Elcsángósodott lengyelek Fehéroroszországban

A moldvai magyarok, a csángók hosszú évtizedek, évszázadok elnyomását követően mára – kevés kivételtől eltekintve – elvesztették anyanyelvüket, amelyet románul miséző papjaik „az ördög nyelvének” tartottak. Napjainkban a Moldvában élő, negyedmilliós létszámot meghaladó római katolikus közösség tagjai közül népszámláláskor alig több mint kétezren vallották magukat magyarnak, és néhány tízezerre tehető, aki valamelyest beszéli még ősei anyanyelvét. Aki még ismeri a magyar nyelvben használt legszebb kifejezést a naplementére, miszerint „a nap leszentül”. Az archaikus elemeket, sajátos kifejezésmódot, román szavakat ötvöző csángó magyar nyelvet ma már legfeljebb az idősebb nemzedék használja egyes településeken. 

 Hasonló folyamat tapasztalható a Fehéroroszországban élő lengyelek esetében, még ha az elcsángósodás másként zajlott, és zajlik jelenleg is. Az itt élő lengyelek ősei ugyanis nem hagyták el szülőföldjüket, mégis  osztályrészük lett a csángókhoz hasonló sors. Az 1569-ben a lublini egyezmény által létrehozott lengyel–litván állam- közösség 1795-ös feloszlatását követően több mint egy évtizedes cári teljhatalom következett az első világháború végéig, majd – a kommunista „bevörösödést” még elkerülve – a két világháború között „boldog békeidőket” éltek a Grodno területi lengyelek az újraalakult, önálló Lengyelországban. Mondják, nem mondják, de ez volt a „kicsi lengyel világ”. A második világháborúval elérkezett, rövid ideig tartó fasiszta térnyerést követő szovjet uralom azonban rányomta bélyegét a lengyel közösség – és hasonlóképpen a litván, zsidó és egyéb nemzetiségűek – életére. Szóval, a valódi „csángósodás” később kezdődött, ám rendkívüli intenzitással, hiszen Grodno mégiscsak közelebb fekszik Moszkvához. 

 Grodnóban minden fehérorosz nyelven vagy oroszul van, az utcákon sehol sem látni lengyel feliratot, egyedül az egyház jelent némi kivételt. Pedig a mindentudó Wikipédia szerint a városban a lakosok negyede lengyel, vagy inkább lengyel származású. Leginkább a római katolikus templomokon, továbbá az épített örökségen következtethető ki, hogy errefelé korántsem szokványos fehérorosz múlttal állunk szemben, amely egyébként, akárcsak Ukrajna, a 

Kijevi Ruszra vezethető vissza. Aztán jött a litván fennhatóság, a lengyel–litván perszonálunió, a cári birodalom terjeszkedése, a két világháború közötti lengyel idő, majd a szovjet kommunista tagállamra jellemző kommunista évtizedek. 1991 óta függetlenség, amely gyakorlatilag megegyezik az 1994-től hatalmon levő Alekszandr Lukasenko rezsimjével. A többit, a legfrissebb választásokat és egyéb történéseket az internetes hírekre bízom.

