Identitászavarban a gyógyszerészet

„Azok a régi szép patikák” (1.)

Rendszeresen tapasztalom, hogy a patikamúzeumban, ahol igyekszem a 60–70 évvel korábbi patikák hangulatát megőrizni, felidézni és bemutatni, a látogatók közül többen is szóvá teszik azt, hogy a gyógyszertárak manapság már nem olyanok, mint a régiek, egészségügyi intézményként előnytelen módon változtak meg. Akármilyen kereskedelmi egységhez váltak hasonlatossá, ahol a gyógyszerész egyszerűen leveszi a polcról és kiadja (eladja) a gyógyszeripari terméket. Már belépéskor más légkör fogadja a „klienseket”, még a gyógyszertárban terjengő „szag” sem hasonlít a korábbi patikák „illatához”.

Országunk a szocialista-kommunista korszakban (1945–1989) a gyári készítményeket illetően végig jelentős gyógyszerhiánnyal küszködött, amelyet a gyógyszertárakban előállított készítményekkel igyekeztek enyhíteni a patikusok úgy, ahogy azt a nagyon régi patikákban is tették. Az egyszerű profitforrássá válás és vele együtt a patikák átalakulása csak az utóbbi évtizedekben jelentkezett, de ma már valóban jelen van. Egyre kevesebbet (avagy egyáltalán nem) kell a gyógyszertárakban laborálni (gyógyszert elkészíteni), egyre több ipari terméket kell eladni. Ilyen szempontból a gyógyszerészet identitászavarban van, nem az, amire ez a hivatás eredetileg létrejött. Igaznak látszik az a kijelentés, hogy „kimaradt a vényen szereplő szer elkészítése”, maradt a kiszolgálás és a felvilágosító munka. Nyugati országokban végzett közvélemény-kutatás szerint számos gyógyszerész is úgy gondolja, hogy a társadalom már nem tekinti igazán egészségügyi szakembernek a gyógyszerészeket és egészségügyi egységnek a gyógyszertárat, hiszen az internet, az okostelefonok segítségével akárki tanulmányozhatja bármely gyógyszerkészítmény használatát, „nincs szüksége” a gyógyszerész tanácsára!

Az idő múlásával minden, mi magunk is változunk. Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Utólag valamiről vajon a valóságot látjuk-e lelki szemeink előtt, vagy az arról alkotott képet? Vajon nem arról van szó, hogy mindenki más-más szemmel nézi a neki tetsző vagy nem tetsző dolgot? Mondják, hogy a „régi szép idő attól szép, hogy elmúlt”, lehet, hogy a régi szép patika is attól szép, hogy a mai már nem hasonlít hozzá?

Az az érzés, hogy a gyógyszertárak másak, mint a korábbiak, mindig megvolt, de a 19. század vége felé és utána felerősödött, a gyógyszeripar fellendülésével párhuzamosan.

Más a nóta 

Száztíz évvel ezelőtt, 1914-ben (!) jelent meg Misutta Károlyné költőnő verse Régi szép patikák címmel a Gyógyszerészi Hetilap év végi, 53. számában. A versből idézek néhány gondolatot a fenti állítás igazolására.

„Régi szép patikák, csendes hűs szentélyek,

Ahová az ember áhítattal lépett –

Emléketek él csak! Más a nóta már ma 

Lesújtott rátok a kor durva járma.

Templom után hová áhítattal léptek,

S hangosan kopogni benne szinte féltek

Ma vásári lárma, üzérkedés ver fel

Nem megy beléd senki többé tisztelettel.

Régi szép patikák, csendes hűs szentélyek,

Ahová az ember áhítattal lépett,

Nem jön vissza soha többé virágzástok,

Reátok nehezült egy pusztító átok.

Gomba módra kelnek a patikák sorra,

Egyik a másiknak pusztulását hozza!

Száz új kétes fény gyúl, messze-messze terjed,

Régi szép patikák, lassan belevesztek.”

A verset a huszadik század elején írták (!), de a mai olvasónak is időszerűnek tűnik, mint például az a kijelentés, hogy „Gomba módra kelnek a patikák sorra. Egyik a másiknak pusztulását hozza!” 

Marosvásárhelyen 1989 előtt összesen (nyíltkörű és zártkörű) gyógyszertár húsznál kevesebb működött, ma már hatvannál is több van. Segesváron a különböző típusú patikákból mindössze négy elégítette ki a közösség gyógyszerigényeit, ma már 13 van, amelyekből 10 tőkeerős gyógyszertári láncolatok része, ugyanakkor az utóbbi években öt magánpatika zárt be véglegesen, így igaznak tűnik, hogy egyik a másiknak pusztulását hozza.

