Most persze verhetem a fejemet a falba, hogy azt a jó címet a múlt heti jegyzetem élére pazaroltam, ugyanis most lenne igazán időszerű.
Most persze verhetem a fejemet a falba, hogy azt a jó címet a múlt heti jegyzetem élére pazaroltam, ugyanis most lenne igazán időszerű. Hogy felmentsem a közönséget attól a kíntól (erőfeszítéstől), hogy vissza kelljen keresnie a múlt csütörtöki lapszámot a kiolvasott újsághalmazból (ennél alacsonyabbrendű felhasználásra nem is merek gondolni) vagy az elektronikus vibráló felületen, szóval elárulom, akkor azt írtam: „mire e sorok napvilágot látnak”. (Idézet bezárva.)
Na most már, ismerve az utóbbi évek hazai időjárási trendjeit (áramlatait, divathóbortjait), ez a kis vasárnap lehullott (tartós?) hó – ha megérzéseim nem csalnak – csütörtökig (a megjelenés határnapjáig) már országos/regionális locspoccsá válik. Volt azonban annyi jóérzés az időjárási főosztály hóhullajtási alosztályának vezetőiben, hogy munkaszüneti nap ellenére, dacára mindennek, vasárnap berendelték a munkatársakat, és saját hatáskörben elrendelték a hópehelyraktár megnyitását az esőzési alosztállyal egyezőleg – vagyis délelőtt már átengedték a hullajtóknak a havazáshoz a teret, amivel nagy-nagy örömet okoztak nem csupán az északi-sarki gyerekeknek és a szibériai tigriseknek, de a mezőmadarasi és szilágypaniti, a malomfalvi és a hürkecz-tanyasi gyerkőcöknek is, akik végre ön- és iskolafeledten szánkózhattak,
hódeszkázhattak, -golyózhattak, síztek sötétedésig és még annál is tovább. Már csak a korcsolyások maradtak hoppon, de ami késik, nem múlik. Eljő még a műjégpályák ideje a fent említett városiasuló településeken is, ha nem is ebben az ötéves tervtelenségben, a következő tízben, amelyet kilencven év alatt rekordgyorsasággal teljesíteni fognak. Ha nem így lenne, ide a rozsdás kondorkorcsolyát!
Mondom mindezt annak a tapasztalatnak a birtokosaként, aki tudja, hogy minden hócsoda tájainkon 600 méter magasság alatt (tengerszint fölötti magasság!) három napig tart, akkor „jő az ébredés”, miként a régi dal az olvadásról szólni vélt. Egyetlen fagy – a szocializmusé – tartott negyven évig. Ebben is verhetetlen volt a szocializmus.
Ez az utolsó mondat most majd kiveri a biztosítékot azoknál a jámbor és tisztességes olvasóknál, akik hallani sem akarnak politikáról 1995 óta – ez volt ugyanis az a dátum, amikor a legtöbb nem profi, közember és adófizető polgár lehúzta a redőnyt otthonában a politika előtt, amelyre addig – egy fél évtizednyi időre – nyitott volt; nyitott ablaknál aludt, aztán bevezette a saját fűtésű kazánt, és a politika telét igyekszik vastag termopán idegekkel szemlélni minél távolabbról.
Hiszen van baj elég, ha csak a téli gumik és az utak helyzetére gondolunk, minden télen kiderül, amit egész évben tudott (tudat alatt) az útkezelő hatóság, de azt prognosztizálta, hogy ebben az évben el sem jön a tél, és már lassan utolérjük Kaliforniát, nem a bozóttüzekben, de az állandó kellemes fagylaltnyalogató melegben, hótlanságban. Szótlanságról szó sincs, ugyanis egész évben biztosítottak bennünket, minden a legjobb kezekben van.
A hóember kezében.
