Szerepek kiürülése, azaz elszereptelenedés
Lélektani divatok
Az előző két részben az életkori szerepek felcserélődéséről írtam. Ám a szerepek mára nemcsak ott, hanem az élet szinte minden területén, ha nem is felcserélődtek, de nagyon sokat változtak, sokszor szinte eltűntek. Elszereptelenedett a világ, mondanám én ezzel az általam alkotott kifejezéssel, amely szerintem pontosan leírja a jelenséget, melynek bemutatását, körbejárását és magyarázatát szeretném itt megvalósítani.
A pszichológiai és a társadalomtudományok szempontjából általában a szerepről azt mondhatjuk, hogy az az egyénnel szemben támasztott társadalmi elvárások összessége, vagyis azok a tulajdonságok, amelyekkel valakinek egy adott státuszban más koncepciós rendszerben fogalmazva az adott szereppel járó pozícióban, rendelkeznie kell. Vagyis tudtuk, hogy egy bizonyos korban, azaz egy fiatal, idős, középkorú; a családban elfoglalt helye (anya, apa, gyermek), a szakmája (orvos, tanár, asztalos stb.), a munkahelyen elfoglalt helye szerint (igazgató, titkár stb.), tehát a társadalmi szerepei alapján mit várhatunk el az illetőtől: milyen viselkedést, illetve milyen tulajdonságokat kíván meg az illető szerep. Ezzel együtt pedig a vele járó státusz milyen jogokkal ruházza fel az illetőt. Létezett egy hangnem, egy hangulat, bizonyos értelemben valamiféle közös nyelv, ami megkönnyítette a kapcsolatteremtést, a kapcsolattartást és a kommunikációt.
Az anómiás társadalom természetszerűleg vonta maga után sok szociális és emberi jelenség eltűnését, vagy minimum az átalakulását. Így fogalmazva kevésbé mellbevágó e történet, de attól még mindig roppant elgondolkodtató, vagy annak kellene lennie mindenki számára. Nyilván nem az, hisz akik nem ismerték a jól körüljárható szerepeket, és ez igaz sok más jelenségre is, azok nem tudják, hogy voltak ilyenek, vagy ha hallottak is róla, nem igazán tudják, milyen is volt az. Nem igazán ismerik és ismerik el, hogy volt egy idő, nem is olyan régen (és elég régóta tartott), amikor viszonylag pontosan leírható volt – például a szakmák esetében – vagy létezett egy hallgatólagos egyezség a közösségekben, amely szabályozta, hogy mit jelent egy bizonyos szerep: mit szabad és mit nem az illetőnek. És a közösség büntette valami módon a szabályszegőt. Azaz a közösségeknek erős szabályozó és ezzel együtt megtartó szerepük is volt. Mára ezek a nagyobb normaalkotó és -követő közösségek is megszűntek, alakul helyettük sok kis csoportocska, kezdve az egyszülős családoktól a néhány fős galerikig, melyek legtöbbször a saját (eléggé képlékeny) szabályaik szerint működnek, mert erre biztatják őket korunk megmondóemberei is, akik, az egész korszellemhez hasonlóan, inkább csak rombolnak, de az építkezéshez támpontokat nem adnak, hanem mindenkire rábízzák, hogy oldja meg maga a feladatot. Így lesz egyéni, esetleg kiscsoportos feladattá az, ami hosszú időn, évszázadokon, sőt évezredeken keresztül a társadalom, benne a nagy közösségek – falu, város, osztályok – kötelezettsége és felelőssége volt, hisz ezzel biztosították az együttélés – benne a kapcsolatok, a munka, fejlődés, a célok és utak kialakításának – gördülékenységét.
