Filozófus a zene bűvöletében

„Zene nélkül tévedés lenne az élet” – írta Nietzsche egyik levelében Hermann Levinek 1887 októberében. De hogyan is írhat ilyet egy filozófus? Mi köze van a zenének a filozófiához?
A XXI. században hozzászoktunk ahhoz, hogy az emberi tudás résztudományokra oszlik, minden kis ágazatnak megvan a maga specialistája. Eszerint az építész épít, az orvos gyógyít, a takarító takarít, a zeneszerző zenét ír, és a filozófus, elmélkedve a világ gondjain, megoldást keres még a lehetetlenre is. Jelenkori emberként hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy mindenkinek megvan a maga szakterülete, és azon kívül semmihez sem ért. Ez a nézet pedig kicsapódik az oktatáshoz fűzött elvárásainkban is: azt várjuk el, hogy csak ezt vagy csak azt a tantárgyat tanítsák az iskolában. De vajon helyes úgy nevelni egy gyereket, hogy csak azt a részét mutatjuk meg a világnak, amiből pénzt lehet szerezni, és a szép oldalát elhallgatjuk, elvesszük előle? De ki szeretné, hogy lelketlen, érzések nélküli, végrehajtó célszerszám legyen a gyermekéből? Ha a zene lelki táplálék, nem kellene ugyanolyan érzékenyen viszonyulnunk hozzá, mint az élelmiszer-biztonsághoz? Vagy már a lélekben sem hiszünk, csak kimondottan a Haszonban?

Az 1844-es év a különleges születések éve. Magyarként mindenkinek tudnia kellene, hogy ebben az évben komponálta Erkel Ferenc a Himnusz zenéjét. Ez az esztendő azonban a magyar művészetben és tudományban sok születésnapról híres. Ekkor született Munkácsy Mihály festőművész, Arany László népmesegyűjtő, Erkel László zongoraművész (Erkel Ferenc fia), Mészöly Géza festőművész, Puskás Tivadar, a telefonközpont feltalálója.
Ugyancsak 1844-ben született egy német művész, Friedrich Nietzsche. Lehet, akadnak, akik értetlenkedve kapják fel a fejüket, amikor ilyet olvasnak, hogy a nagy Nietzschét, a filozófust művésszé maszkírozza egy zenét pártoló firkász.
„Zene nélkül tévedés lenne az élet!” – figyelmeztet Nietzsche, aki nem a mély gondolatok világában elmélkedett a zenéről, hanem zenélés közben fejezte ki legmélyebb gondolatait. Meglátása szerint a zene egy sajátos nyelv – és ő „beszélte” ezt a nyelvet. Ezt a „nyelvtudást” édesapjától örökölte, aki kitűnően zongorázott és improvizált.
Nietzschéről feljegyezték, hogy két és fél évesen tanult meg beszélni, de azután rendkívül gyorsan fejlődött. Négyévesen már olvasott. Az érzékeny fiú számára hamarosan beköszöntöttek a megpróbáltatások: ötéves korában elvesztette az édesapját. A kisgyerek emlékezetében örökre megmaradt a temetési szertartás és az orgona hangja. 1850-ben ijesztő álmot látott: temetési zenét hallott a templom orgonáján megszólalni, odament nézelődni, erre megnyílt az édesapja sírja, és megjelent az édesapja, bement a templomba, majd egy csecsemővel a karján tért vissza a sírba. A kő lezárult, az orgona elhallgatott. Másnap az álom valóra vált: József nevű testvére hirtelen rosszul lett és meghalt.
Az iskolában kitűnő tanuló volt, és nem elhanyagolható az a tény sem, hogy tízévesen már saját zenei alkotásokkal és versekkel lepte meg környezetét. Családi körben talán Arany Jánoshoz hasonlóan fogalmazhattak: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”. Valóban minden esélye megvolt, hogy pap legyen, ugyanis édesapja protestáns lelkész volt. Mivel mindent megtanult az iskolában, tanárai ingyenes továbbtanulásra javasolták. Így jutott a messze földön híres schulpfortai iskolába. Ebben az intézetben alapos képzésben részesült. 1864-től különböző egyetemeken a klasszikus filozófia és
a művészettörténet mellett egyháztörténetet tanult.

Hatalmas tudást szerzett: még el sem végezte az egyetemet, 1869-ben már meghívták Bázelbe egyetemi tanárnak. 1870-ben a porosz–francia háború idején önkéntes betegápolónak jelentkezett. A betegség azonban őt sem kerülte el. Minden esélye megvolt a betegségtől nehezített életre: édesapját agylágyulás vitte el, egyik nővérét elmebetegség gyötörte. Nietzsche édesapjától szembetegséget és gyulladásokra való hajlamot is örökölt. Betegápoló korában a megbetegedésre hajlamos fiatalember még a szifiliszt is magára haragította. Harmincvalahány évesen már úgy írt magáról, hogy „nem vagyok egyéb, mint háromnegyed rész fájdalom, egynegyed rész kimerültség”.
Van egy híres mondat, amelyet kiforgatva a szövegösszefüggésből, Nietzsche nyakába varrnak: „Az Isten halott”. Hajlamosak vagyunk gonosz istentagadónak nevezni ezért a tőmondatért a nagy gondolkodót, de ha elolvassuk a történetet, szégyenkezve, piruló arccal engedjük le a „gonoszra” mutogató ujjunkat.
A tanítómese azzal kezdődik, hogy jött egy bolond, és ráripakodott az okosokra. „Nem halljuk-e a sírásók zaját, kik az Istent temetik? Az Isten meghalt! S mi öltük meg! Hogyan vigasztalódunk mi, fő-fő gyilkosok? A legszentebb és leghatalmasabb, ami kincse a világnak eleddig volt, elvérzett kezeink alatt – ki törli le rólunk ezt a vért? Miféle víztől tisztulhatnánk? Mily engesztelő ünnepeket, mily szent játékokat fog kelleni kitalálnunk? Vajon e tett szertelensége nem túl nagy számunkra? Nem kell-e magunknak is istenekké lennünk, hogy hozzáillőknek találtassunk? Nem volt ennél nagyobb – s bárki születik utánunk, e tettért különb történelembe tartozik, mint aminő volt eddig minden történelem! – Ezzel elhallgatott a bolond, és ismét ránézett hallgatóira: ők is hallgattak, és megütközve néztek rá.” Bizony szégyellnivaló, hogy életvitelünkkel naponta megöljük az Istent, és ezt észre sem vesszük!
(Folytatjuk)