Holokauszt-megemlékezés a várban

Sokat mondtak már az emberiség egyik legnagyobb atrocitásáról, a második világháború alatti holokausztról, és mégsem eleget. Ma már dokumentumfilmek, játékfilmek őrzik, adják vissza az utókornak mindazt a kegyetlenséget, amelyet a gettókban, a náci koncentrációs táborokban éltek meg az ártatlan áldozatok. Elég-e a puszta megemlékezés ahhoz, hogy a jövőben elkerülhetetlenné váljon az ilyesféle embertelenség? A történelem igazolja, hogy nem. Az intő jelekre mindig szükség van. 

 

Egy ilyen – a marosvásárhelyiek által még nem látott, tapasztalt – megemlékezés zajlott pénteken délután a várban, ahol a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói holokausztperformanszot szerveztek. S mitől volt különleges a rendezvény? Attól, hogy a színház és az audiovizuális művészet eszközeivel próbálták meg életszerűen felidézni, érzékeltetni azt, ami vissza nem adható. A várban a helyszínre Dávid-csillaggal jelölt ösvény vezetett. Aztán egyszer csak egy gyönyörű cigánylány (Hajdú Imelda, III. éves színészhallgató) keserves énekbe kezdett, majd ledobta magáról a kabátot. Nem véletlenül. Mert ennek igen nagy jelentősége volt a performansz alatt. Egy, az építők által kimélyített árokba Dávid-csillagos kabátok kerültek, egy másik képben egy pár – nő és férfi összeölelkezve – együttlétét rács osztotta ketté. 

A belépőket náci katonatiszt fogadta (Mihály Csongor III. éves bábszínészhallgató), akinek a kezére egy szám került. Autentikus jegy, amelyet a Marosvásárhelyről elhurcolt zsidók viseltek a koncentrációs táborban. S közben a falon a nevekhez társított számok peregtek – azonosítani lehetett a viselőjüket. Az egyik teremben egy fal állt. Bartha Tünde volt látványtervező diplomamunkája, amelyet Anne Frank naplója ihletett. Klausztrofóbia: a külső felületen zsebek, ingdarabok, belül emberi testrészek, amelyek közé bárki beszorulhat. Egy másik helyiségben – Erdélyi Lajos fotográfus által a szerkesztők rendelkezésére bocsátott – Holló Imre grafikáit láthatták vetített képeken a belépők. Egy láger mindennapi életének megrázó vázlatai. A volt vármegyeháza tömlöcét is átalakították, virágkoszorún elszórt emberi csontok, tükörre helyezett koponya, mellette égő gyertya: szimbolikus kripta. Fentről igen groteszk kép. Groteszk? A holokauszt is az volt...

A felső szintre utcakövek vezettek, rajta zsidók neveivel. A szervezőket Berlin inspirálta, ahol a felfordított utcakövekre az elesettek nevét vésték. Egy adott ponton ezek a kövek besűrűsödtek. A neveken át és/vagy rájuk kellett lépni. Kényszerhelyzetben, kegyeletből?... Aztán a folyosón újra egy lebegő kabát... szellemkép. Az egyik sarokban dr. Mengelét megtestesítve Szilvai Balázs III. éves bábszínészhallgató az „árja faj mesterséges szaporításán” fáradozott. 

A nagyteremben közben három filmet lehetett megtekinteni: Szász János Holocaust szemei, Radu Mihăileanu Életvonat, illetve az igazi megdöbbentő dokumentum, az Alfred Hitchcock által 1945-ben összeállított kisfilm, amely a lágerek felszabadítását, az áldozatok temetését mutatta be mellbevágó valósággal. 

S ez még nem volt minden. A szervező, rendező Ozvald Enikő, a művészeti egyetem végzős mesteriző hallgatója tartogatott meglepetést. Az egyik performanszban egy gyönyörű szőke nő (Bogár Barbara, II. éves mesteriző színészhallgató) az „árja” rózsás ruhát náci, koncentrációs tábori őri egyenruhára váltotta, majd miután cigarettára gyújtott, zsidó altatódalra egy meztelen  csecsemő bőrén oltotta el az égő szálat, majd a babát a gödörbe vetette. 

Diamantstein György tanár a marosvásárhelyi zsidó hitközség képviseletében a filmvetítés szünetében megköszönte a szervezőknek, hogy eszükbe jutott megemlékezni azoknak a sorsáról, akiknek az élete a második világháború végén olyan tragikus véget ért. Marosvásárhelyről közel 7000 zsidót deportáltak, alig egytizedük tért haza. Ma 120-an élnek közülük. Egy évtized múlva aligha lesznek. 

Az esemény megrázó záró-rendezvénye koronázta meg az eseményt: egy szőke lány (Erdély Kinga III. éves díszlettervező szakos hallgató) alsóneműre vetkőzött, majd az est sötétjébe kikészített székbe ült, ahol egy héber imamondat ismétlése közben egy sábeszdeklis, papi ruhát viselő zsidó (Dávid Áron, III. éves bábszínészhallgató) kopaszra nyírta. Aztán egymás szemébe néztek, majd mindketten kivonultak a sötétbe, és maradt a bosszú, megbocsátás, vezekelés, bűnbánat... Vagy talán egyik sem?

Ozvald Enikő, az esemény kitalálója, szervezője a Népújságnak elmondta, valamikor 16 éves korában látta Szász János – a rendezvényen is levetített – dokumentumfilmjét, azóta foglalkoztatja a gondolat, miként lehetne méltóan, de egyik kicsit a megszokottól eltérően megemlékezni a holokausztról. Az elképzelés akkor válhatott valóra, amikor a rendezvényszervezői tantárgy keretében, vizsgaként azt a feladatot kapta, hogy egy eseményt hozzon össze. Ez lett belőle, mondta szerényen, majd kérdésünkre, hogy mikor szervez még valami hasonlót, azt mondta, talán 10 év múlva...