A szerepek átalakulásának talán leglátványosabbja a nemi szerepek sok helyütt – nem alaptalanul – vitatott, nálunk még eléggé nehezen elfogadott képlékenysége. Ma már viszonylag közismert, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem (a gender), azaz aminek érzi magát az ember, ahogyan a társadalomban meg kíván valaki jelenni, nem mindig esik egybe. A jelenség nem új, de az utóbbi évtizedekben foglalkoznak vele jobb témához méltó lelkesedéssel. A nemi szerepekkel kapcsolatos kérdéseknek ez az oldala az, ami divatként jelenik meg és vezet egészen képtelen túlzásokhoz. Valódi szakirodalma még nincs, vannak kutatások arról, hogy hogyan határozzák meg magukat a nem bináris rendszerben érzők, gondolkodók, ám annyira sokféle elképzelés van, hogy még az interneten is egy idő után eltűnnek az addig nyilvánosan állított (ön)meghatározások, majd újabbak jelennek meg (helyettük? mellettük? ki tudja?).
Ugyanígy a tanár és a tanuló szerepének néha tragikus változásaival is egyre gyakrabban találkozunk, felénk is. Még nem általános a jelenség, de haladunk. Lassan a tanáron kérik számon azt, amit a gyerek nem tesz meg, a tanuló pedig kikéri magának, ha esetleg elvárásokkal találkozik, netán elégtelennek ítélik a tudását, a hozzáállását vagy a viselkedését. A szülő meg lelkesen támogatja gyermeke elfogadhatatlan megnyilvánulásait. Érthető, miért, nem?
Ha belegondolunk, mennyi olyan halálesetről tudunk, ami talán elkerülhető lett volna, ha más az orvosi hozzáállás, ha nem küldik el a sürgősségiről a beteget; hogy milyen sokan panaszkodnak arra, hogy hogyan viselkednek velük a gyógyításra felesküdött káderek, akkor nem kell többet írnom ennek a csodálatos szerepnek a színeváltozásairól, hogy az asszisztensekéről ne is beszéljünk. De ugyanez a helyzet a családon belüli szerepekkel is.
A szerepek fellazulása, az, hogy nem tudunk hozzájuk viszonylag mindenki által és legalább részben elfogadott tulajdonságokat, viselkedéseket társítani, együtt jár a határok fellazulásával, sőt, gyakran azok eltűnésével is.
Hogy vajon divat-e az elszereptelenedés, vagy valami más, azt akkor érthetjük meg, ha sikerül értelmeznünk korunk történéseit. Kérdés. minek nevezzük minden értékünk, minden szimbólumunk, tulajdonképpen egész eddigi életfilozófiánk megkérdőjelezését? Divatnak vagy valamilyen újabb életfilozófiának? Mivel az utóbbi akkor lehetne, ha állítana is valamit, azaz adna valamit mindannak a helyébe, amit megkérdőjelez és sutba dob mint elavultat és használhatatlant – mondhatjuk, hogy nem az. Ám ameddig csak annyit ajánl, hogy mindenki maga értelmezze, keresse meg a különböző eldobott értékek, tulajdonságok, jelképek helyett azt, hogy hogyan látja ő mindezt, töltse ki saját maga az így keletkezett űrt, addig inkább csak tapogatódzás, bizonytalanság és káosz, ha úgy tetszik, társadalmi anarchia van. És az van, tapasztaljuk. Akkor talán érvényes az első felvetés, azaz divatjelenségként beszélhetünk az anómiás társadalomról és ennek következményeiről, hisz roppant vonzónak tűnik igen sokaknak, hogy mindent felrúghatnak, semmit sem kell betartani, megtartani, elfogadni, lébecolhatnak ebben a rosszul értelmezett szabadságban, és tarthatják ezt egy követendő attitűdnek – azaz divatnak – mint az újabb és újabb ruhahóbortokat, ám ezzel semmilyen értéket nem termelnek. Sajnos. Csak az értékek és sok egyéb vákuuma marad. Ki tudja, meddig?
Egyszer, valamikor talán lesz még közösen kialakított, elfogadható, egységes szerepfelfogás, és reméljük, nem esik végleg szét öntörvényű emberekre a kétlábú tollatlan madarak tömege. Mint ahogyan remélem azt is, hogy nem a mesterséges intelligencia veszi át az emberek irányításának, helyük és megbízatásuk, kötelességeik és lehetőségeik kijelölésének feladatát. Reménykedjünk.
Albert Ildikó klinikai pszichológus