Azt tudjuk, hogy milyen volt néhány évvel korábban a gyógyszertár, de milyen is volt 1914 előtt a „régi szép patika”, amelyet a költő olyan csodásnak, egyenesen „szentélynek” ismert? A kérdésre megkísérelek választ adni egy kis történelmi kitérővel.

A „gyógyító szerek”

használatáról több ezer éves adataink vannak a kínai, a zsidó, az egyiptomi, a görög és a római, később az arab kultúrából. A középkori Európa (Kr. u. a 9. századtól a 15. századig) szerzői lelkesen hivatkoztak is a gyógyszeres kezelésnek a növényi, állati és ásványi anyagokból készült különböző gyógyszerformáival (levek, porok, kenőcsök) kapcsolatos leírásokra az említett több száz éves kultúrákból.

Kr. u. a 8. századtól az arabok vették át az ókori kultúra tudományos örökségét, ők vezették be a mézet és a cukrot a gyógyszerek előállításába. A cukor és a méz bevezetése lehetővé tette a készítmények eltarthatóságát hosszú időn át, és a gyógyszerkészítő mesterség önállósulásának alapjait. Az Arab Nagykalifátus területén (például Bagdadban) megalakultak az első, állandó székhelyű, kezdetleges gyógyszertárak. 

Az ókori örökség Európában 

Az óriási kiterjedésű (Ázsia, Afrika, Európa részein fekvő) iszlám birodalom tudósai Dél-Itálián, Dél-Spanyolországon keresztül ismertették meg fokozatosan a 8. századtól a 13. századig Európa többi országaiban az ókori örökséget és saját sikereiket az új gyógyszerformák (például roobok, más szóval gyógyszertartalmú gyümölcsízek, a pilulák, a pasztillák stb.) előállítása és a gyógyítás területén. Salernóban, Cordobában, Toledóban, Pádovában, Dél-Franciaországban (12–13. század) sorra alakultak orvosi iskolák és patikák is. A cukor-méz gyógyszerészet a 19. századig volt jellemző, közben csak az alkohol desztillálása és alkalmazása hozott igazán újat. Jellemző egy 16. századi francia közmondás, amely szerint „a nótárius pecsét nélkül, a patikus cukor nélkül egy hajítófát sem ér”. A huszadik század elején hazánkban a „roob” még hivatalos gyógyszerforma volt!

Az ókor lepárlással (desztillációval) kapcsolatos ismereteit is az arabok vették át, az ecet, a víz, a vizes parfümök (pl. „rózsavíz”) lepárlására használták. Az alkohol szó is arab eredetű (Al Kohl). A desztillált alkohol legkorábbi leírása a 12. századi Itáliából, a salernói egyetemről származik „aqua ardens” – égő víz néven. A 13. században Itália kolostoraiban gyógyászati célra kezdtek nagyon erős, 90 fokos alkoholt előállítani, amit aqua vitaenek (az élet vize) neveztek (innen származik az ákovita elnevezés is), majd később, a 14. század közepén az orvosokkal együtt a nagy pestisjárvány leküzdése érdekében tömegesen vetették be.

A kolostorok szerepe

A kereszténység terjedésével a nyugati államokban a gyógyítás és a gyógyszerészet művelése és gyakorlata Európa-szerte, így Erdélyben is átkerült a kolostorokba. A bencés, ferences, jezsuita, kapucinus, irgalmas, Domonkos-rendi szerzetesek, papok orvostudománnyal kezdtek foglalkozni, népgyógyászati ismereteik mellett ismerték a görög–római és arab gyógyászatot is, a szakkönyveket latinra fordították át (a görögből). Tudásuk az antik orvostudomány eredményein alapult, elsősorban a hippokratészi és galenoszi ismereteken. Az „ispotályos” (kórházas) rendek a gyógyításhoz szükséges gyógyfüveket maguk termesztették, gyógyszertárakat létesítettek, ahol a gyógytermékek között alkoholos kivonatokat is készítettek az ellenreformáció térhódításával még a 18. században is, amit az egyre szaporodó polgári patikák tulajdonosai nem néztek jó szemmel.

Erdélyben a reformáció és a két évszázadig tartó török hódoltság, valamint a háborúk következtében a középkori kolostorok nagy része elnéptelenedett, a gyógyító tevékenységet sok helyen világiak vették át, gyógyszertárakat a városok (Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó stb.) és a 17. század végétől magánszemélyek (patikusok) is alapítottak. Erdélyben 1609–1866 között, vagyis 250 év leforgása alatt 182 patika alakult, kizárólag városokon. 1867–1919 között, 52 év alatt 329 új gyógyszertár létesült, nagyrészt vidéki településeken.

 A gyógyszertárak létrejöttével kapcsolatos történelmi áttekintés során elérkeztünk a 19. században megalakult és a versben idézett „csendes, hűs” patikákig. Hogy ezek milyenek lehettek, megtudjuk a folytatásban.