2022. december 6., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Lőrincz József tanárral, költővel, néprajzossal

– A napokban került a kezembe egy frissen megjelent székelyudvarhelyi kötet: Szava sorsunkba belenőtt, amelynek alcíme: Sorok Csanády György költészetéről. Ki volt Csanády György, mit kell tudnunk róla? 

– A könyvet – közösségi felkérésre – én írtam. Csanády György a Ki tudja merre…kezdetű Székely himnusz szövegírója volt. Székelyudvarhelyen született, hamvai is itt pihennek. Eddig alig tudtunk róla, pedig magyar- és zenetanároktól is érdeklődtem. Nem az ő hibájuk; az utóbbi száz évben teljesen zárolták költészetét, nem tartották index alatt, de hallgattak róla. (A Székely himnusz Erdélyben tiltott ének volt, elénekléséért akár börtönbüntetés is járt.) 1895. február 23-án született, édesapja, Csanády Zalán udvarhelyi királyi járásbíró volt, nagy tekintélyű ember, édesanyja pedig árvátfalvi Nagy Ilona. A tehetséges fiú a helyi református kollégiumban végezte tanulmányait, kitűnt játékban, tanulásban; igazi vezéregyéniséggé nőtte ki magát. Érettségi után behívót kapott, és négy évig hányódott a világháború különböző hadszínterein. Itt teljesedett ki személyisége és költészete. Már a kollégiumi években tökéletes jambikus verseket írt. Az első világháború után a család Budapestre költözött. György  1919-ben ötödmagával létrehozta a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét, a SZEFHÉ-t, amelynek ő volt az elnöke. Húsz éven át összefogta és segítette az Erdélyből, Székelyföldről anyaországba menekült magyar ifjakat. E cél elérése végett szervezték meg évente a Májusi nagyáldozatot – egy misztikus ceremóniát, mely keretében énekek is elhangzottak. Ezek szövegét Csanády György írta, Mihalik Kálmán orvostanhallgató zenésítette meg. E dalok egyike volt a később székely himnusszá vált Ki tudja, merre… kezdetű közösségi ének. Rövid időn belül úgy elterjedt, hogy a tengerentúlra, Amerikába is eljutott. Mindenhol ismerték, ahol emigrált székelyek és magyarok éltek. Három verseskötete jelent meg: Az évek (1922), Álmok (1926), Ének (1933). 1941-ben megjelentette a Májusi nagyáldozat című könyvét, amelyben bemutatta a már említett nagyszerű ceremóniát. Háborús versei mély humanizmusról, nemzetféltésről tesznek tanúbizonyságot. A magyar háborús költészet egyik legmarkánsabb, leghitelesebb költője. Érett versei a legjobbak közül valók, ebből közölt időnként a Nyugat is. Költő volt, hírlapíró, folyóirat-szerkesztő, rádiószerkesztő és rádiórendező a Magyar Rádiónál. 1952. május 3-án hunyt el Budapesten. 1977-ben – végakarata szerint – hamvait hazahozták Székelyudvarhelyre, és a Bethlen utcai református temetőben található családi sírkertben hantolták el.





– A Székely himnusz költőjétől térjünk vissza a jelenbe. Mikor kezdtél verset írni?

– Másodikos koromban írtam az első versnek nevezett szövegeket, de azok csak amolyan rímes, ritmikus ujjgyakorlatok voltak. Aztán 5. osztályban a magyartanárom Homoródszentpálon odaállított, hogy az egyik versemet szavaljam el a falu színpadán. Akkor éreztem először, hogy a vers eszköz arra, hogy másokkal közöljük gondolatainkat, érzelmeinket, esetleg befolyásoljuk őket. Főiskolás koromban világosított fel Kicsi Antal tanárom – aki maga is költő volt –, hogy a lírai versek a legszemélyesebb érzelmeket, gondolatokat hivatottak kifejezni. Attól kezdve már közölhető verseket írtam, amelyek a hazai sajtóban, irodalmi lapokban láttak napvilágot.

– Mikor jelent meg első versesköteted? A ’70-es években már befutott lírikusként tartottak számon. 

– A főiskolai évek alatt már befutottam, de azután megtorpantam, egyébre kezdtem összpontosítani. A munka, a család elvonta a figyelmemet a költészetről. Sok cikket írtam környezetem életéről, közöltem népköltészeti gyűjteményt, pedagógiai írásokat, de kevésszer látogatott meg a múzsa, s akkor se mindig tudtam „fogadni”. Forrás-kötetemet elfektették, csak 2003-ban tudtam megjelentetni magánkiadásban egy vékonyka verskötetet Férfinyaram címmel. Aztán nyugdíjas éveimben felszabadult a múzsám, és busásan kárpótoltuk magunkat az addigi magunkba szorításért. Több vaskos verskötetem is megjelent azóta. Most már akár költőnek is tekinthetem magam…

– Kaptál olyan választ fiatalkorodban, ami letört, s egy darabig félretetted a tollat?

