre. Előbb megálltunk a 30-as vasúti őrháznál, amely a legkeletibb volt egykor. A kis dombocskára emelt házikóhoz elmélkedni, átszellemülni érkeztünk, de látva az alatta tátongó bunkerbejáratot, inkább egy tömegsírt képzeltem magam elé, ezért felmenekültem a Bethlen Gábor által emeltetett „Rákóczi-várba”, ahonnan már magasabb szintről révedhettem a történelmi tájba és távlatokba, meglátva a ködös völgyben tekergőző Tatros olykor élettől, máskor vértől, de mindig verejtéktől gyöngyöző vizét. 

„Tatros partján nem szabad lefeküdni,

Mer’ a Tatros ha kiönti, elviszi.

Most es olyan szeretőmet vitte el,

Amíg élek, soha nem felejtem el.”

Utunk más esetben itt véget is ért, meg szoktunk fordulni, csakhogy most nem elégedtünk meg ennyivel. Még keletebbre húzott a szívünk, és a Tatrost követve, az Előkárpátok kies tájain kígyóztunk a Szeret felé, a hajdanvolt Etelköz nyugati határához, Moldva egyik magyarlakta falujába, Pusztinába. Itt nem más, mint maga Nyisztor Ilona népdalénekes várt bennünket a település közösségi magyar házában. Vasárnap volt, és a templomból hazafelé tartó asszonyok helyi dalcsokorral és mesékkel örvendeztettek meg bennünket, amire kikericseseink Maros menti, küküllőmenti táncokkal válaszoltak. Csak úgy tobzódtunk a gyönyörben, a szemet elhomályosító fátyoltól egy idő után már nem láttam, de amit hallottam, az a szívembe égett örökre.

„...S ha folyóvíz volnék, sohasem búsulnék,

Hegyeken-völgyeken zengedezve járnék...”

Zengő muzsikával szárnyaltunk haza keletről, ahol bepillanthattunk a múltunkba, de történelemóránál sokkal többet kaptunk. Árvákul hagyott, szegény nép hazájában jártunk, akiknek hite és nyelve jelentette századokon keresztül a megmaradást, s ahol mi is „hazataláltunk, mint vándorfecske édesanyja fészkére”. Abban a kiváltságos ajándékban részesültünk, hogy ameddig e lap hasábjain leírt dalok csak halott betűknek tűnnek, addig mi ízes, élő énekektől részegültünk, a legkeletibb magyarok szójárásával gazdagodtunk. Ezt a könnyfakasztó élményt nem lehet könyvekből megismerni, átélni. El kell indulni. Köszönöm, köszönjük az utazást és a kiváló idegenvezetést Borbély-Kiss László tanár úrnak. Hasonlóképpen köszönjük a Csoóri Sándor Alapnak és a Bethlen Gábor Alapnak, hogy lehetővé tették e felejthetetlen út megvalósulását.