Épített örökségünk
Szatmárnémeti mai nyüzsgő belvárosa alatt egy olyan múlt rétegei húzódnak meg, amelyekből mára szinte semmi sem maradt a felszínen. Mégis – történeti források és a krónikák tanúsága szerint – egykor jelentős erődítmény állt itt. Szatmár vára nem csupán egy középkori építmény volt a sok közül, hanem a térség egyik meghatározó katonai és közigazgatási központja, amelynek gyökerei egészen a honfoglalás koráig nyúlnak vissza.
A korai leírások szerint már az első magyar törzsek idején is fontos szerepet töltött be ez a hely: stratégiai fekvése révén ellenőrizte az északkeleti határvidék útvonalait, és védelmet nyújtott a környező településeknek.
Az évszázadok során a vár többször átépült, megerősödött, majd hadak célpontjává vált. Királyok, hadvezérek és ostromló seregek váltották egymást falai alatt, miközben a történelem viharai újra és újra átformálták sorsát. A középkorban és a kora újkorban Szatmár vára kulcsszerepet játszott a térség hatalmi viszonyaiban, különösen a török elleni küzdelmek idején. Mégis, ahogy a haditechnika fejlődött, és a politikai súlypontok áthelyeződtek, a vár jelentősége fokozatosan csökkent.A vég azonban nem egyetlen ostrom vagy látványos pusztítás formájában érkezett el.
A vár lassan tűnt el…
Köveit széthordták, falait lebontották, helyét pedig benépesítette a város, amely ma már alig őriz látható nyomot ebből a múltból. Ami megmaradt, az a történelmi emlékezet, néhány feljegyzés és a föld mélyén rejtőző maradványok, amelyek időről időre emlékeztetnek arra, hogy Szatmárnémeti szívében egykor egy erőd állt.
Ez a történet nem csupán egy eltűnt vár históriája, hanem annak a lenyomata is, hogyan épülnek egymásra korszakok, hogyan válik a múlt láthatatlanná, miközben mégis jelen marad – a város szerkezetében, a hely szellemében és azok emlékezetében, akik újra és újra megpróbálják feltárni Szatmár elfeledett arcát.
Emlékeztető
A Szamos partján, a magyar határhoz közel fekvő megyeszékhely egyike a legrégebbi településeinknek.
Eredetileg két faluból állt: a Szamos egyik partján Szatmár, vele szemben pedig Németi, melyeket csak 1715-ben egyesítettek Szatmárnémeti néven.
Szatmár falu és földvárának keletkezési ideje sajnos nem ismeretes, de bizonyos, hogy a honfoglaló magyarok már itt találták. Németit II. Endre király 1230-ban kelt aranypecsétes kiváltságlevele szerint azok a német telepesek alapították, akik Gizella királyné védelmében jöttek Magyarországra.
Szatmár városát és Németit 1535-ben Bánffy Boldizsár, I. Ferdinánd vezére felgyújtotta, kirabolta, és miután arról értesült, hogy János király híve, Kun Kocsárd nagy haddal indult a városok felmentésére, a várat megerősítette, és védelmét Horváth Mátyás kapitányra bízta.
A Báthoriak kőből álló új várat építenek
Szapolyai halálával mindkét város I. Ferdinánd kezére került, aki 1543-ban a pártjára állt Báthoriaknak adományozta.
Ők a lerombolt régi vár helyén a Szamos szegletében egy új, nagyrészt kőből álló várat építettek fel. Mivel erről leírás nem maradt fenn, alaprajza és belső elrendezése nem ismeretes.
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által a rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból tudjuk meg, hogy Giulio Baldigara 1569–1573 között készült terve, illetve Nicolo Anghelini tervrajza szerint Szatmár vára ötszög alaprajzú volt, minden sarkán egy-egy fülesbástyával.
Mély vízárok vette körül, melybe a szigetet körülfolyó Szamos vizét engedték.
A vár újra gazdát cserél
Ferdinánd a várat 1560-ban Balassa Menyhértnek adta. Amikor 1564-ben Balassa „… a tokaji vidékeken – írja egy korabeli kézirat – szüretelőknek fosztására s a hegyaljai boroknak elprédálására…” ment, a szatmáriak titokban somlyai Báthori István váradi kapitányt kérték meg a vár elfoglalására.
