Egyik legrégebbi rovásfeliratunk

 A 2015-ös esztendő második felében jelent meg Marosvásárhelyen a Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata kis kiadványom, amelyben taglalni próbáltam az emlékek kutatástörténetét. Rálátásom nyílt az elvégzett munka eredményeire, s máris körvonalazódott a továbblépés lehetősége.

 1. Az egyik legrégebbi emlékünk „az 1200-as évek elején, esetleg éppen az 1241-es tatárdúlás utáni évek nagy templomépítési-javítási munkáinak 

»lázában« készült.” (15. old.) Mi vezetett erre a felismerésre? Kerestem/kutattam olyan történelmi fogódzót, amelyhez hozzá lehet kötni a helység templomának renoválását, esetleg részleges vagy teljes újjáépítését. Így jutottam el az 1241-42-es tatárdúlás eseménysoraihoz. Tudtam: Erdély pusztulásáról a legrészletesebben Rogerius váradi kanonok számolt be latin nyelvű emlékiratában. Rogerius mesternek sikerült megszöknie a tatár fogságból, majd szemügyre vehette a tatároktól elpusztított vidéket. Íme:

 „Micsoda fájdalom... Az egyházak tornyai voltak útmutató jeleink egyik helységből a másikba, és ezek is borzalmas utat jelöltek... A nyolcadik napon Gyulafehérvár városába érkeztünk, ahol semmit sem találtunk, csak a megöltek csontjait és koponyáit, a bazilikák és paloták szétrombolt és aláásott falait” (In. Idők szép virága. Molnár Szabolcs gondozásában. Budapest-Bukarest, 1991. 75-76. old. Horváth János fordítása). Rangos kutatóink zöme nem vonta/vonja kétségbe eme rovásfeliratunk Árpád-kori voltát.

 2. A mellékelt ábrán bemutatott két betűsornak az alábbi, jobbról balra haladó olvasatát adtam: NeM HiSZeND NeKI / H SZéKeYI VéSéK. A második sorbeli H betű rövidítés: a Homoród mentét (vidékét) jelenti. A kisbetűk az ugratott, elhagyott jeleknek a pótlásai, a SZéKeLYI szó pedig a mai székelyei fogalmat jelenti. Sándor Klára nemrég megjelent könyvében (A székely írás nyomában. Typotex, 2014) kétségbe vonta a rövidítés létjogosultságát. Ezt írta: 

„igen valószerűtlen, hogy a h rövidítés volna” (180. old.). A Sándor-kötethez Ajtay László újságíró barátom révén jutottam hozzá, köszönet érte. 

 Nos, az itt bemutatott rovásemlékünk akkor keletkezett, amikor még virágzott a latinnyelvűség. Találóan írta Murvai Olga Viseltes szavak (Csíkszereda, 2000) tanulmánygyűjteményében: „Tudott dolog, hogy az írásbeliség a magyar kereszténység első századában a klérus kiváltsága, Erdélyben éppen úgy, mint máshol Európában. A kolostorok és egyházak misekönyveket, graduálékat, egyházi szertartás-rendeket másoltak, a szentek életére vonatkozó történeteket őriztek meg szorgalmas kezek” (10. old.). És ez a gyakorlat tovább folytatódott a 12-13. században is. A legelső magyar nyelvű szövegemlékünk (Halotti beszéd és könyörgés) a 12. század utolsó évtizedében, 1195 körül keletkezett. 1300-ig nem volt több szövegemlékünk. 

 Most „lecövekelek” a 13. századi állapotokhoz. Az ekkor keletkezett latin nyelvű feliratok tele vannak rövidítésekkel. Belelapoztam Jakó Zsigmond – Radu Manolescu: A latin írás története (Bp. 1987) impozáns monográfiába. A szerzőpáros így fogalmazott: „A rövidítések használata különösen a XIII-XIV. században volt gyakori. Elsősorban az egyetemi kéziratokban, de a gótikus korszak kurzívval írt más kódexeiben is. A rövidítések e nagy népszerűsége az írás terjedésével, a kódexek és oklevelek számának megnövekedésével magyarázható” (200. old.).