– A kezdetek kezdetén, középiskolás koromban, amikor indokolt is volt, kaptam az Utunktól, K. Jakab Antaltól egy fricskát, amely nem volt éppen a leghumánusabb gesztus. Aztán később az Utunk is közölte verseimet. De volt egy tragikusabb válasz, „figyelmeztetés” a kor társadalmától. Rám szállt a gondolatrendőrség, be akartak törni besúgónak. Szerintem csak az isteni gondviselés mentett meg abból a helyzetből. Hosszú évekre, évtizedekre védállásba vonult a múzsám: alig közöltem verset.  

– Meséld el részletesebben.

– Rossz emlék. Nem szeretnék erről sokat beszélni. Amikor felvettek a vásárhelyi pedagógiai főiskolára, kényszerhelyzetbe kerültem. Árva gyerek voltam, anyagiak híján szorítóba fogott a szeku, hogy lesz ösztöndíj, ha nekik dolgozom... Már közölgettem, irodalmi körökre jártam, nem tudtam megtenni; nem tettem volna meg semmiért. Sokat vajúdtam, sokat szenvedtem. Látták, hogy használhatatlan vagyok, kaptam egy verést, de futni engedtek. Máig összeszorul a gyomrom, ha erre gondolok. Nem is lettem a szerkesztőségek kedvezettje, csak olyan irodalmi földönfutó.

– Mesélj gyermekkorodról, iskolás éveidről, szüleidről.

– Székelydályán születtem 1947. november 14-én. Koraszülöttként jöttem a világra, születésem utáni napon már siettek is, hogy keresztvíz alá tartsanak. Születésemkor a szüleim időseknek számítottak: édesanyám, akit lánykorában Ferencz Erzsébetnek hívtak, 39, édesapám, Lőrincz Károly 53 éves volt. Élet- és baj próbálta gazdálkodó emberek. A lélek titkait búvárló tudósok úgy vélik, hogy az idős emberek gyerekei általában érzékenyebbek, nemegyszer művészi hajlamokkal születnek. Mintha ez rám is érvényes lenne. Mély hatással volt személyiségem fejlődésére a hely, ahol laktunk, a falu széle, a természet közelsége. Gyermekkorom a rálátás, a messze vágyás érzésével töltött fel. A falu fölött, egy dombon volt a házunk, ahonnan rá lehetett látni a településre, a határra, és az Égébe vezető útra, amely továbbvitte, a láthatáron túlra gondolataimat, vágyaimat, az ismeretlen hívó világába. Nem kis hatással volt rám a falubölcső, a rendtartó székely falu az ő dolgos embereivel, gondozott portáival, zamatos tájszólásával, amelynek szavait már negyedik osztályos koromtól gyűjteni kezdtem. Sajnos ez a falu már csak emlékeimben létezik, kihalóban van, árnyéka hajdani magának. De ez az elhalás is nyomot hagy műveimben. Korán megtanultam írni-olvasni, jóval iskolába menetel előtt. Édesanyám alig győzte hordani nekem a könyveket Vinczi Balázs bácsiéktól és a „muzsnai mestörnétől”.

– Mire emlékszel, merre jártatok?                                                                                                                                

– Gyakran jártunk édesanyámmal az égei nagyszülők házába, amely tele volt fiókokkal, és a fiókokban mindenféle régi folyóirattal, naptárral, olvasókönyvvel, könyvvel. Ott találtam rá a vaskos, piros vászonkötésű könyvre, amelynek első borítóján egy sas röpült, és az volt a címe: Sas a költés. Petőfi Sándor összes költeményei. No, ez lett hosszú időre az én szellemi bibliám. Lelkem Petőfi verseivel szállt magasabb régiókba. Petőfi lett a példaképem, és Az apostol című elbeszélő költeményéből Szilveszter. Én is, mint ők, az emberiség, az emberiesség ügyét szerettem volna szolgálni, előbbre vinni, s ez így maradt máig. Tudtam, ehhez sokat kell  tanulni. És tanultam is, máig szívesen tanulok. A tanulás mindig örömmel töltött el, szárnyakat adott. Talán ezért verseim egyik gyakori motívuma a madár, a szabadon röpülő madár.  Anyám a szeretet törvényét szabta rám, apám az igazságét. Az egymást tisztelő házasfelek, a szüleim közti szeretet, a család harmóniája bizonyára befolyásolta lelki fejlődésem. Meg az a sok gyönyörű szenvedés is alakított, ami azután következett, hogy édesapám meghalt tízéves koromban.

