Helyszínek, hangulatok Szép György festészetében

„Expresszív, széles gesztusainak és visszafogott, szinte monokróm színvilágának sajátos együttese határozott egyéni karaktert ad lényegében még ábrázolónak, leggyakrabban tájképinek számító, látványelemekre is mindig utaló, de az absztrakció irányában elmozdult, változatos és gazdag ritmusú, zenei képzeteket keltő festményeinek.” A művészettörténész Vécsi Nagy Zoltán így foglalta össze Szép György festőművész festészetének lényegét az Artportálon. Tömör jellemzésének igazát mindazok megtapasztalhatják, akik meglátogatják az idei tavaszon elhunyt marosvásárhelyi alkotó emlékkiállítását a Bernády Házban. A szeptember 23-i megnyitón népes közönség gyűlt össze, ez is jól jelezte, szülővárosában sokan kedvelték az alkotót és művészetét, ott akartak lenni a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az elhunyt festő családja rendezte tárlaton. 

Harminc régebbi és újabb keltezésű, az utóbbi években is készült festmények adnak ízelítőt a több mint fél évszázados életműből, amely a maga egyedi értékeivel, markáns személyes jegyeivel egy másokéval össze nem téveszthető látásmódot képvisel. Szép György, a vásárhelyi művészeti középiskola 1965-ös végzettje hamar rátalált festői útjára, és mindvégig ragaszkodva lélekből fakadó mondandójához, érzékeny expresszivitással ebbe a keretbe igazítva tágította, finomította, dinamizálta látványvilágát. Képeit a sötét tónusok uralják, hamar rá is aggatták a „szürkék festője” jelzőt, de akik nyomon követték festészetét, tudják, hogy a fekete és fehér között a szürkék megannyi árnyalata képes a legmegközelítőbb hűséggel visszaadni a festő hangulatait, kirajzolni érzelmi görbéit. Lelki szeizmográfként is tekinthetünk erre a piktúrára, amely a természetből, tájelemekből, a falusi épített örökségből kiindulva haladt az elvonatkoztatás irányába. Hol felismerhetőbben érzekeltetnek valós dolgokat a festmények, hol jobban érvényesül az absztrakció, és válik meghatározóbbá a formabontó vizualitás, de akár így, akár úgy, koherens a maga alkotta sajátos festői nyelvrendszer. Képeinek hosszú sorozata egyfajta érzelmi, hangulati naplóként vall a festő mindennapjairól. Ebben a naplóban lírának, drámának is helye, szerepe van, és zenei párhuzamokat is sugall a nézőnek. A finoman kidolgozott, nyugodt, békés, nagy monokróm felületekbe hirtelen betör egy ívelt karlendítéssel odavetett, erőteljes ecsetvonás, vagy gazdagon felkent pasztával lecsap a festőkés, és egyből felborul a rend, színnel, fénnyel, mozgással, energiával telítődik a vászon, illetve a négyezetes lemez, amire általában festett a művész. Akárha halk zenei motívum andalító mozzanatát szakítaná félbe villámcsapásként egy éles harsonahang, netán egy izgalomkeltő dobpergés. Ahogy a muzsika hamar helyreteszi a dolgokat, és diadalmasan összeáll a harmónia, Szép György képi összhangzata is működni kezd, így válik igazán kifejezővé, hatásossá. Ahogy az egykori osztálytárs, barát és pályatárs, Baróthi Ádám szobrászművész is mondta a tárlatnyitón, mindenkit hatásosan képesek megszólítani ezek a festmények, sok-sok színárnyalattal, élénk villanásokkal, váratlan alakzatok meglepő beiktatásával vonva be bűvkörükbe a szemlélőket. Az utóbbi évtizedben egyéni kiállításokon már nem mutatkozott be a Marosvásárhelyhez hűségesen ragaszkodó, ám mindinkább a falu csendjét választó művész, de folyamatosan, kitartóan dolgozott, a festés volt a fő életeleme. És amint az emlékkiállításhoz társított katalógus is tükrözi, derűsebbé vált a művek koloritja, bizakodóbb az alaphangulata. Ekképpen érdemes elraktároznunk magunkban ezt a majdnem valós, mégis annyira Szép Gyuri-s – szomorkásan álomszerű, sötétséggel szembeszálló, derengő – képi világot.