Báthori gyalogos katonái este, a városba visszatérő szarvasmarhák között megbújva bejutottak a várba, az őrséget levágták, a várat elfoglalták, Balassa Menyhért feleségét fiával és leányával együtt foglyul ejtették.
A szatmári várat Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek adják át
Schwendi Lázár kassai főkapitány 1565-ben Báthori András császári vezérrel indult Szatmár visszafoglalására. Közeledtükre Báthori István várkapitány a várat felgyújtotta, falait felrobbantotta, és elvonult Váradra, az így elhagyott várat pedig a császáriak megszállták.
Bocskai István 1605-ben vette ostrom alá a várat, amit az őrség négy hónapi körülzárás után adott fel.
Az 1621-ben kelt nikolsburgi béke értelmében a szatmári várat Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek adták át, aki „…megparancsolta Rosályi Kun László Szatmári vára kapitánjának, azonkívül Szathmár vártában megrendelendő tisztartójának: hogy a városban lakó nemesek, ha mit bírnak a városi javakban, az azokra háromló terheket viselni kötelesek legyenek…”
Szatmár városát megsarcolják
Az 1645. december 16-án Linzben kötött béke alapján a szatmári vár uradalmával együtt I. Rákóczi György birtokába került, aki minden közadó fizetése alól felmentette a város polgárságát.
Kiss Gábor adatai szerint Szatmár fejlődését II. Rákóczi György 1657. évi hadjárata akasztotta meg, amikor több mint tízezer fős lengyel sereg tört be a védtelenül maradt Vereckei-hágón, felégette Munkácsot, és egészen Szatmárig nyomult előre.
Szatmár városát megsarcolták, a vidéket feldúlták, és nagy zsákmánnyal tértek vissza Lengyelországba.
A várat a töröknek nem sikerült elfoglalnia
1661 nyarán a Porta Ali temesvári pasát nagy sereggel küldte Erdélybe Kemény János fejedelem megbuktatására.
A seregben ott volt Evlija Cselebi is, aki erről az időszakról így ír:
„…Nagy Isten! Oly nagy síkság ez s oly népes vidék, hogy szóval elmondani s tollal leírni lehetetlen. Mikor azonban felégettetett, annyira elpusztult, hogy csak földje, kőtemplomai és tornyai maradtak meg…”
Az őrség hősies küzdelemben verte vissza a török támadásokat:
„…Lengyelországban, Csehországban és Németországban – folytatja elbeszélését Cselebi – ilyen nagy és erős vár nincsen. Vára egy nagy síkságon álló fehér vár, magaslata semmi nincs. Négy oldala tó s elfoglalása lehetetlen. Egyik oldalról sem lehet aknákat és lövősáncokat készíteni. Az egetverő ágyúzás miatt a várat nem szemlélhettem meg, csak kerületét, árkait és bástyáit nézhettem meg. Kedvünk szerint nem tekinthettük meg, csupán a benne levő templomok, tornyok és paloták voltak láthatók…”
A várat tehát a töröknek nem sikerült elfoglalnia, de csapatai a környező falvakat felégették, kirabolták, és lakosait fogságba hurcolták.
Demján László műemlékvédő építész kiegészítése
Szépen cseng fülünknek népmeséink bevezető szövege, a hol volt, hol nem volt. Ez pedig már nem mese, illik ez a szatmári várra is, hiszen a középkor egyik legmodernebb katonai erősségéből csak a földből kiemelhető véletlenszerű építéstörténeti nyomok jelzik, hogy a mai hűlt helyén vár emelkedett.
A magyarok meghatározó hármas igazsága Szatmáron valósággá igazolódott. A hajdani első sövény és földvár tatárjárás kori elpusztulása után következő másodikat is ugyanitt, a Szamos folyó mesterséges szigetén építtették Szapolyaiak, majd 1543-ban a somlyói Báthory testvérek jóvoltából. Végül harmadikként, ennek a Tiszántúl legfontosabb kora újkori és kulcsfontosságú castellum bástyás erődjének kialakítását a Habsburg-monarchia erőltette mind a folyamatos török, mind az Erdélyi Fejedelemség felőli támadások miatti védelmi végvár szerepe megerősítésére.
A „legbevehetetlenebb” vár
A reformátusok korabeli jegyzőkönyvi traktusában említik, hogy János Zsigmond uralkodása idején vették körbe a Várdomb-szigetet a Szamossal, és vízi védműveit is kiépítették. A korai Szatmár település a folyó déli oldali bal partjára került, az északi, azaz jobb partján kifejlődött Németi közé ékelődött be a lápos terület fölé emelkedő Szatmár vízi vára. Ezért is tartotta Evlija Cselebi török történetíró és világutazó az eddig látott legbevehetetlenebb várnak.