– Hova jártál középiskolába?                                                                                            

– A székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyen lévő gimnáziumban kezdtem el középiskolai tanulmányaimat, de anyagiak miatt (özvegy édesanyám nem tudta fizetni a tandíjat, a bentlakást) kilencedik elején, az első félév végén kimaradtam, azzal a reménnyel, hogy majd esti líceumban befejezem. Két évig a gyergyószentmiklósi építészeti szakiskolába jártam, kőművesszakosztályba, románul tanultunk, de színjelessel végeztem. Így kaptam lehetőséget arra, hogy városra nevezzenek ki, ahol az esti tagozaton folytathatom középiskolai tanulmányaimat. A marosvásárhelyi 4. számú líceumban érettségiztem. Nem volt könnyű: nyolc óra nehéz fizikai munka után, például télen kinti falazás után beülni az iskolapadba... Sokszor volt úgy, hogy a szemem nyitva volt, de nem hallottam a tanár szavait a fáradtságtól. Hősies harc volt, de megérte! Közben raktárossá, építőtelepi anyagbeszerzővé léptettek elő. Hát ebből a kőműves, raktáros, anyagbeszerzői munkából rendesen megélhettem volna. De a sors másképp akarta, és én is egyébre vágytam… Nem maradhattak kihasználatlanul azok a szellemi talentumok, amelyek birtokába jutottam.

– Miért választottad a pedagógiai főiskolát, milyen emlékeid vannak Marosvásárhelyről?

– Azért, mert célom elérésének útjába esett, és közel volt hozzám. Szinte csoda volt, hogy elsőre sikerült a felvételim akkor, amikor heten voltunk egy helyre. Úgy látszik, a sorsomnak nagy volt a támogatottsága. Fiatal voltam; hat évet voltam Vásárhelyen. Munkásként a Víkendtelepen, a Hétfákon kívül a városi könyvtár, a színház hagyott bennem mély nyomokat. A Lázár Ödön parkban estelente játszó Nagy Laciék könnyűzene-együttese is hatott rám ‒ a népfőiskola gitár szakára jártam. A munka mellett többre nem futotta a szabadidőmből. Aztán jött a főiskola, annak  irodalmi köre, az Aranka György-kör és az irodalmi élet sodrása. 

– Hogy történt a kihelyezés, milyen volt a fogadtatás, tanári pályád kezdetei, nehézségei?

– A kihelyezés Craiován történt, óriási szerencsém volt, mert figyelembe vettek egy szabályt: ha a születési helyedtől 20 kilométerre meghirdetett szabad állás van, akkor azt az elsők közt választhatod. Így kerültem a szülőfalumhoz közeli Székelyderzs általános iskolájába. Ez nagy dolog volt akkor, végtelenül boldog voltam. Akkoriban szinte minden magyar végzős Moldvába került.

– Főiskolás éveidben kezdtél közölni, hol jelentek meg első verseid, milyen volt a visszhang?

– A főiskolán jöttem rá az alkotás ízére, hamar közölhető verseket kezdtem írni. Azok megjelentek a főiskola lapjában, az Athenaeumban, a Vörös Zászlóban, az Ifjúmunkásban, sőt még a legszínvonalasabb irodalmi folyóiratban, az Utunkban is. Szinte befutott költőnek számítottam, amikor sokkot kapott a múzsám, és elég hosszú időre „elhallgatott”. Nyugdíjas koromban jött meg újra a „hang”, és elkezdtem sűrűn közölni könyvben, papíralapú és internetes fórumokon.

– Nem gondolkodtál kötetben, mint tették ezt a BB-re járó, majdnem veled egyidős kollégáid: Farkas Árpád, Király László, Molnos Lajos, Hervay Gizella, Magyari Lajos, Kenéz Ferenc, akiknek a Forrás-sorozat biztosított közlési teret?

