Jogos verbunk (3.)

1804-ben Miskolcon párbajt vív Lavotta. Az előzmények egy farsangi bálon kezdődtek. Egy „egészséges testalkatú és szép parasztlány” szócsatába keveredett a hegedűssel. Addig-addig káricsált a lány, míg a művész elveszítette józan ítélőképességét, és lekevert egy pofont a lánynak. Erre egy Zetz nevű lovastiszt párbajra hívta Lavottát. A művész elfogadta a kihívást, távozott, hogy fegyvert hozzon, majd egy hegedűvonóval tért vissza, majd így szólt a tiszthez: „Uram, főhadnagy uram, énnekem több s másnemű fegyverem a vonónál teljes életemben soha nem volt és most sincsen. Azt is mondhatom, hogy az úr eddig nemesebb bravúrokat nem tett a csatapiacokon vasfegyverével, mint én az ilyen hegedűvonóval. Azt is hozzáadhatom minden sértegetés nélkül, hogy én talán jobban is értem hegedülésbeli mesterségemet, mint az úr a maga tulajdon haditaktikáját, s ezt tudós újságlevelekkel és élő tanúkkal is kész vagyok annak idején megbizonyítani. Ha tehát egy tapasztalt katonának dicsőségére szolgál, s nem gyalázat egy más mesterségbeli fogásokban gyakorlott, erőtelen civil emberrel próbaköven állni: ám tessék virtusát rajtam kitölteni. Én kész vagyok mindenesetre a halálra, mert én az úr fegyvere nélkül is halhatatlan vagyok a magam nemében.” Zetz még jobban feltüzesedett a megjegyzésre, és ragaszkodott a viadalhoz. Végül Lavotta megúszta annyival az összetűzést, hogy a lovastiszt kiütötte kezéből a kardot, ami az ott ácsorgó táblabíró lábát sebesítette meg.

1807-ben Tiszaszőlősön halászat közben a folyóba esett. Csak nagy nehezen sikerült kiúsznia a Tisza sodrásából. Ekkor úgy nyilatkozott, hogy ő csakis azért menekült meg, mert nem szereti a vizet, s a víz sem szereti őt; ha borba esett volna, szívesen meghalt volna. Ez az esemény szárnyra kapott, és némelyek már a Lavotta halálhíréről beszéltek. Amikor a művész ezt meghallotta, rekviemet rögtönzött önmagának.

Családja nem volt, mert legnagyobb szerelmének a bort tartotta – de az is igaz, hogy művészi életéhez sehogyan sem passzolt volna a családi lekötöttség.

A művészetben igazi művész volt, kényszerből sohasem hegedült. „Ebben igazi művész volt: ihlet nélkül nem szólalt meg. Egyhangú megállapítás róla, hogy kedv nélkül semmi kérésre, semmi hízelgésre sem nyúlt hegedűjéhez. De ha maga kedvére hagyták, és főleg, ha az ital már tüzelte az ereit, szívesen hegedült hallgatósága előtt is. Ilyenkor arca merengővé vált, és finom, hosszú ujjai boszorkányos fürgeséggel ugráltak a négy húron, ahonnan lélekből lélekbe szálló hangok sírtak, zokogtak, kacagtak, ujjongtak ki.”

1812-ben Tiszaszőlősön tanított zongorát – bár ő maga alig tudott játszani ezen a hangszeren. De mivel az akkori világ műveltségéhez hozzátartozott a zongorázás is, Lavotta – hogy fenntartsa magát – bevállalta az úri kisasszonyok tanítását. Szíve vágya szerint folyton ment volna egyik helyről a másikra, ahol még kedvelték a muzsikáját, de az öregedés jelei egyre aggasztóbban kínozták – reszketni kezdett a keze.

1816-ban gondolt az öregségre, és azt tervezte, hogy Debrecenben hegedűt tanít és zeneboltot nyit, melyben Bécsből hozott kottákat árul, majd házat vásárol magának. Súlyosbodó betegsége azonban elhervasztotta az álomvirágokat. 1817-ben Elek István házánál ápolták a beteg művészt.

Nyughatatlan természetének kissé ellentmondó az életvitele. Lefekvés előtt mindig nagy odafigyeléssel simította ki ruháit, pipáját is kitakarította, aztán hegedűjére vetett egy pillantást, majd lepihent. Ha bármi holmiját valaki elmozdította a helyéből, azt mindig észrevette, és éktelen haragra gerjedt.

Emberi büszkeségét mindig megőrizte. Pénzt a barátaitól soha el nem fogadott, ha tanított, azt szívességből tette, viszont a szívességet ő is elfogadta.

1820-ban Puky István házában Tállyán betegeskedik. Az úr egyik orvos fia igyekezett segíteni rajta, de gyógyulás helyett egyre sötétebb felhők gyülekeztek Lavotta egén. Roskadozó léptekkel még el-elment a patikába gyógyszerért. Aztán 1820. augusztus 11-én nem kellett már neki gyógyszer, lerogyott a patikában, s csak annyi ideje maradt, hogy végtelenül szerény vagyonáról rendelkezzen. Ez a vagyon 120 kotta és a hegedűje, a többi kotta vagy elveszett, vagy örök emlék maradt a világmindenség rezgésözönében.

„Bernát Mihály az ő furcsa életrajzában azzal állít fejfát Lavotta holtteste fölé, hogy kiszámítja, mit és mennyit ivott meg a dilettáns hegedűs, s egy mosollyal így összegez: Élt 56 esztendőt és 29 napot, s szomjú torkára fordított, vagyis ivott 38 esztendeig és 29 napig 1303 akó és 52 icce bort, 54 akó, 18% icce szilvóriumot, s megért a liquid: 22.250 Rf. 54 K.-t.”

De másképp is tekinthetünk rá: ha nem azt nézzük, hogy mit fogyasztott el, hanem azt, hogy mit alkotott. Szilágyi Sándor életrajzírója méltón búcsúztatja könyvében a magyar zene megteremtőjét: „Király lehetett volna, és lett adomázó, pipázó magyarok mulattató muzsikusa, csillag lehetett volna, és maradt fel-fellobbanó láng, amely mellett hangos hejehuják és borszagú jókedv gyújtogatták a »sírva vigadás« fidibuszait. Akinek ez nem fáj, és aki nem érzi ebben a nemzeti veszteséget, csak az talál majd vigasztalót az ő éle-tében.”