 Kimondottan székelyföldi templomfeliratot is említhetek a 13. század elejéről. Forrásom: Kósa Béla, Czimbalmos Attila, Demjén Andrea: Jelentés a gyergyóalfalvi plébániatemplom 2009-2011-es kutatásairól közlemény (In. A Csíki Székely Múzeum Évkönyve VII., Csíkszereda, 2011, 323. old.). Idézem a vonatkozó részt: „1213 Felirat a templomtorony D-i oldalán, a negyedik szinten: AEDIFICATA MCCXIII / IN H(ONOREM) S(ACRO) S(SANCTORUM) SIM(EONI) ET IUDA(E) APOSTO / LORUM ET S(ANCTAE) MARG(ARETHAE) V(IRGINIA) ET MAR(TIRIS), azaz: Építtetett 1213-ban, Szent Simon és Júdás apostolok és Szent Margit szűz és vértanú tiszteletére”.

 A fenti rövidítések láttán fölmerült bennem a következő elgondolás: vajon a rovásbetűs felirat nem latin nyelvű-e? A H. S. S. (= Honorem Sacra Sanctorum) kifejezésre gondoltam/gondolok. A rovásemlék második sora így kezdődik: H SZéKeLYI. Itt a három első mássalhangzó: H SZ K. De a következő, határozottan kiírt betű a magyar LY- t „adja”, s ez döntően igazolja a felirat magyarnyelvűségét. Ez a graféma az Észak-Kaukázus egykori népeinek írásgyakorlatában is honos volt (9-10. század). A Kuma folyó mentén fekvő egykori Madzsar várost pedig Timur Lenk és csapata semmisítette meg 1395-ben: főleg magyarok lakták volt. Az utolsó, VéSéK szónak a töve a vés: Benkő Loránd szerint „ősi örökség a finnugor korból”. A latin sculpo szónak a magyar jelentései: farag, metsz, vés. Itt eszembe ötlött a betűmetszés mint foglalkozás. Szövegünkben igeként szerepel, többes szám harmadik személyű, elbeszélő múltú forma, magyar nyelvünk egyik igen régi sajátossága.

 3. Aki bővebben szeretné megismerni a homoród-karácsonyfalvi első rovásfelirat szakirodalmát, jól tájékozódhat Erdélyi István – Ráduly János: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig kötetben (Bp. 2010, 88-90. old.). A könyv valójában rovásírás-katalógus. Sajnos, korrektúra nélkül jelent volt meg, javításokat közöltem a következő könyvemben: Erdélyi rovásemlékek világa. Marosvásárhely, 2011, 51-62. old.). Tárgyalt emlékünk 1945-ben vált ismertté, Franz Altheim az avarok elleni győzelmi felirat maradványaként fejtette meg németül, a kérdéskörrel Forrai Sándor, Vékony Gábor, Csallány Dezső is foglalkozott. Magam 2003-ban egészen másként olvastam el a két betűsort (lásd cikkünk 2. pontját), 2004-ben pedig a feliratot besoroltam szövegemlékeink sorába. Így fogalmaztam: „Ez a kis szövegtöredék tehát híd a Halotti beszéd és könyörgés és az Ómagyar Mária-siralom között”.

 Nemrég bukkantam rá volt egyetemi professzorom, Szabó T. Attila népszerűsítő írására, amelyben már ő is szövegemléknek tekintette a feliratot. A Régi erdélyi nyelvemlékek cikkében ezt írta: „vannak székely rovásírással rögzített, kisebb terjedelmű magyar szövegeket tartalmazó emlékeink is. Közülük a legkorábbiak ezek: a karácsonfalvi (XV. század vége) és a csíkszentmihályi toronyfelirat (1501)”. (In. Utunk Évkönyv 72 (= 1972). Kolozsvár, 203. old.,. Ne tévessze meg az olvasót a Karácsonyfalvánál említett „XV. század vége” kifejezés: a szerző cikkének megjelenésekor – 1972-ben – a torony felépítésének korával azonosították az emlék keletkezésének idejét. Ekkor a vésett jelek már rég a kövön voltak, az írott kő másodlagosan vagy harmadlagosan épült be a falba. Írjam ide nyomban, mit tekintett Szabó T. Attila szövegnek: „A hosszabb gondolatsort tartalmazó magyar nyelvű nyelvemlékeket nevezzük szövegemlékeknek” (In. Magyar történeti nyelvtan. I-II. Bukarest, 1962, 17. old.). Az újabb kiadványok egy része a közlemény szót használja a szöveg rokon értelmű szavaként. 

 Nos, ennyi ismeret birtokában így pontosítottam a felirat elnevezését: „helyénvaló lenne, ha emlékünk neve – a Königsbergi töredék analógiájára – Homoródkarácsonyfalvi rovásírásos szövegtöredék lenne”. Így már nem hat, hanem hét magyar nyelvű szövegemlékkel rendelkeznénk.