– Nem voltam olyan szerencsés, mint ők, nem egy olyan egyetemi központban végeztem tanulmányaimat, ahonnan irodalmárok, költők rajai indultak, s később is összetartottak, fölvállalva közös célokat. Én elsősorban pedagógus voltam. Magányos végvári vitéz. Hét évig Székelyderzsen románt tanítottam, a művelődési ház igazgatója voltam, és azonkívül tucatnyi közösségi feladatnak, megbízatásnak tettem eleget. Aztán Kányádon, szülőfalum községközpontjában  voltam magyartanár és iskolaigazgató – ez tartott 1989-ig. Gyűjtöttük a népi hagyományokat, a népi kultúra átszármaztatásán dolgoztunk, segítve a népi kultúráról a magas kultúrára való átváltást. Csak néha, amikor meglátogatott a múzsa, és volt némi időm őt fogadni, írtam verset. Ahhoz képest még díjakban, babérokban is részesültem… Valamikor, kollégáim nógatására, beadtam egy Forrás-kötetre valót, de jött a ’89-es fordulat, és mindent magával sodort...

– Milyen köteteid jelentek meg és mikor?

–   Ábránfalva 500 éves. Emlékfüzet. (Forró Miklóssal, 1991); A székelyudvarhelyi Balázs Ferenc Vegyes Kar. Emlékfüzet (1994); Tamási Áron  hazatérése. Mikrofilológiai tanulmányok (2000); Férfinyaram. Versek (2002); Kőbe faragott remény. A farkaslaki Tamási-emlékkőről (2005); A kultúraváltás sikeréért. Folklórpedagógiai tanulmány (2006); Kellő igék, megtartó gondolatok. Szentenciák, vallomások Tamási Árontól (2007); Idő a humorra. Anekdoták Tamási Áronról. Gyűjtötte és átdolgozta Lőrincz József (2010); Székelypetki népballadák. Gyűjtötte Lőrincz Ilona és Lőrincz József. Szerkesztette, az előszót írta, a jegyzeteket készítette Lőrincz József (2014); Székelydálya tájnyelvének kincsei (2015); Őszi derű. Válogatott versek. Műfordítások (2017); Mélységeim. Versek. Székelyudvarhely (2019); Székelypetki lakodalom. Egy népszokás kismonográfiája (2021); Imaidő. Versimák, istenes költemények (2021); Sodródásban. Versek (2021); Szava sorsunkba belenőtt. Sorok Csanády György költészetéről (2022). Ezenkívül megjelent körülbelül 400 újságcikk, tanulmány, irodalomkritika, könyvrecenzió és egyebek. Ennyire futotta tőlem, embertől, magyartól...

‒ Milyen antológiákban szerepelsz?

‒ A Varázslataink c. fiatal költők antológiájában, amely Kolozsváron jelent meg 1974-ben, két versem van. Aztán a Télidők fehér tereinben, amely Budapesten jelent meg 2005-ben és az Örök készenlétben címűben (Magister Kiadó, Csíkszereda, 2009).

‒ Fontosabb díjak és elismerések?

‒ Dicséret az Ifjúmunkás irodalmi alkotóversenyén (1978); I. díj az országos költészeti versenyen (Szatmárnémeti,1978); Érdemes Tanár cím (Bukarest, 1981); III. díj az országos alkotói versenyen (Szatmárnémeti, 1981); Az Oktatásért Érdemérem III. fokozata, Bukarest (2004); Gheorghe Lazăr Diploma I. osztálya, Bukarest (2006); Virrasztás Tamási Áron Pedagógiai Díj, Budapest (2006); Apáczai-dicséret A kultúraváltás sikeréért c. könyvért, Csíkszereda – Szováta (2006); Apáczai-elismerés a Kőbe faragott remény c. könyvért, Csíkszereda – Szováta (2006); Ezüstgyopár Díj, Csíkszereda – Szováta (2011); Németh Géza-emlékdíj (Csíkszereda, 2012); II. díj az Anyanyelvápolók Szövetsége által meghirdetett Élő tájnyelvek pályázaton (Budapest, 2014); Apáczai-dicséret a Székelypetki népballadák c. könyvért (Csíkszereda–Szováta, 2014).

‒ Mondj néhány szót a családról, gyerekeidről, szeretteidről.

‒ Feleségem lánykori nevén Nagy Ilona, Ica; vásárhelyi diákkorunkban találtunk egymásra. Most ő is nyugdíjas. Évtizedekig volt a székelyudvarhelyi Benedek Elek tanítóképző magyartanára. Benne szerető, kitartó, hűséges társra: küzdőtársra találtam. Nemrég tartottuk az aranylakodalmat. Három gyerekünk, hét unokánk van. És hozzánk tartozik öt cica is, akiken szintén gyakoroljuk a szeretetet. Meg a tengernyi tanítvány, akikkel nem szakítottuk el végleg a köldökzsinórt…