A királyi Magyarország és Erdély között őrlődő határváros a váltakozó uralkodók folyamatos intézkedései és ellenintézkedései mezsgyéjén élte békésnek nem mondható életét. Az oda kötődő birtokos nemesség, polgárság, papság és a várat kiszolgáló személyzet átélte a kinti feszültséget.
Mivel 1565-ben a Báthoriak végleg elveszítették a vármegye központja feletti uralmukat, a kincstári igazgatás alá került végvárvonal részeként, a létrehozott tiszántúli főkapitányság központjává avanzsált. Ezzel Szatmár vára az új katonai és politikai helyzet miatt válhatott kulcsfontosságú központtá, felértékelődve a királyság egységét biztosító ütközőponttá. Végül az elengedhetetlenné váló várépítészeti korszerűsítések mintapéldájává is akarták tenni.
A vár kiemelt szerepkörének megfelelően ellátásának biztosítására egy mesterségesen létrehozott váruradalmat hoztak létre. Ezzel megváltoztatták a vármegye korábban kialakított, ha nem is elfogadhatóan működtetett birtokszerkezetét, viszont így részben már fedezni tudták a hirtelen megnövekedett katonaság létszámának, helyőrségének élelmiszerre, védművek további karbantartására és fejlesztésére, a lőszerkészlet fokozott beszerzésére biztosított állandó kiadásokat.
Természetesen a két ikertelepülés közel egyformán vette ki részét, illetve bevételeikből közel egyformán részesülhettek. Eddig nem tapasztalt újítást is bevezettek a vár bevételi forrásainak növelésére. Az uradalom területén cserék folytán egyre több birtok került kamarai kezelésbe vagy pénzkiváltássá. Egy kialakított kamarai bizottság tartotta napirenden a növekedett javakat, a fokozatosan szaporodó várkincstár jövedelmét.
A másik forrást újabb birtokoknak a várhoz csatolásával és a jogutód nélkül maradt nemesi és birtokos családok vagyonainak átszármaztatásával, úgynevezett átháramlásával növelték. Volt alkalom, amikor még az egyházi, püspöki dézsmajövedelemből, esetenként a megszűnt vagy felszámolt különböző – ferences vagy domonkos – rendek birtokait, szőlőseit, malmait csatolták a várbirtokhoz. Volt egy bejáratott, még a középkorig visszanyúló végvári rendszabály, amelyet ennél a két egymásra utalt mezőváros, Szatmár és Németi gyakorolt, az éves járadékaikat évente egyszer róhatták le egy összegben, ezenkívül a városlakó polgárok a korábbi kiváltságleveleikben leírt módon járultak a Szepesi Kamara igazgatósága alá tartozó szatmári várbirtok jövedelméhez.
Végül ez a működőképessé vált harci gépezet és az ezt kiszolgáló, akkori korok legmodernebb védelmi erődrendszere – Erdély 1691-es önállóságával, a törökök 1718-as végleges térvesztésével, majd a Habsburg Birodalom hatalmi erejének megszilárdulásával – egyszerre csak feleslegessé vált, már nem töltötte be a korábbi szerepét. Az évszázados kuruc–labanc viszály megszűnt a nagymajtényi síkon történt fegyverletétellel, majd az 1711-es szatmári békével. A császári udvar és a bécsi haditanács javaslatára végül 1715-ben kivonul a reguláris ármádia, a vár később – amiatt, hogy a város lakói az építőanyagát elhordták – végül az enyészeté lett. Hajdani, szigettel kiemelt várterülete az egykori Deák téren, a volt Szigetlanka és Várdomb utcákban éli mai emlékeit.
Szintén akkoriban, a város kínokkal összehozott, váltságpénzen kiváltott „szabad királyi város” büszke lakóit összekovácsolta közel 200 évig ez a szabadságlevél. Az ezt követő impériumváltás után az eredeti Diploma Leopoldinum passzusai mind elvesztek, innentől kezdve már nem lehettek a város kirekesztettjei a zsidók, görögök, rácok (szerbek) és románok. Ez már nem a föld alatt rejtőző történelem mesekönyve, inkább kemény valósága.
* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanár, történésznek. Az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából és gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.