 Római katolikus dominancia

 A lengyel nyelvet már kevesen beszélik ezen a vidéken, miközben a római katolikus templomok uralják Nyugat-Fehéroroszország városai, falvai jelentős részét. Grodno enyhén dombos központjának látképét jelenleg három római katolikus templom határozza meg. A régi kastély (Báthory-kastély) és az új kastély felé, azaz a Nyéman folyóig tartó központi részbe egyetlen pravoszláv templom ékelődött be. A százötven évvel ezelőtti városrajzokon még nem szerepel. A három katolikus templomtorony viszont akkor is, most is ott található a korabeli rajzokon, valamint a mai fényképeken egyaránt. A legközpontibb helyen a Szent Ferenc-templom, ahonnan az egykori bencés kolostor és temploma aljáig tartó széles út Báthory nevét viseli (vulica Batori – belarusz nyelven, nyilván bonyolultabb cirill írásmódban). A kettő között, kissé magasabban elhelyezkedve a Szűz Mária Mennybemenetele templom és szomszédságában, impozáns fallal övezve, a Szent Brigitta nővérek jótékonysági központja. Ez a jelen, némiképpen eltérő a múltbeli helyzettől, ami az égbe meredő templomtornyokat illeti. Grodno régi térképein ugyanis a vár folytatásában látható a Vytautas-templom, amelyet 1961-ben lebontatott a kommunista hatalom. A templomrombolás után, hatvan éve a Szent Ferenc-templom lett a város első számú római katolikus temploma, amely azt megelőzően két évszázadon át csak a „másodhegedűs” szerepét töltötte be a Vytautas- templom mellett. Megemlítendő továbbá, hogy a bencés templommal szemben, a Nyéman folyón túl a ferencesek igencsak impozáns templomtornya magasodik a többi épület fölé, az viszont nyilván már lemarad a rajzokról, fényképekről. Szóval, a katolicizmus jól látható módon a városmagot uralja – immár nem latin, nem lengyel, nem litván, hanem belarusz nyelven. Vagy éppenséggel oroszul. 

 Fehéroroszországban egyetlen római katolikus püspökség létezik, a templomokból mára már kiszorult a lengyel (litván) nyelv. Kelet-Belarusziában, Lengyelország közelében inkább a belarusz, innen távolodva az orosz a domináns. Példaként említhető Minszk római katolikus katedrálisa, amely sem kívül, sem belül egyetlen latin felirattal sem üzen a cirill betűket nem ismerők számára. Ezzel szemben némi kivételt jelent a grodnói székesegyház, amelynek a bejáratánál, a kereszthordozó Krisztus felett számunkra jól olvashatóan díszeleg a latin betűs felirat: Basilica minor. A katedrálisban a hirdetőtáblán egyetlen lengyel nyelvű hirdetés sincs, minden cirill betűs. A templomtörténet azonban már kétnyelvű, a magunkfajta látogató számára a lengyel szöveg az „olvashatóbb”. A dómban elhelyezett különböző emléktáblák viszont egynyelvűen lengyelek. Kísért a múlt: a Báthory István dicső uralkodását megörökítő fekete márványtáblától és a felette magasodó dombormű arcképétől a II. János Pál pápa látogatását hálatelt szívvel nyugtázó fehér márványlapig. A legfeltűnőbb nyelvi élmény viszont a magamfajta kívülálló számára az volt, hogy a persely mellett külön sorakozik a lengyel nyelvű és külön kötegben a cirill betűs egyházi lap. Nyilván teljesen azonos kinézetben, ugyanazokkal a fényképekkel. Tessék, lehet választani! 

 A jelképes csángósodásra jellemző, hogy miközben az unokák és dédunokák már nem beszélik őseik anyanyelvét, nagyszüleik és dédszüleik vallásához egyre inkább ragaszkodnak. Az igen hosszan tartó és nagyon erőteljes ateista fejmosás, a templomok egykori bezárása, sőt elpusztítása ellenére. A kommunista időben, a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság fennállása alatt a grodnói bencés kolostor törvényszéki intézet lett, a Brigitta nővérek központja elmebetegek otthona, a lutheránus templom a területi levéltár székhelye, míg a központi pravoszláv templomban az ateizmus és a vallások múzeumát rendezték be. De legalább túlélték a kemény kommunista idők viharait. A város legrégebbi római katolikus istenháza, az 1392-ben épített Vytautas temploma, Báthory István felravatalozásának és eltemetésének helyszíne (1588-ban innen vitték át a krakkói királyi palotába, a Wawelbe) azonban a földdel vált egyenlővé. Az ötvenes évek főtéri építkezése ugyanis az újonnan kialakított főtéren, a Szovjet téren (Szavetszkaja plosca) már nem tűrte meg az istenháza jelenlétét. (A brassói református templom hasonló sorsa jut eszembe, csakhogy lebontását követően a templomot „elköltöztették”, míg a helyére a város egyik legelőkelőbb szállodáját húzták fel.)

(Folytatjuk)