Csapongjunk csak, tegyünk úgy, mint április. Ez a bolondos hónap nehezen adja meg magát.
Csapongjunk csak, tegyünk úgy, mint április. Ez a bolondos hónap nehezen adja meg magát. A minijégkorszak, amelyet összehozott, talán véget ért, de a még hátralevő napokban aligha lesz akkora felmelegedés, hogy május elsején megnyíljanak a strandok. Milyen strandok? – kérdezhetnék a vásárhelyiek. A Május 1. vagy a Voinţa? Amikor azok léteztek, az időjárás is igazodott a hagyományokhoz. Persze nem csak a strandokat, más értékeinket is hagyják veszni. Fura, hogy a hideg-meleg téma egyből ide vezetett! Máris a városgazdák miatt morgolódom. Annyit is ér az egész. Halk dorgálásra, csendes szóra manapság a kutya sem figyel. Hangoskodni, ordibálni kell, ha valamit el akarunk érni. Azok sikeresek, akik erőszakoskodnak, csörtetnek. De lassan a hanggal, testtel! Egyebek mellett a csend napja is a mai. Akiktől az ilyesmi függ, úgy látták jónak, hogy ilyet is beiktassanak. Kiderült ugyanis, hogy a légszennyezés után a környezeti zaj a korai halál második leggyakoribb oka Európában. Hogy Románia hányadik ebben a rangsorban, arról nincs adatom, de a gyakorlati tapasztalat alapján valahol hátul képzelem magunkat a rangsorban. Ilyen dolgokban mindig a sor végén kullogunk. Zajongani pedig tudunk. Ha kell, ha nem. Az egykori teniszcsillag, Ilie Năstase is milyen világraszóló, alpári botrányt csapott a minap a civilizált viselkedés és úri modor példájaként emlegetett sportágban! És azonnal akadtak védelmezői is, például a futballista Mutu. Rajta nem csodálkozom. A pénzmágnás Ţiriacon igen, ő nem szokta elragadtatni magát ilyen vonatkozásban. De úgy látszik, nehezen lehet levetkőzni azt a mentalitást, amit a botrányhős védelmezői képviseltek, amikor azt hangoztatták, hogy mi, vendéglátók vagyunk a hibásak a kialakult kellemetlen helyzetért, mert „hagyjuk, hogy az ide érkező idegenek azt tegyenek itthon, nálunk, amit akarnak”. Ebbe egyébként most nem akarnék belemélyedni. A csend napján viszont eszembe jut, hogy a múlt héten országszerte megszólaltatták a szirénákat. Vagy legalábbis akarták. Volt, ahol a riadóztatás, a vészjelzésnek ez a formája befuccsolt. Már a szirénáknak is elavult a nagyobb hányada ebben az országban. A próbaüzemeltetés statisztikák közzétételére is alkalmat adott. Ezekből tudhatjuk, hogy a Székelyföld e téren is lemaradt. Kovászna megyében mindössze három (!) korszerű, performans sziréna van, Hargita megyében hat, miközben Galac megyében 164 (!). Na, őket aztán jól megvédik. A székelyeknek elég a lármafa. De ne lármázzunk, csak tegyük a dolgunkat, ahogy kell: pontosan, szépen. És lehetőleg csendesen. Hadd halljuk azt, aminek el kell jutnia a fülünkhöz. Nyilván azt sem szabad felednünk, hogy vannak esetek, amikor valamelyik fontos ügyünk a harci zajt is megkívánja. Különben a zajszennyezés, ami lépten-nyomon ránk zúdul, jót senkinek sem tesz. Székelyföldi az a hír is, miszerint bizonyos helyeken tudatosan is csendövezeteket szeretnének létrehozni, ezekkel is oda vonzva a békére, nyugalomra vágyó turistákat. Például a vargyasi Daniel-kastély körül teremtenének ilyen „silent” zónákat. Az ilyen modern, divatos világigényekre mindig hamar ráhangolódnak a székelyek, de szerencsére arrafelé a természet, a táj is olyan, hogy különösebb beavatkozások nélkül megteremti a maga nyugalmas, érintetlen békeövezeteit. Hacsak bele nem szól a nagyvilág. Jut eszembe, hogy 31 esztendővel ezelőtt április 26-án micsoda ragyogó napsütés, milyen felhőtlen kék ég árasztott el bennünket kinn a zöldben, miközben Csernobilban bekövetkezett a tragikus nukleáris baleset. A robbanás zaja nem jutott el hozzánk, sőt még a híre sem egy darabig, a néma sugárzás azonban már csendben mérgezett, utólag is számos ember halálát provokálva. Lehet, hogy nem is a túlzott zaj a mi legnagyobb problémánk?
